Meg vagyunk piszkálva

Interjú Lánczi Andrással a Nemzeti Érdek folyóirat 19. számából

***

A Corvinusnak van egy régi patinás és egy új, rendkívül modern épülete. A Corvinus rektora a régi épületben ül. Ez egy „statement”?

Ennek egy nagyon egyszerű magyarázata van: az új épület nem az egyetemé. A C épület része a klasszikus PPP-konstrukciónak. A 11. évben vagyunk, van még kilenc év hátra a PPP-ből, addig kell kitalálnunk, hogy az épület hogyan lesz az egyetemé. Persze ettől még lehetne a rektori iroda az új épületben, hiszen a kancellár is ott ül. Mondhatjuk viccesen, hogy a gazdálkodásért felelős személy az új épületben van, viszont az akadémiai résznek hagyományosan a régi épületben a helye.

Ebből a válaszból az is következik, hogy legalább kilenc évre tervezel a rektori pozícióban?

Nem tudok, nem is tehetem. A szabályok és a törvények ezt nem engedik meg. Sokkal rövidebb rektori ciklust engedélyeznek. Az más kérdés, hogy gondolkodásban hosszabb távra tervezek.

Ami a hosszabb távú terveket illeti: egyetemistáktól úgy hallottuk, formálódik egy együttműködés a Magyar Nemzeti Bankkal. Épp a napokban tartott közös konferenciát a két intézmény.

Igen, a Corvinusnak már három éve van szerződése az MNB-vel. Ez egy oktatásra és kutatásra vonatkozó megállapodás. Együttműködésünk nem kisebb célt tűzött maga elé, mint a hazai közgazdasági képzés megújítását, ahogyan Matolcsy elnök úr is megfogalmazta.

Kanyarodjunk vissza a régi és új kettősséghez…

Régi-új intézmény ez. A Corvinus a patinás egyetemekhez mérve új egyetem, bár a közgazdaságtudománynak van egy kicsit hosszabb múltra visszatekintő része. Mégis, mint intézmény, most kezd beérni.

Össze tudnád foglalni az egyetem identitását? Milyen a corvinusos identitás?

Az egyetem identitásának lényege a Corvinus név mögött meghúzódó „közgáz” kifejezés. Ez a fogalom rögzíti leginkább az identitást. Amikor 1948-ban megalapították az egyetemet, akkor egyszerűen Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem volt a neve. Utána jelent csak meg a Marx Károly név, aztán ismét megváltozott: Budapesti Közgazdaságtudományi és Közigazgatási Egyetem lett. Csak ezt követően lett Budapesti Corvinus Egyetem. A sűrű névváltoztatás azt is mutatja, hogy az egyetem mindig is a magyar közélet, politika és gazdaság fókuszában volt.

Ugyanakkor nem normális, hogy ennyit változzon egy intézmény elnevezése. Ezért is született a „közgáz” kifejezés. Ez ugyanis összeköti a mindenkor itt tanulókat. Ebben a kifejezésben és a mögötte meghúzódó identitásban egyszerre hangsúlyos elem a folytonosság és a nyitottság a külvilágra. Különösen azért, mert a közgazdaságnak van egy hangsúlyosan praktikus része: a könyvvitel, a statisztika vagy a költségvetési tervezés mindig is a valóságot tükrözi vissza valamilyen formában. Ezért a közgazdaságtudomány sosem szakadt el annyira a valóságtól, hogy teljesen ideologikussá váljon.

Gyengeségnek vagy inkább erősségnek érzed azt, hogy az egyetem identitása ilyen gyakran vált vita tárgyává? Azért is kérdezem ezt, mert amikor elmesélted a sok névváltás történetét, egyből az jutott eszembe, hogy talán mi, magyarok is ilyenek vagyunk. Az országunkat is neveztük már királyságnak, népköztársaságnak, köztársaságnak, Magyarországnak…

Valóban, ilyen értelemben áthallásos az egyetem története. Egy intézmény gyakori névváltásai azt jelzik, hogy „identitásproblémái” vannak. Nem tudja, hogy kicsoda is „ő”. Egyet tud: nagyon szeretne alkalmazkodni. Az egyetemre nézve ezeknek a folyamatoknak egyetlen előnye azért volt: az intézménynek kialakult egy olyan imázsa, hogy innen kerülnek ki az országot vezető emberek. Hiszen – függetlenül attól, melyik rendszerváltás utáni kormányról beszélünk – a vezető beosztású politikusok és szakemberek jelentős része vagy az ELTE-ről, vagy a Corvinusról, és az utóbbi időben pedig egyre többször a Pázmányról kerültek ki. Magyarán az elit utánpótlása – amely részben a Corvinus feladata – nagyon leszűkült.

Az identitáskeresés másik vetülete, hogy a legtöbb itt dolgozó oktatóban kialakult az az igény, hogy a munka során a minőséghez kell ragaszkodniuk. A Corvinus a felvételi ponthatárok tekintetében mindig is a legnehezebben elérhető helyek között volt. Ebbe az intézménybe 400 pont alatt szinte lehetetlen bekerülni, de az igazán jó szakokra 440-460 pont közötti eredmények szükségesek. Ez óriási felelősséget ró ránk.

Ha jól tudom, a korábbiakkal szemben Neked éppen az a stratégiai célod, hogy nem alkalmazkodni kell, hanem alakítani?

Határozottan. Alkalmazkodni csak annyiban, amennyiben „nem a Marson élünk”. Tehát az állami egyetemre vonatkozó szabályozás minden pontját be kell tartanunk. De ezen túl szeretném megmutatni, hogy lehet új utakat kialakítani, s ilyen módon látványos eredményeket elérni. Ezt nemcsak a szűken vett oktatásra értem, hanem szeretnék úgy tekinteni az egyetemre, mint kulturális térre, amely egy magatartáskultúrát is megkövetel.

Az itt szerzett és korábbi tapasztalataid fényében mit mondanál, milyenek vagyunk mi, magyarok? Mi a jó és mi a rossz bennünk?

Gyakran hangzik el az az állítás – főleg az idelátogató külföldiek részéről –, hogy mi, magyarok nem vagyunk eléggé nyitottak. Ez az egyetemre vonatkoztatva biztosan nem igaz, ezt a külföldi diákjaink is megerősíthetik.

Ezt a nyitottságot inkább pozitívumként vagy negatívumként értsük?

Ez egyértelműen pozitívum, innen is eredeztethető az egyetem sikeressége. Mi, magyarok általában azt hisszük, hogy olyan sztenderdeknek is meg kell felelnünk, amit nem mi alakítunk ki a magunk számára, hanem mintha ezek egyfajta világsztenderdek lennének. Ez alapvetően inkább a tudományos életre volna igaz, mi azonban minden területen világsztenderdek mentén akarunk teljesíteni. Ezért is érdemes kiemelni, hogy igenis van versenyszellem Magyarországon. Az egyetemen belül pedig kiemelt cél is, hogy meglegyen ez a versengő mentalitás. Ezért is mondtam el már sokszor és mondom el most is, hogy a közgáz a CEU-val versenyez Magyarországon. Ez egy ilyen helyzet és most hagyjuk a politikát! Mi velük versenyzünk itthon.

Az egyetem egy másik pozitívuma, hogy csak minőségi külföldi kapcsolatokat építünk. Ezek számunkra nemcsak kipipálandó „megelégedettségi faktorok”, hogy elmondhassuk, mennyi egyetemmel van kapcsolatunk. Most épp a Harvarddal próbálkozunk, a London School of Economics rektora – ha minden igaz – hamarosan eljön hozzánk, de közben építjük a közép-európai kapcsolatainkat is. Nemcsak azért, hogy legyen regionális együttműködés, amit fel lehet mutatni, hanem mert felismertük, óriási intellektuális potenciál van ebben a térségben.

Mi tehetünk ezeknek a lehetőségeknek a felszínre hozása érdekében?

Nekünk, a térség államainak és állampolgárainak, véget kell vetnünk annak, hogy ha meg akarunk valamit tudni egymásról, akkor elszaladunk Washingtonba, és valamelyik ottani intézménytől kérjük ki a vonatkozó adatokat. Ez teljes nonszensz. Az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének az a naprakész adatbázisa, amely 15 éve folyamatosan épül, a mai napig nincs kihasználva. A térség tudományos központjainak, azaz nekünk, a Corvinus Egyetemnek, adatokat kell előállítanunk, és ezeket az adatokat kölcsönösen elérhetővé kell tennünk mások számára. Nemrég látogattunk el a Zágrábi Egyetemre, amelyben komoly partnerre leltünk.

Ehhez talán szükség volna a már említett, egymásra való nagyobb nyitottságra is.

A nyitottságot illetően a fentiekből még egy pozitívum következik. Mégpedig az, hogy képesek vagyunk hallgatókat fogadni a térség államaiból. Ezen a területen van még helye az előrelépésnek. Épp a napokban kértem le az erre vonatkozó adatokat, és kiderült, hogy tavaly két félév alatt hét lengyel, négy szlovák és négy cseh hallgató volt itt. Ez értelmezhetetlenül kicsi szám. Felmerült bennem a kérdés: miért van ez így? Ennek nem kellene így lennie! Az lenne a jó minta, ha egy hallgató eltöltene egy kis időt Krakkóban vagy más régiós központban, és aztán – ha teheti – elmegy a Harvardra is. Tehát ne csak egyirányú legyen ez a folyamat.

Az imént elmondottakból számomra az következik, hogy a fókusz ne washingtoni, de ne is moszkvai vagy kizárólag varsói legyen, hanem egy speciális magyar megközelítés álljon a középpontban. Hogyan lehet ezt a gondolkodást elterjeszteni és fejleszteni?

Nemrég olvastam Ady „Alszik a magyar” című versét. Ez egy 1914-es alkotás, nem sokkal a háború előttről. Ennek utolsó versszakában ezt írja:

„Minden fajtát szeretek s áldva áldok,

De ha fölébresztik a magyart,

Ha bennem is ébresztik a bestiát:

Ütök és vágok.”

Tehát nekem személy szerint semmi bajom senkivel, na de ha megpiszkálnak, akkor üvöltve tör ki belőlem a magyar. Itt Ady azt írja le, ami szerintem a magyar lelki alkatnak ma is megfelel. Nevezetesen, hogy van egy mély, belső identitásunk. Létezik ilyen, hogy magyar nemzet, magyar érdek, magyar nézőpont és létezik magyar lelki alkat is. Mindezekkel együtt azonban szemérmes nép is vagyunk. Tehát nem kérkedünk ezzel, bennünk van. De abban a pillanatban, hogy ezt az identitást megpiszkálják, akkor ez kitör belőlünk.

Most „meg vagyunk piszkálva”, szerinted?

Meg. Határozottan meg. Szinte minden nemzet „meg van piszkálva”. Most abban a jól érzékelhető helyzetben vagyunk, amelyben a nyugati civilizáció nem tudja, merre haladjon tovább. Ennek számtalan jele van. Az egyik ilyen az az egyre gyakrabban hangoztatott érv, hogy nincs értelme a hagyományos jobb-bal felosztásnak. A politikai életben a gyakorlatban is látszik, nehéz eldönteni, hogy melyik párt milyen értékeket is képvisel. Ez engem a görög vagy a késő Római Birodalom vallási szinkretizmusára emlékeztet. Akkor vallási kérdésekben olvadtak össze korábban jól elkülöníthető irányzatok. Ennek eredményeképpen létrejött egy viszonyítási pontok nélküli hitbéli és kulturális tér, és ehhez kapcsolódóan egy viszonyítási pontok nélküli tudatállapot. Ez a mai politikai folyamatokat is jól jellemzi. Ma ezt toleranciának szokták nevezni. Azt mondják, nincs jobb- vagy baloldal, de nem mondják meg, hogy mi van ezek helyett.

Ilyen értelemben nagyon szűk az az értelmezési keret, amelyben a mai politikai szereplőket le tudjuk írni. Az egyik a pragmatikus kérdések, ügyek mentén történő politizálás. Pártolói szerint ez jobban reflektál a valódi emberi szükségletekre.

A másik továbblépési pont a nyugati civilizáció, a nyugati gondolkodás és – ezzel szoros összefüggésben – a politizálás számára az lehet, ha újra elkezd foglalkozni az emberi lény alapkérdéseivel. Miközben látni kell, hogy napjaink tömegtársadalmai és ezzel összefüggésben a demokratikus politikai berendezkedés és a média távol áll ettől a megközelítéstől. Ennek ellenére egyre intenzívebben merülnek fel ezek a kérdések, hogy mik a céljaink és mit akarunk csinálni azzal, amit létrehoztunk.

Nem akarunk aktuálpolitizálni, de…

… de próbáljuk meg!

Gondolhatod, hogy az elmúlt két évben elég sok Soros Györgyöt olvastunk mint munkaköri kötelesség.

Erre mondják angolul: „Good for you!”

Vagy azt, hogy: ismerd meg az ellenfeled. Mindenesetre ő írta le egyik könyvében, (nem szó szerinti idézet), hogy a város falaiért nemcsak a városlakók, hanem a városon kívül élők is felelősek. Sokat gondolkodtunk a mondat üzenetén. Valójában az ő legnagyobb ellensége a fal, ami mint szimbólum megkülönböztet valamit valamitől. Soros viszont a mi-ők megkülönböztetését tagadja. Csak azért jutott mindez eszembe, mert szerintem nem egy dehonesztáló jelző, ha azt mondjuk: „vagyunk mi és vannak ők”. Soros György számára viszont ez a különbségtétel egy felszámolandó művelet, mert ez a mozzanat egyben számos konfliktus forrása is. Azt akarom kérdezni ezzel, hogy miként lehet megtanítani a mai Magyarországnak – egy ilyen 20. század után –, hogy nem illegitim azt kimondani, hogy mi magyarok vagyunk, mások pedig nem magyarok? Azt megtanítani, hogy ez nem azt jelenti, hogy jobbak vagy rosszabbak vagyunk másoknál, s végső soron pedig azt, hogy az ilyen különbségtétellel semmi baj nincs? Hiszen ez a politika feladata elsősorban.

Alapvetően két dolog közül választhatunk, ha ezzel a dilemmával szembesülünk. Vagy az utópiák valamelyikét – mint például a Sorosét –, vagy pedig a kétségbeesést. E kettő között vagyunk.

Az utópiák politikailag mindig valamely balos-liberális irányzathoz köthetők. Ezek arra tesznek kísérletet, hogy legyőzzék a természetet. Ez egy egyszerű filozófia tétel: az egész modernitás a köré a gondolat köré szerveződik, hogy a természet legyőzhető. A Soros-féle felfogás, amely eszmetörténetileg Karl Popper munkáiban gyökerezik, alapvetően azt a nézetet vallja, amely már a 16–17. században is megfogalmazódott a természet legyőzhetőségére vonatkozólag. A természet legyőzhető mint fizikai valóság, és legyőzhető az emberi természet is. S legyőzhetők az emberi természet azon kötődései is, amelyek értelmében például fiúk és lányok vagyunk. Ez utóbbi ellentétpár egy természeti adottság. Ugyanilyen adottság, hogy jelen pillanatban egy gyermek nemzéséhez egy férfi és egy nő kell. Ez azért fontos, mert ez a tény egyben egy vérségi kapcsolatot is implikál. Ennek következménye a család. Amit most felvázoltam, az szorosan összefügg a határok kérdésével. Mert a fenti gondolkodásmód azt mondja, hogy ezek a természetes meghatározottságok legyőzhetőek. Hogy valójában a család is csak egy korlát, egy mesterséges fal. Azért tartják károsnak ezt a „falat”, mert szerintük így alakul ki a hatalom autoriter gyakorlási mintája. Ezen túlmenően – és ez az aspektus sokkal fontosabb – a természetes kötődéseken alapuló kapcsolatok és a nemzet eszméje is ebből ered. Ennek a meghaladásának kísérleteit láthatjuk nap mint nap magunk körül. A modernitás radikális politikai formái vereséget szenvedtek, például a kommunizmus is ilyen volt. Jelen pillanatban a radikális liberalizmus az az irányzat, amely ezt az elképzelést képviseli a közéletben.

Tehát alapvetően két út van eszmetörténeti szempontból. Konzervatívként megmaradok egy természetjogi gondolkodásban, vagy modernistaként azt vallom – ahogy Soros György is – hogy a világon minden emberi konstrukció eredménye, ezért szabadon leváltható és helyettesíthető.

Az ő világlátása értelmében az emberi történelem szenvedései felszámolhatók, de csak akkor, ha kilépünk ebből a természetiségből, és a konstrukciók világába lépünk. Ő és még inkább a kedvezményezettjei ezen dolgoznak. A határok kérdése, amely egy komolyan felmerülő kérdés volt az utóbbi pár évtizedben, végső soron metafizikai kérdés. Az a kérdés, hogy lehet-e határa egyáltalán a létezőknek. A baloldali szerzők pedig már korábban kifejtették, a teljes korábbi európai gondolkodás a határokra épült. Hiszen viszonylag könnyű belátni, hogy disztingválni annyit tesz, mint határokat húzni. Ahol különbséget teszünk, ott határ van. Ezért a határokra épülő gondolkodást ellenző baloldali szerzők szerint éppen a határok fogalmát kellene kiiktatni. Ennek van egy metafizikai értelme is, miszerint nézzünk szembe a végtelennel és fogadjuk el a semmibevetettségünket. De van egy politikai megállapítása is, nevezetesen, hogy keveredjen mindenki mindenkivel, ne legyen szűk identitás, csak és kizárólag globális identitás. Azért szükséges a természetes kötöttségek megmaradása, hogy ezt a globális identitást elérhessük.

Ezért a határról vagy a falról való beszélgetés valójában a legmélyebben érinti az európai filozófiát, azt a filozófiát, amiből az európai kultúra kinőtt. Tehát a baloldali modernista gondolkodást nem érdekli az európai gondolkodás története. Ezt a tételt a marxisták komolyan ki is mondják: „ami Marx előtt volt, azzal nincs dolgunk”. Ezért sohasem idéznek semmit sem korábbi szerzőktől. Azt mondják, ami korábban volt, tehát a határokon alapuló gondolkodás – a család és a hagyományos identitás – az emberiség minden problémájának forrása. Éppen ezért a korábbi szerzők kiesnek az érdeklődési körükből. Ezek helyett a szerzők és eszmetörténeti áramlatok helyett a statikus vagy dogmatikus emberi észt szabják mércéül, és azt mondják, hogy helyes gondolkodással és a fogalmaink ésszerű megkonstruálásával megváltoztatható az emberi természet. Hogy miért utópikus ez a gondolkodás? Mert akik ezt vallják, azt hiszik, az emberi ész képes megteremteni magát, önmagát tételezni. Ez pedig tévedés.

A politikai közösségre vonatkozó eredeti görög szó, a politeia tökéletesen adja ezt vissza: azt jelenti, hogy „több dologból van összerakva”. Amikor Arisztotelész a görög városállamot leírja, nem csinál mást, mint felsorolja: vannak a tengerparton élők, vannak kézművesek, egy másik csoport jellemzően földet művel, és még létezik jó pár más csoport is. A városállam ezekből „van összerakva”.

Említetted az elején, hogy vagy a balos utópia vagy a kétségbeesés az, ami a nyugati ember előtt áll mint választási lehetőség. Mit jelent ez a kétségbeesés? Mert ezek szerint nekünk, akik nem értünk egyet az utópiával, most az a feladatunk, hogy kétségbe essünk?

Nem, egyáltalán nem ez a feladatunk. A kétségbeesést inkább leírásként mintsem előírásként, normatívan értettem. Hiszen aki észreveszi az utópizáló folyamatokat – hasonlóan Nietzschéhez és Heideggerhez –, arra a következtetésre juthat, hogy az európai közélet és politika már nem tud más lenni, mint cinikus. A modern politika cinikus. Aki ebből a modern cinizmusból nem lát kiutat, annak a kétségbeesés jut osztályrészül.

Aki felismerte mindezt, az előtt egy feladat is megjelenik. S ez már egyértelműen pozitív irány. Tehát azoknak, akik nem hisznek az utópiákban, az a feladat marad, hogy megtalálják hogyan tudunk megküzdeni az emberi gonoszsággal. Hiszen a gonoszság is az emberi természet része, amit mindenképpen kezelni kell. Ez a gonoszág minden pillanatban termelődik, minden ember felelős érte. Ezért az emberiség előtt álló intellektuális feladat nem más, mint hogy el tudja dönteni, mit kíván megtartani, és mi az, ami elvetendő abból, ami saját tevékenysége nyomán jött létre.

Sokkal több ilyen beszélgetésre van szükség, mint ez a mostani. Ha tudunk élni ezzel a lehetőséggel és nem adjuk fel, akkor van min gondolkozni, bőven akad intellektuális kihívás az emberiség előtt. Ennek tétje óriási! Például hogy tudjuk-e reprodukálni magunkat. Biológiai és szellemi értelemben egyaránt. Nagy feladat megállapítani, mit jelent minden nap reprodukálni magunkat. Megteremteni napról napra mindazt, amit jónak tartunk. Ne gondoljuk, hogy minden rossz, ami a modern világ része, de értelmet kell adnunk a modernitásnak, el kell tudnunk dönteni, hogy a modernitás egyes elemei mire valók, összhangban vannak-e az emberi lélekkel.

A mai modern világban egy konzervatív gondolkodású embernek meg kell tanulnia kezelni, hogy azok az elvek, amelyeket ő képvisel, sokszor nem trendik. Ezeket trendivé kell tenni. Ez nem alkalmazkodást jelent, viszont meg kell tanulnunk átadni az értékeinket. Ez azért is nehézkes, mert a most felnövő generációnak az a tapasztalata, hogy konzervatív kormány van hatalmon. Aki mostanában tölti be a 21. életévét, az 13 éves volt 2010-ben. Nekik alapvetően az a tapasztalatuk, hogy változást szeretnének. Hogyan lehet ezt az életérzést feloldani? Hogy lehet trendivé tenni a konzervatív gondolatot?

Bizonyos szempontból nagyon egyszerű kérdés. Amíg az ember erejéből telik, nyilvános viták sorában ki kell állnia a saját elvei mellett. Saját példámból kiindulva, azért vállaltam el a rektori feladatokat, mert így azokat az elveket, amelyeket oktatóként képviseltem, most más eszközökkel tudom továbbadni. Természetesen azt is látni kell, hogy az ilyen folyamatok mindig aprólékos munkát feltételeznek. Ez rendkívül fontos. Bármilyen üzenetet célba juttatni vagy mintákat átadni rendkívül aprólékos, lassú folyamat.

A jelenlegi liberális világrend sem egy nap alatt alakult ki. Jól mutatja, hogy bizonyos esetekben milyen lassan lehet hatást elérni. Például Arisztotelészt a saját maga által alapított iskolán kívül 300 éven keresztül alig ismerték. Fel lehet vetni, hogy mi, emberek nem tudunk 300 éves távlatokban gondolkodni, főleg a fiatalok számára kevésbé vonzó ez az opció. De fel kell tennünk azt a kérdést, vajon valóban helyes-e, ha 25 évenként az emberiség minden korábbi eredményét megkérdőjelezzük.

Például hajlamosak vagyunk Rousseau-t egy nagy baloldali gondolkodónak tartani, holott munkásságának főbb téziseit tartalmilag már az antikvitásban megírták. Lucretius De rerum natura-jára eredeztethető vissza Rousseau természeti állapotra vonatkozó elképzelése, fogalmi tekintetben pedig számos bibliai elem is hatással volt rá. A mai nemzedék ezt a reflexiót meg akarja spórolni.

Ennek pedig egyik következménye, hogy a tömegtársadalom eltünteti a formákat. A fizikai világ formáit is és a társadalomban megjelenő formákat is. Pont most olvasom egy német szerző könyvét, aki a modernitás időfogalmának átalakulásairól ír. De ez is régi gondolat. Már Nietzsche is úgy vélte, a modern embert leginkább az unalom fenyegeti.

Esetleg itt van nálad az irodádban ez a könyv?

Nincs, itt csak ajándékkönyvek vannak, a komoly dolgokat otthon tartom.

Mi ennek az oka? Így véded az identitásod?

Már amikor intézetvezető voltam, akkor is az egész szobám üres volt – úgy jó 15 éven keresztül. Egyrészt tiltakoztam az ellen, hogy nekem az új épületbe be kellett költöznöm, másfelől úgy értékeltem, hogy én ott ideiglenesen tartózkodom. Tréfásan azt szoktam mondani, hogy azért jelentkeztem rektornak, hogy visszaköltözhessek a régi épületbe. De itt is csak átmenetileg rendezkedtem be, pár évem van itt. Úgy gondolom, a fontos dolgok bennem és a táskámban vannak. Azokat hozom magammal. Meg természetesen az internet is nagy segítség. A növényekhez persze ragaszkodom, illetve ez az óra itt mellettem a legenda szerint Thürmer Gyuláé volt. Hogy mi a pontos eredettörténete, azt nem tudom. Mindenesetre szép óra.

Beszéljünk még röviden arról, amit magunk között úgy hívunk, hogy „Make Hungary Great Again!”.

Eddig is erről beszélgettünk! Örülök, hogy ez így ki lett mondva, mert úgy gondolom, eddig is erről beszélgettünk.

Hogyan kell ezt elképzelni a gyakorlatban, politikai programként és kifejezetten a Kárpát-medence vonatkozásában?

Először is önbizalom kell hozzá. Ez azt jelenti, hogy az ember komolyan veszi, amit csinál, és elhiszi, hogy jót csinál. Ez ennyi. De ez nem egy vak vagy buta hit. Ez arról szól, hogy ha valamit csinálunk, akkor annak eredménye van.

És azt is el kell sajátítani, hogy ne feltétlenül az igazságosság legyen a cselekvésünk mércéje, hanem a nagybetűs értelemben vett jó. A politika célja ugyanis a jó előmozdítása kell, hogy legyen. Ennek pedig első lépcsője, hogy elismerjük a teljesítményt, a jó egyik összetevőjét.

Hogyan jelenik meg ez a kormány intézkedési gyakorlatában?

A 15 százalékos egykulcsos adóval. Nem véletlen, hogy ez ennyire neuralgikus kérdéssé vált. Ez pontosan kifejezi azt, hogy ha többet teszel, akkor remélhetőleg nagyobb eredményt érsz el. Nem véletlen, hogy ez a sarokköve a 2010 utáni kormányzásnak.

Végezetül, visszakanyarodva beszélgetésünk elejéhez: mi az a feladat, amit egyetemvezetőként a legfontosabbnak tartasz?

A közösségépítést. Ezen a területen lehet és kell is változtatni. Ennek érdekében folyamatosan igyekszem és igyekszünk tenni. Közösségépítő programokat indítottunk el az egyetemen. Minden jelentősebb rendezvényünkön van zene. A zene ugyanis közösségépítő erő. A barátságosabb környezet érdekében felállítottuk a növényekkel befuttatott „zöld falat”, ami egy teljesen sajátos miliőt ad az épületnek.

Az interjút készítette:

Orbán Balázs, Palkó Attila, Pócza István