A Vona-jelenségről – Right is right

2018. március 5. 12:55

Mezei Balázs
Mandiner

Így léphet elő a gárdamellényes hoppmester mögül a megfontolt hazabölcse.

A Vona-jelenség tanulmányozása segít megérteni a történelmet. Érthetővé teszi az elvtelenség archetipikus működését. Megvilágít számos történeti változást, így a rendszerváltozást követő hazai események némelyikét is. A jelenség lényege:

a kilátásba helyezett hatalom érdekében ellökni elvet, hitet, korábban meggyőződéssel állított felfogást.

Fordítani a köpönyegen. Mindent szabad, ha a jutalom a hatalomgyakorlásban való részesedés.

De hát nem a legtermészetesebb, leginkább politikai jelenségről van itt szó? Nem viselkedett-e ugyanígy Orbán Viktor 1994 után? Nem egyezett ki Churchill Sztálinnal? Nem látjuk-e nap, mint nap, hogy a világpolitikát a legabszurdabb fordulatok jellemzik? Mi módon kérhetjük hát számon a politikán az elvszerűséget?

A válasz a feltett kérdésekre részben igen, részben nem. Orbán Viktor nem csatlakozott a Demokratikus Chartához, mivel az a Honecker-kabinet magyar megfelelőjére mondott igent. Churchill összefogott Sztálinnal, mivel fény derült Hitler valódi szándékára. A világpolitika, kár volna tagadni, mégis nagy számban mutatja a Vona-jelenség változatait. Egyesek szerint ez éppen a politika mint politika lényege; s valami további, például etikai elv követelése abszurditás.

A politikai etika lehetőségét ma két oldalról támadják. Az egyik a „metapolitika”, a másik a neomachiavellizmus. Badiou, Rancière és mások persze tévesen használják a metapolitika kifejezést. Amiről ők akarnak beszélni, „hipopolitika”, a politika alatti politika, amely minden szubsztancia felőrlésére tör. A neomachiavellizmus republikanizmus, ennek vallási alapja nélkül: s nem is igazán machiavellizmus, mivel Machiavelli a barbárság legyőzése érdekében tartotta megengedhetőnek a hitszegést. A mai machiavellisták a régi Realpolitik radikális folytatói.

Ezzel szemben a politikatörténet hagyománya megegyezik abban, hogy a politika nem valami végső, hanem alárendelt egy további instanciának – Platónnál az igazságosságnak, Arisztotelésznél a boldogságnak, a középkorban a szentnek, Kantnál az észnek, Hegelnél a szellemnek, Nietzschénél az örök visszatérésnek, Husserlnél a teleológiának, Voegelinnél a tudat önszerveződésének, Heideggernél az Eseménynek -- stb. A hagyomány megerősíti az elvet: a politika nem öncél. A cél nem szentesíti az eszközt. Vannak “intrinzikusan”, lényegileg jó és rossz cselekedetek, amelyek minden körülmények között jók vagy rosszak. A politika alávetett pozícióban van: létezik olyan norma, amelynek engedelmeskednie kell. Mert ha a “might is right” kimondott tétele igaz, akkor nem igaz.

A Vona-jelenség számára a politika öncél. Nincsenek intrinzikusan jó vagy rossz tettek. A cél szentesíti az eszközt. Így léphet elő a Párt paravánja mögül a demokrata, vagy a gárdamellényes hoppmester mögül a megfontolt hazabölcse. Nem egy évtized alatt, ami talán még érthető is volna, hanem egy éven belül, választáshoz közeledve.

Egyfajta hollywoodi politika ez, amelyben mindazok részt vesznek, akik a tegnapi gárdamellényt hihetetlen nagyvonalúsággal minősítik jelentéktelennek.

El kell ismerni: 2014 után olyan erők jöttek mozgásba a kormány körül, amelyek helye igazából Vona mellett volt és van. Ma is ott szörföznek a kormánypártok farvizén. Térnyerésük több tényezőnek tulajdonítható, főképpen annak, hogy a bázist igyekeztek kiterjeszteni a perifériára. Az itt remélt szavazók elnyerése éles hangütést követelt. De ez a praxis a kelleténél jobban érvényesült, miközben a polgári felfogás visszaszorult. Ha manapság szükségessé vált a Fidesz szabadelvű jellegének kihangsúlyozása, az ennek az aránytalanságnak a kialakulására válaszol.

Mégis érdemes átgondolni, mi történt nyolc évvel ezelőtt. A 2008-as összeomlást követően 2010 a magyar választók kiáltványa volt arra nézve, hogy az állam végre álljon a helyére és lássa el a feladatait. A „húsz év liberális politika”, amelyre némelyek büszkék, az állam összeomlásához vezetett – gazdaságilag, morálisan, politikailag, elvileg éppúgy, mint gyakorlatilag. Ám 2010 után megindult a lassú javulás. A 2. és 3. Orbán-kormány sikert ért el a legtöbb területen. Nem mondhatjuk, hogy mindenütt, s azt sem, hogy nem követett el hibákat. A mérleg mégis pozitív – az eredmények meggyőző listáját mindenki ismeri.

Ezért illogikus, indokolatlan, és alaptalan a Fidesz bukását kívánni 2018-ban. Ezzel szemben logikus, indokolt, és alapos a Fideszt abban segíteni, hogy a megkezdett utat folytathassa. Abban is segíteni kell, hogy ne csak a külső, hanem a belső Vona-jelenségtől is megszabaduljon.

Meg kell tanulni, hogy a kitartó hűség nem azonos a kitartó haszonleséssel.

Fel kell ismerni, hogy a „might is right” logikailag öncáfoló tétele időben kivetülve összeomlást hoz; hogy a letorkolló hangvétel visszaüt, mert így nem halljuk meg egymás szavát.

Józan észre van szükség, amely elismeri a jó és rossz intrinzikus különbségét; amely tudja, hogy a valóság végső jellege több, mint a bornírt empíria; a nemzet értelmetlen az emberiség nélkül, a politika a szellem nélkül, a szellem a vallás nélkül.

2018 áprilisának tétje annak megakadályozása, hogy 2008 összeomlása megismétlődjön; s az is, hogy egyre inkább olyan közösségben élhessünk, amelyben a „right is right” rendje uralkodik. („Ius est quod iustum est”, Szt. Ágoston.)

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/126072