Látlelet a progresszív habitusról

2018. március 9. 08:01

Szánthó Miklós
Mandiner

A progresszív gondolkodás az alapvető kérdések megválaszolásához szükséges abszolút mércék tagadásával szembe megy a világ és benne az ember legbelső, megváltoztathatatlan lényegével.

Közkeletű vélekedés, hogy korunk közéleti vitái pusztán meddő aktuálpolitikai harcok és hogy az „átlag” választópolgárok számára nem a világnézeti különbségek perdöntőek, hanem saját életük anyagi-gazdasági helyzete. Én azonban úgy látom, hogy valamennyi „felszínes ügy” vagy újraelosztási vita mögött, pontosabban azok mélyén súlyos világnézeti különbségek húzódnak meg – lehet, hogy nem is világnézeti vitának, hanem talán inkább habituális vagy viszonyulási eltérésnek kellene ezt nevezni, mely a minket körülvevő, teremtett világról, az ember által kreált folyamatokról és mindennek középpontjában az emberről mint olyanról alkotott, egymást kizáró képzetekről szól.

A magam részéről mindennek kapcsán 5, azaz öt olyan lényegi „habituális” pontot vélek felfedezni a modern progresszió testtartásában – ezek egyébként a politikai korrektség őrületét leszámítva igazak a klasszikus liberalizmusra is –, melyek alapvetően eltérő válaszokhoz vezetnek a józan észen alapuló konzervatív beállítottsághoz képet, lett légyen szó bármilyen politikai, társadalmi, gazdasági kihívásról vagy akár a populáris kultúráról.

A liberális, progresszív gondolkodás a transzcendentalitás megtagadásával, az egyenlőségmániával, a vágyak azonnali kielégítésének bátorításával, a történelem tagadásával, valamint az Ész és a ráció hatalmának fetisizálásával rossz utat követ és szembe megy a világ és benne az ember legbelső, megváltoztathatatlan lényegével.

Az Élet valóban nagy kérdései ugyanis alapvetően morális-etikai jellegűek,

melyek megválaszolásához szükséges valamilyen abszolút mérce (nem tudás, inkább bölcsesség), hogy elkülöníthessük, mi a „jó” és mi a „rossz”. Márpedig a liberális progresszió legfőbb eszköze, a relativizálás éppen, hogy e világos kategorizálás lehetőségét vitatja el, az alábbiak szerint.

*

1. A transzcendentalitás tagadása. „A bajok gyökerét ott találjuk meg, ahol és amikor ki merték mondani az Isten tagadását, s a bajok ott és akkor váltak zülléssé, az emberiség vesztébe rohanásává, ahol és amikor intézményesítették Isten tagadását” – írta emlékirataiban Koszorús Ferenc honvédezredes, a budapesti zsidóság 1944-es megmentője. Azért (is) igazak e sorok, mert annak tudomásulvétele és tisztelete, hogy létezik egy „e világon túli”, akit sorsunk uraként és teremtőként elfogadunk, nem csak azt jelenti, hogy tudjuk: létezik élet a halál után és a mennyországot nem e Földön kell keresni vagy létrehozni. Hanem azt is jelenti, hogy elfogadjuk: van valaki felettünk, akit követünk, akinek parancsát kötelező és örök érvényűnek tekintjük, aki meghatározza, mi a „jó” és a „rossz” – tehát az élet alapvetően egy alá-fölérendeltségi viszonyt feltételez és tisztel. A liberalizmus – az egyén szabadságeszményének nevében – azonban elutasítja az ilyen típusú hierarchikus, tekintélytiszteleten alapuló viszonyrendszereket, nem csak a mennyben, hanem itt a Földön is. És a nálunk feljebbvaló szavának elutasításával elutasítja azt is, hogy rajtunk kívül bárki megmondhatja vagy bármilyen mérce (bölcsesség) tételezheti, mi a „helyes” és mi a „helytelen”. Ahogy azonban hit nélkül nincs megváltás, úgy hierarchia, tekintélytisztelet és igaz mércék nélkül sem létezhet rend, biztonság és boldogság.

2. Egyenlőség-mánia. A liberális alapfelfogás az individuális szabadságképből és az értékek viszonylagossá tételéből kiindulva azt is állítja, hogy – elfogadható mérce híján – minden érték, kulturális-társadalmi viszonyrendszer, minden felfogás, minden magatartásminta (és lényegében minden ember minden tekintetben) egyenlő. Nem tehetünk különbséget semmi között se, ugyanis az értékmentes semlegesség követelménye ezt állítja elénk: annyira különböző, eltérő viszonyulások, vélemények, élethelyzetek vannak, hogy azok között nem méricskélhetünk. Hiszen a tekintély tiszteletét, a hierarchikus értékrendszereket megtagadtuk, akkor pedig mégis mi alapján mondhatja meg bárki is, hogy mi a „jó” és mi a „rossz” vagy hogy mi a „jó”, de mi a „jobb”? Ezek a gondolati elemek már a felvilágosodás klasszikus liberális hangulatában is megvoltak, az azonban persze tagadhatatlan, hogy ennek vadhajtásai – kisebbségfetisizmus és többséggyűlölet, a bűnös többség érzékenyítése a kisebbségek irányába stb. – már egyértelműen posztmodern tendenciák. Nehezen eldönthető kérdés ugyanakkor, hogy az egalitarianizmus, a másság tiszteletének – sokszor pozitív diszkrimináción, tehát diszkrimináción (!) alapuló – kultúrája mikor hozta magával a szélsőséges konfliktuskerülés szellemiségét. Az azonban bizonyos, hogy napjainkra – a felvilágosodás (szabadság)harcos ideájával szemben – a más értékeit, véleményét, beállítottságát mindenáron (akár a saját értékeink rovására is) elfogadó vagy elfogadtató feminin, konszenzusra, kompromisszumra törekvő szerepfelfogás vált elfogadottá a társadalmi érintkezések területén. Amivel csak az a baj, hogy

a békesség „oltárán” feláldozza az igazságot, a (politikai) korrektségén pedig az őszinteséget

– hiszen akkor is el kell fogadnom a másik véleményét (akár a közjó rovására), ha egyébként nekem van igazam, mert minden helyzetben érzékenynek kell lennem a másik helyzetére, státuszára, szubjektív valójára. Hiszen egyenlőek vagyunk, erkölcsi szempontból egyenlő értékűek a véleményeink is – és mégis milyen alapon merészel bárki is „közjót” tételezni, megmondani, hogy az egyik vélemény „igazabb” a másiknál? Az Istenképtől fosztott egalitarianizmus bűne tehát, hogy szekuláris jellegéből kifolyóan kizárja a teremtés a tudomásulvételét, ezáltal az ősbűn paradigmáját: az ember ugyanis pontosan „ősbűnös” természetéből fakadóan hibás, gyarló alkat. A különböző hibák, különböző gyarlóságok pedig természetes egyformátlanságokat és egyenlőtlenségeket szülnek, de ez így van jól, mert valójában ez a világ rendje. A liberálisokat éppen az frusztrálja, hogy a világ ilyen, mert szerintük nem ilyennek kellene lennie – ezért akár erőszakkal, akár társadalmi mérnökösködéssel, de meg akarják teremteni az evilági utópiát, a Földre akarják hozni a mennyországot.

3. Azonnali vágykielégítés. A tekintély elvetéséből, az egyenlőség- és szabadságeszményből következő másik negatív tendencia a vágyak azonnali kielégítésének parancsában, kategorikus imperatívuszában ragadható meg. A „valósítsd meg önmagad!”, az „álmaidnak nem szabhat gátat semmi!” sugalmazása a társadalmi kapcsolatépítésben, a fogyasztói viszonyrendszerekben, de hasonlóképpen a(z emberi) jogok területén is azt mondja: bárkinek bármilyen igénye, vágya, óhaja van, azt most és azonnal ki kell elégítenie – illetve ha ő arra önmagában nem képes, akkor joga van arra, hogy azt kikényszeríttesse, kielégíttesse. Ez a szabadságvágy tehát már nem a boldogság keresését („pursuit of happiness”), hanem a boldogsághoz való (alanyi alapon járó, így kikényszeríthető) jogot jelenti, elvetve a bölcsesség és nyugodt szemlélődés önmérsékletre, önmagunk korlátozására vonatkozó tételét. Azt mondja, hogy a vágyak azonnali kielégítése, illetve annak mindig kéznél lévő lehetősége jelenti az igazi szabadságot,

miközben valójában a közösségi emberi lét alapvető eleme az önfegyelmezésre való képesség

– hiszen igazából nem az egymás iránti túlmisztifikált érzékenységgel, hanem az önfegyelem révén tudunk együtt létezni másokkal. A vágykielégítés ugyanis egy soha véget nem érő dolog: nem feltétlenül a jobbra, de valami másra az ember mindig vágyakozni fog, a forgatagban pedig eképpen az aktuálisan létezőt (ami a mienk, ami már megvan) mindig meg fog kelleni haladni. A liberálisok szerint ugyanis a világ nem változik, hanem halad, a múltnál és a jelennél mindig valami fejlettebbnek kell(ene) eljönnie.

4. A történelem tagadása. E tagadás vagy démonizálás alapvetően abból fakad, hogy a progresszió szemében a Múlt mint olyan egy bűnös valami. Egy szörnyű, a fejlődéstől és a haladástól visszahúzó dolog, melyet terheltsége miatt el kell felejteni, a történelemtől meg kell szabadulni. A modernségben a régmúlt tudása amúgy is elavultnak számít, használhatatlan, mert a „mi korunk” fejlettebb és haladóbb a korábbiaknál, különbnek kell lennünk őseinknél – ezért ha valamiből, akkor a mi mai tudásunkból kell kiindulni és ítélni, nem az előttünk felnőtt és meghalt generációk tapasztalataiból. A történelemnek e szerint azért is van vége, mert

a liberális elhiszi, hogy jelen korunk minden eddigi korok „legfejlettebbike”, a hagyományban gyökerező ódivatú eszményeknek pedig sírba kell szállniuk

– pedig, ahogy Dávila mondja, „a modern társadalom csak két dologban előzi meg a korábbiakat: közönségesség és technika terén”. Kiváltképp igaz fenti megközelítés a laikus értelmiség apostolaira, akik az eddigi európai történelmet a bűn forrásaként, a fehér heteroszexuális férfiak bűnös civilizációjaként kezelik, melynek meg kell törnie más kultúrák érzékenységén: a történelem tagadásán keresztül ekképpen persze saját magunk identitását is elpárologtatjuk. Ez persze a progresszió szerint hasznos dolog, mert a múlt amúgy is csak megbéklyóz, előítéletei gúzsba kötik a kreativitást, a tapasztalatra és a megtörténtre alapuló tudás nem enged kellő teret az újnak, a „szárnyaló gondolatoknak”. Csakhogy éppen a történelem jobb olvasása döbbent rá minket nap, mint nap, hogy „amit nagyszüleink mondtak, az igaz”. A folyó politikai viták pontosan arra mutatnak rá, hogy a történelem végének van igazából vége, hogy a múlt nagyon is itt van velünk és hogy az identitáskérdésekre (kik vagyunk Mi és kik Ők?) csak a múltba visszanyúlva tudunk válaszokat adni.

5. Az Ész fetisizálása. A progresszió semleges igazságnak beállított igaztalan narratívájában – mivel nincs se transzcendens, se történelem – mindennek mércéje az Ész, a ráció hatalma. Ezen gondolkodásmód lehántja az emberről azt, ami emberi és őt a „racionalitásra redukálja”. Úgy tételezi, hogy az ember van annyira „isteni”, hogy tudásával és eszével minden társadalmi és lelki-morális problémát fel tud oldani. Ahogy Lánczi András mondja, mindennek a legmélyén egy olyan tudáskép van, mely szerint „ha baj van, azt úgy lehet orvosolni, hogy felvilágosítjuk az embert: még több információt, még több tudást adunk”. A társdalom boncnokai, a felszabadítás papjai éppen azt adják meg az irracionalista filozófia kritikájában, ami egyébként igaz. Az irracionalizmus – írja Lukács György Az Ész trónfosztásában – „az ész lekicsinylése, az intuíció kritikátlan dicsőítése, arisztokratikus ismeretelmélet, a társadalmi-történelmi haladás elutasítása és mítoszok alkotása”. És ez így van. Az ember ugyanis egy irracionális lény, akit a racionális megfontolások mellett (de a legtöbb életszituációban inkább a helyett) a közösségi tudás („common sense”, magyarul valamiért „józan ész”), az előítéletek, az érzelmek motiválnak teremtése óta – mint amilyen a szeretet, harag, boldogság vagy szomorúság. Az Ész hatalmán alapuló paradigma ezért nem képes átfogni az emberi tudatot, és általában – megint csak Lánczi szavaival – „kapitulál a konkrét élethelyzetek előtt”.

Az Ész és a rációt Isten és a történelem helyére helyezők ezért is képtelenek megérteni a politikát, a politikai logikát és cselekvést,

mert míg bírnak egy tételezett képpel, hogy utópisztikus világukban hogyan kellene működniük a dolgoknak, a hétköznapok valóságát látván mindig rádöbbennek, hogy minden másképpen van. (Ebből tanulságként számukra persze nem az önrevízió, hanem a másik, illetve a világ megváltoztatásának univerzális igénye áll).

*

Fenti megállapítások tartalmával persze több probléma is felmerül. Egyrészről az, hogy nagyon is valósak. Másrészről az, hogy e jelenségek általában nem a szűk értelemben vett közéletet érintő politikai ügyek kapcsán, hanem az apolitikus társadalmi jelenségek (populáris kultúra, zene, kortárs művészetek, a reklámok PR- és marketingvilága, gyermeknevelés és pszichológia stb.) mentén kapnak igazán jelentős fénytörést. Mint politikai filozófiát bizonyára sokan elutasítják a fentiekben vázolt liberális attitűdök egészét vagy egy részét, azonban ha ezen érzületeket egy semlegesnek, politikán kívülinek tételezett felület (pl. reklám) közvetíti, befogadhatóvá és mindennapjaink részévé válik. A kortárs tömegkultúra ugyanis ezen programpontok mentén szerveződik, ezért képviselői a felszínes szemlélődő számára joggal kiáltanak fel, ha a „politikai kurzus” bele akar ezekbe szólni.

Hiszen amiről a posztmodern szól – állítják –, az nem politika, csak a fogyasztói, vásárlói igények kielégítése, a trendi kreatív attitűdöknek történő téradás. De nem az. Nagyon is politika – báránybőrbe bújtatva, álcázva. Ezért ha valakit felszólítanak egy a társadalmi extravaganciákról szóló kellemes baráti beszélgetés közben, hogy ne politizáljon: ne hunyászkodjon meg, politizáljon csak. Hiszen ők is azt teszik.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/126276