A fiatal választók dilemmáiról

A választásról minden bizonnyal rengeteg bölcs megmondást fogunk olvasni különböző, nálamnál hozzáértőbb, többet látott és okosabb ember tollából. Ennek okán nem is szeretnék nagy megmondást vagy világmegváltó bölcsességet írni, pusztán a véleményemet, amivel azt hiszem, nem vagyok egyedül. 

Magyarországot szerető, keresztény, jobboldali családban nevelkedett jobboldali elveket valló huszonéves egyetemistaként rendkívül szomorú vagyok a tegnapi nap végeredményét illetően. 

Mindenekelőtt szeretném leszögezni: örülök, hogy nem történt kormányváltás. Úgy gondolom, az eddigi vezetésnél jelenleg nincsen alkalmasabb erő, aki országunk irányítását átvehetné. Így tehát nem az szomorít el, hogy a Fidesz győzött, hanem az, ahogyan. 

Szomorú vagyok, hogy elképzelhető egy kétharmados többség megszerzése pozitív kampány nélkül. Számomra az, hogy lényegében egy-két témába kapaszkodva, részletesebb program hiányában is a Fideszre szavazott egy ekkora tömeg, azt üzeni, hogy a nép gondolkodása leköveti a kommunikáció változását, egyszerűsödését. Ha egy dologgal riogatnak, egy dologtól félünk. Ha eleget riogatnak, eléggé félünk ahhoz, hogy ne törődjünk más dolgokkal. 

Szomorú vagyok, mert mindezt csak ellenoldali túlzásnak éreztem a választás előtti napig, amikor is a több mint tíz éve legjobb barátnőm üzenetében olvashattam vissza a kormánymédia szavait. A lány egyébként egy huszonéves, keresztény, jobboldali család jobboldali gyermekeként nevelkedő egyetemista. A jövő értelmiségije, akinek nem tűnik fel, hogy nemhogy nem a saját gondolataival érvel egy beszélgetésben, de még csak nem is a saját szavaival.

Szomorú vagyok, mert nem sok értelmes vita kapott helyet a kampány során. Számomra az, hogy nincs lehetőség kérdezni és válaszokat kapni azt üzeni, a beszélgetésnek, egymás meggyőzésének nincsen helye a politikában. Ezt pedig egy igen rossz, polarizálódást elősegítő jegynek látom.

Szomorú vagyok, mert egy másik huszonéves, keresztény, jobboldali család jobboldali gyermekeként nevelkedő, éppen külföldön tanuló egyetemista barátom küldött nekem egy üzenetet szavazata leadása után, mi szerint reméli, hogy nem lett hazaáruló. Ez a fiú egy szavazatát az LMP-re adta – az értékesebbet természetesen a Fideszre –, mert képtelen volt száz százalékosan támogatni egy pártot, akivel közel sem ért egyet teljesen. Amikor az üzenetet írta még aggódott, hogy a Fidesz nem szerez többséget, amiből egyenesen következett, hogy ellenzékre voksolóként hazaárulóvá lett. A fiú egyébként nem kevés pénzt költött arra, hogy Hollandia másik feléről Hágába utazzon szavazni, mert „ennyit meg kell tenni a demokráciáért”.

Szomorú vagyok, mert ahogy én látom, elmarják a fiatalok egy jó részét a politikától, és egy bizonyos réteget még Magyarországtól is. Szégyellem, de az első gondolatom az eredményeket látva az volt, hogy jelenlegi római tanulmányaim befejeztével én nem akarok hazamenni. Nem azért, mert annyira jó itt nekem, vagy mert nem szeretném a hazámat, egyszerűen azért, mert arra gondoltam: ha a következő négy évben ugyanebbe az irányba haladnak a dolgok, nem szeretnék a részese lenni. Nem szeretnék „kék plakátok” között élni, köztévén elhangzó kormánypropagandát hallgatni vagy vérre menő, kulturált érvelésre képtelen vitákat folytatni baráti társalgásokban, ha uram bocsá' ellenkező véleményen lennék valakivel. És nagyon nem szeretnék asszisztálni ahhoz, hogy semmi ne változzon.

Szomorú vagyok, mert ha nem is szeretnék ilyen körülmények között élni, félő, hogy fogok. Előbb-utóbb ugyanis hazamegyek – ahogyan a többi jobboldali, keresztény családban nevelkedett egyetemista barátom is –, mert Magyarország a hazám, és ezen holmi választás eredménye nem változtat. Maximum a kedvemen, ha a hazatérésre gondolok.

Egyelőre szomorú vagyok, mert a jó irányba változás reményét kötöttem a tegnaphoz, amire jelenlegi állás szerint nem sok esély van. 

Reméltem, hogy a Fidesz többséget szerezve kormányon marad, de lesz egy erősebb, kompetensebb ellenzék a parlamentben. Úgy gondolom, a magyar politikai életnek és Magyarországnak egyaránt szüksége lenne arra, hogy színesebb és szélesebb skálán gondolkodó emberek kerüljenek vezetői pozícióba. Nem így lett, ezért szomorú vagyok.

Persze ezek csak egy huszonhárom éves egyetemista gondolatai. De talán nincsen velük egyedül.