Az igaz út az iszlám!

Hak yol İslâm! – bemutatjuk a Szürke Farkasokat

2018. február 27. 16:20

Kik a török Szürke Farkasok? Mi az ideológiájuk? Kik a tagjaik? Mi közük az iszlámhoz? Tényleg a CIA pénzelte őket? Szimpla terroristák vagy török hazafiak? Hogy jön a képbe Magyarország? – az elmúlt hetekben utána jártunk a Szürke Farkasok szervezetének. Amikor ugyanis pár éve Vona Gábor Törökországban járt, egyik találkozóján azt skandálták körülötte muszlim fiatalok: „Szürkefarkas Vona”.

Ha folyik is a vérünk, a győzelem az iszlámé (Kanımız aksa da zafer İslâmın)! Az igaz út az iszlám (Hak yol İslâm)! Így szólnak a Szürke Farkasok leghíresebb szlogenjei. A Magyarországon etnikai nacionalistának, vagy fasisztának titulált terrorszervezet történetének, valamint létrejöttének világpolitikai és török belpolitikai körülményeink jártunk utána annak kapcsán, hogy Vona Gábor Jobbik-elnök évekkel ezelőtti, törökországi találkozóján azt skandálják körülötte muszlim fiatalok, hogy Szürkefarkas Vona.

Törökország külpolitikai helyzete a második világháborút követően

Törökország a második világháború végén területi vitába keveredett a Szovjetunióval, ugyanis 1945 márciusában Molotov szovjet külügyminiszter közölte a török kormánnyal, hogy a szovjetek csak abban az esetben hajlandóak meghosszabbítani a török–szovjet barátsági szerződést, ha Törökország lemond a Szovjetunió javára azokról a területekről, amelyeket a törökök az első világháborút követően szereztek Oroszországtól (Északkelet-Anatólia). A török–szovjet területi konfliktus kényszerűen kijelölte a török külpolitika irányát az elkövetkező évtizedekre vonatkozóan. Törökország számára a szovjetektől való elhidegülést követően már csak a nyugati szövetségi rendszer állt rendelkezésre, így amikor az országnak a második világháborút követően pénzügyi segítségre volt szüksége, akkor a britekhez és az amerikaiakhoz fordult kölcsönért.

A Nyugatnak geopolitikai érdekében állt az, hogy a hozzá kölcsönért forduló Törökországon segítsen; Harry S. Truman amerikai elnök ekkoriban fogalmazta meg az Amerikai Egyesült Államok külpolitikáját hosszú évtizedekre meghatározó doktrínáját, miszerint: „az Egyesült Államok politikájának támogatnia kell azokat a szabad embereket, akik ellenállnak a fegyveres kisebbségek, vagy a külső erők alávetési kísérleteinek.” A Truman-doktrina a gyakorlatban azt jelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok fellép a második világháború után kialakult status quo erőszakos megváltoztatása ellen, és gazdasági, illetve katonai segítségnyújtással beavatkozik azon országokban, ahol a szovjet expanzió vagy a kommunista térhódítás fenyeget. Az 1947. március 12-én meghirdetett Truman-doktrina eredményeképpen Törökország részesült a Marshall-segélyben, valamint 1952-ben teljes jogú tagja lett a NATO-nak.


Harry S. Truman az Amerikai Egyesült Államok 33. elnöke

Törökország tehát a török–szovjet konfliktus miatt a második világháborút követően az Amerikai Egyesült Államok egyik legszilárdabb szövetségese lett a szovjet előretörés elleni harcban. A katonai és gazdasági támogatásért cserében azonban az USA elvárta, hogy Törökország tegyen meg bizonyos lépéseket a demokratikus államberendezkedés felé. Ezért került sor Törökországban szabad választásokra 1950-ben.

Az amerikaiakkal való kényszerű barátkozásnak azonban egy ennél lényegesebb következménye is volt, mégpedig az, hogy az Amerikai Egyesült Államok titkosszolgálati, gazdasági és katonai eszközöket is bevetett Törökországban. Ez egyrészt segítséget jelentett a szovjet előretöréstől félő törököknek, ugyanakkor az Amerikai Egyesült Államok nyilvánvalóan nem pusztán felebaráti szeretetből, hanem jól felfogott hatalmi, geopolitikai érdekből volt jelen a térségben. A világkereskedelem akadálytalan működtetéséhez az Égei-tenger és a Földközi-tenger keleti medencéjének ellenőrzése létkérdés volt már a 19. században is. A 19. században ez még a britek fennhatósága alá tartozott, a második világháborút követően viszont már az amerikaiak vetették meg a lábukat a térségben. 

Az amerikai befolyás növekedésének jegyében egyrészt török tábornokok (Turgut Sunalp, Ahmet Yıldız, Alparslan Türkeş, Suphi Karaman, and Fikret Ateşdağlı) utaztak az Amerikai Egyesült Államokba katonai kiképzésre, másrészt az USA fegyvereses csoportokat képzett ki Törökország területén. Ezeket a programokat a NATO Gladio hadművelet keretein belül a CIA szervezte, céljuk pedig az volt, hogy Törökország a szovjetek expanzióját vissza tudja verni, valamint egy esetleges szovjet megszállás esetén a megszállt terület védelme, visszaszerzése érdekében képes legyen a szovjetekkel szemben ellenálló gerillaháborút vagy kémtevékenységet folytatni.6 A gerillacsapatoknak tehát olyan szerepet szánt a CIA, mint amilyet a második világháborúban a németek által megszállt területek partizánjai töltöttek be. A CIA-kiképzéseken vett részt a Szürke Farkasok szervezet későbbi megalapítója, Alparslan Türkeş tábornok is. 

Törökország belpolitikai helyzete a második világháborút követően

Törökországban 1950-ben szabad választásokra került sor. A háborút követő évtizedekben azonban nem csak a választásokról szólt a török belpolitika, hiszen szinte folyamatosak voltak a katonai puccsok az országban, amelyek során a hadsereg – hatalmi visszaélésekre hivatkozva – a megválasztott kormányt rendre megfosztotta hatalmától. Ilyen katonai puccsra került sor 1960-ban, 1971-ben, valamint 1980-ban is. Az 1960-ban végrehajtott katonai hatalomátvételben játszott kulcsszerepet a korábban már említett Alparslan Türkeş tábornok. Ő volt az, aki a puccsisták közleményét beolvasta a rádióban. 


Alparslan Türkeş​, a Szürke Farkasok alapítója

Türkeşt a második világháború végén letartóztatták pántörök nézetei miatt, valamint azzal is vádolták, hogy támogatta a nácikat. A tábornokot ezek alól a vádak alól később felmentették, így részt vehetett a már említett amerikai kiképzéseken, amelyeknek köszönhetően különösen jól megtanult angolul. Az 1960-as puccs eredményeképpen az akkori miniszterelnököt Adnan Menderest megfosztották a hatalomtól, két miniszterével együtt kivégezték.

A puccsot követően az 1960-as évek török kormányai alatt, de főként az 1965-től regnáló Demirel-kormány alatt a szabadságjogok jóval jobban érvényesülhettek, mint a korábbi Menderes-éra alatt. Ez a nagyobb fokú szabadság megmutatkozott az egyre függetlenebb sajtó vonatkozásában éppúgy, mint a bővülő egyetemi autonómia terén. Az egyetemekre viszont a bővülő autonómiával betette a lábát a politika, amit az inkább baloldali egyetemi ifjúságnak sikerült a maga javára fordítani. Nem véletlen, hogy 1968-ban az Isztambuli Egyetem baloldali diákjai lázadni kezdtek.

Az egyetemi politizálás egyértelműen a baloldali mozgalmak megerősödését hozta, ez kezdetben a Török Munkáspárt megalakulását, majd később a Török Kommunista Párt létrejöttét jelentette. A baloldali, marxista erők előretörésére válaszul kezdte el szervezni Alparslan Türkeş tábornok a radikális jobboldali tábort. 1969-ben megalapította a Nemzeti Mozgalom Pártot (törökül: Milliyetçi Hareket Partisi, MHP). Az MHP kvázi ifjúsági tagozataként pedig megalakult a Hazafias Házak nevű szervezet (törökül: Ülkü Ocakları), amelynek tagjai a Szürke Farkasok (törökül: Bozkurtlar) elnevezéshez ragaszkodtak.

A Szürke Farkasok neve, ideológiája

Már a szervezet nevének megválasztása sem volt véletlen. Az Ülkü Ocakları magyar megfelelője a Hazafias Házak elnevezés. Az ülkücü szó idealistát jelent szó szerint, de ez nacionalistára, hazafira, olyasvalakire vonatkozik, aki elszánt egy bizonyos ügy érdekében. Politikai értelemben az MHP szellemiségéhez közeli emberekre használják a kifejezést. Az ocak pedig tűzhely, hely, ami köré az emberek gyűlnek.

A szervezet informális neve azonban a Szürke Farkasok kifejezés volt. Maguk a tagok is ekként nevezték magukat. A farkas szó egyértelműen Asenára, a türk mitológia nőstényfarkasára utal. Ebből adódik, hogy a szervezet tagjai és szimpatizánsai kézjelükkel is rendszeresen kifejezik együvé tartozásukat. 

Ami a szervezet ideológiáját illeti, egészen biztosan nem túlzó állítást azt mondani, hogy a török sovinizmussal vagy pánturkizmussal állunk szemben. Néhány szerző pedig egyenesen neofasiszta szervezetként definiálja a Szürke Farkasokat.11 A Szürke Farkasok ideológiája a török faj és a török nemzet felsőbbrendűségén, valamint egy a Balkántól Közép-Ázsiáig terjedő, pántörök állam létrehozásának álmán alapul.

A szervezet ideológiájának másik központi részét képezte az iszlám is. Ugyan Türkeş kezdetben szekuláris nézeteket vallott, de később – vélhetően politikai haszonszerzés végett – elkezdett közeledni az iszlámhoz. Jól mutatja a szervezet egyszerre török nacionalista és iszlám kötődését az a szólam is, miszerint „az orvosod egy török lesz, és a gyógyszered az iszlám.”14 Ideológiájuk ebből adódóan megveti a kurdokat, az örményeket, a görögöket, az alevitákat, a keresztényeket, valamint a zsidókat. Ezekkel a csoportokkal szemben harcot is hirdetnek.


Eskütétel a Szürke Farkasoknál Allahra, a Koránra, a hazára, a zászlóra és a fegyverre, hogy mindezen értékeket minden imperializmussal (kommunizmus, fasizmus, kapitalizmus, cionizmus) szemben megvédik. A cél a nacionalista Törökország és a turáni állam létrehozása. 

A Szürke Farkasok tevékenysége

A Szürke Farkasok már létrejöttekor hadjáratot indított a baloldali egyetemi fiatalság ellen, de a szervezet célkeresztjébe kerültek baloldali értelmiségiek, újságírók, valamint politikusok is. A szervezet tagjait Alparslan Türkeş által létrehozott katonai táborokban kezdték el kiképezni a fegyveres harcokra.

Az erőszakhullám Törökországban azután terjedt el, hogy a baloldali egyetemi fiatalság 1968-ban tömegtüntetéseket szervezett, amelyek során 1968 júliusában még a megszállónak tartott VI. amerikai flotta tengerészeit is megtámadták. Ezekre reagálva a török szélsőjobboldal, így a Szürke Farkasok szervezet sem maradt csendben. Hamarosan megkezdődtek a nyílt utcai összecsapások, robbantások a baloldali fiatalság ellen.

1971-re az ország káoszba süllyedt. A baloldali militánsok (főleg diákok) bankokat fosztottak ki, amerikai katonákat raboltak el és amerikai célpontokat támadtak meg. Miután az elszabadult politikai erőszakon a Demirel-kormány nem tudott úrrá lenni, a hadsereg 1971. márciusában ultimátumot adott át a kormánynak, melyben az erőszakkal szemben határozottabb fellépést követeltek a kabintettől. Demirel azonban a lemondást választotta, így a kormány élére a hadsereg a konzervatív jogászprofesszort, Nihat Erimet nevezte ki.

Az új kormány felállásával megkezdődött a radikális baloldallal való leszámolás. Ennek során rendőrségi és titkosszolgálati eszközöket is bevetett a hatalom, azonban informálisan a szélsőjobboldal akcióit is támogatta, vagy legalábbis szemet hunyt felettük. A baloldaliak elleni fellépésben így kiemelt szerep jutott a gerilla-hadviselésnek is. Ez a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy a hadsereg számukra megbízható, jobboldali civileket (korábban amerikaiak által erre a célra kiképzett gerillákat) fegyverzett fel, akik aztán fegyveres akciókat, merényleteket követtek el baloldali célpontok ellen.


A török rendvédelmi szerveknél is dolgoznak „bozkurtok”. Sokuk ezeken a szervezeteken belül a különleges erőknél látnak el feladatot.

Mivel a hatalom a baloldali tüntetésekben a kommunizmus térhódításának rémét látta, így szemet hunyt az elkövetett merényletek felett. A török hatóságok és a Szürke Farkasok között nem csak a kommunisták elleni fellépésben, de a 90-es években a kurdok és az örmények elleni támadásokban is együttműködhettek egymással. Ezt támasztja alá az a 2008-as Ergenekon-tárgyaláson előkerült perirat, mely szerint a török Nemzeti Hírszerző Szolgálat anyagilag és fegyverekkel is támogatta a Szürke Farkasokat annak érdekében, hogy politikai gyilkosságokat kövessen el a radikális szervezet.

Sőt, mint az később bebizonyosodott világpolitikai, hidegháborús érdek is húzódott a hatóságot szélsőjobboldallal szembeni passzivitása mögött. Bebizonyosodott ugyanis az, hogy a szélsőjobboldali, sok esetben iszlamista felkelőket az USA támogatta, hiszen ezekben a csoportokban a kommunizmussal szembeni harc eszközét látta. Ezt jól mutatja az 1958-ban kiadott 5820/1-es számú washingtoni NSA (National Security Agency) jelentés, amely szerint a közel-keleti nacionalizmusok és a kommunizmus terjedése ellen egyaránt az iszlámot kell támogatni.

A török belpolitikában pedig miközben a baloldal függetlenségpárti (atatürkista, nacionalista) volt és USA-ellenes, aközben a jobboldal egyre szorosabb kapcsolatba lépett az iszlámmal, így az amerikai támogatás nyilván hozzájuk érkezett. Több jobboldali iszlamista szervezet Szaúd-Arábia fővárosából, Rijádból – amerikai jóváhagyással – kapott anyagi támogatást. Sőt az is kimutatható, hogy a NATO keretei között működő Counter-Guerrilla csoport fegyvereket szállított a Szürke Farkasoknak. A CIA sem maradt ki a Szürke Farkasok támogatásából, ugyanis egy Frank Terpil nevű titkos ügynökön keresztül jutattak el fegyvereket és robbanóanyagokat a Szürke Farkasokhoz.

A Szürke Farkasok legvéresebb merényletei

Törökországban tehát a török hatóságok és a nemzetközi szereplők közvetett támogatásával nyílt politikai leszámolás vette kezdetét. Az egyik legnagyobb merényletre 1977. május elsején került sor, amikor Isztambul egyik főterén, a Taksim téren lőttek a tömegbe. A támadás harminckilenc emberéletet követelt. Csak 1977-ben egyébként több mint kétszázan lettek politikai erőszak áldozatai.

A legvéresebb merényletre azonban 1978 decemberében került sor. Ezt a támadást is a Szürke Farkasok követték el Kahramanmaraş városában, ahol százöt alevit gyilkoltak le. Hasonló eset történt két évvel később Çorum városában is, ahol 57-en vesztették életüket. De a szervezethez köthető a II. János Pál pápa ellen elkövetett 1981-es merénylet is, hiszen a merénylő, Mehmet Ali Ağca a Szürke Farkasok tagja volt.


II. János Pál pápa megbocsátott merénylőjének, Mehmet Ali Agcának

Az 1980-as törökországi államcsíny után a török hatóságok azonban már felléptek a Szürke Farkasok ellen, sőt a szervezet vezetőjét, Alparslan Türkeşt még el is ítélték a szervezet vezetéséért négy és fél évre. Ennek oka az lehetett, hogy a szervezet olyan népszerűvé vált, hogy országszerte már negyedmillió tagot számlált, a szimpatizánsaik száma pedig már elérte a több millió főt. A katonai puccs vezetői valószínűleg egy újabb katonai hatalomátvételtől féltek, ezért idő előtt megpróbálták lefejezni a Szürke Farkasokat. A szervezet 1980-as éveket követő tevékenysége kapcsán az figyelhető meg, hogy a politikai merényleteik vonatkozásában egyfajta súlypontáthelyezés történt, ugyanis a 80-as évektől kezdődően már nem belföldi baloldali, értelmiségi célpontokra támadtak, hanem kurdokra, valamint örményekre. 

Ezen kívül a Szürke Farkasok belföldi, törökországi visszaszorulása azt is eredményezte, hogy a sejtek külföldön, nemzetközi színtéren kezdtek el aktivizálódni, és igyekeztek fellépni minden olyan fegyveres konfliktusban, ahol vélt vagy valós török érdek forgott kockán. Így harcoltak a hegyi-karabahi háborúban a Kaukázusban, de részt vettek a csecsenföldi harcokban, valamint a balkáni háborúban is. 

A török hatóságok fellépése a Szürke Farkasokkal szemben a kommunistaellenesség feladását eredményezte, és az egykor még hevesen antikommunista, amerikai érdekeket szolgáló szervezet a szocialista országok hatóságainak titkosszolgálatok segítségével követett el merényleteket (például a II. János Pál pápa elleni merényletben közreműködhetett a szovjet-bolgár titkosszolgálat is), és épített ki európai szervezett bűnözői hálózatot.

Szürke Farkasok napjainkban

A Szürke Farkasok mai napig létező szervezet. Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan viszonyul Recep Tayyip Erdoğan a Szürke Farkasokhoz. A jelenlegi török elnök nyíltan nem bírálja a Szürke Farkasokat, sőt hasonló üzeneteket és ideológiát (iszlamizmus) fogalmaz meg, mint a Szürke Farkasok. Másrészt viszont Erdoğan létrehozta a hozzá hűséges paramilitáris szervezetét, melynek neve: Osmanlı Ocakları (magyarul: Oszmán Házak). Nem hivatalosan ugyan, de az Oszmán Házak keretein belül is zajlanak fegyveres kiképzések annak érdekében, hogy létezzen egy Erdoğanhoz hű kvázi magánhadsereg, amely bármilyen Erdoğan hatalmát veszélyeztető csoporttal szemben bevethető. Az Oszmán Házak a Szürke Farkasokhoz hasonlóan ugyanúgy nacionalista és erősen iszlamista szervezet.


A katonák, rendőrök és kommandósok között is szép számmal megtaláljuk a Szürke Farkasok tagjait. A lefelé nyúló, félhold alakú bajusz (hilal bıyık) a bozkurtok vagy a velük szimpatizálók egyik ismertető jegye.

A Szürke Farkasok külföldön is próbál fellépni a török érdekek mellett. Erre jó példa lehet az, amikor a szervezet a Szíriában élő türkmén kisebbségekért folytat harcot a szír kormányzati csapatok, vagy adott esetben a kurdok ellen. Ebből komoly diplomáciai bonyodalom is keletkezett már, hiszen amikor a török légierő 2015 őszén lelőtt egy orosz vadászbombázót, akkor a katapultáló orosz pilóta Szíria türkmén fegyveresek által uralt részén ért földet, azonban a Szürke Farkasok tag, Alparslan Celik által vezetett fegyveres brigád meggyilkolta őt.

Természetesen a Szürke Farkasok külföldi bevetéseiről Törökországban is tudnak, sőt miután a szíriai türkmének a török különleges erőktől kapják fegyvereiket, nem túlzás azt állítani, hogy valójában a Szürke Farkasok a török külpolitika helyi végrehajtóiként lépnek fel Szíria türkmének által lakott területein. Nem önjáró fegyveresekről van tehát szó, hanem annál szervezettebb, jóval tudatosabb, a török állam által is támogatott irreguláris csapatok más országban történő bevetéséről.

Nem csak a türkmének, hanem az ujgurok érdekeinek védelme is fontos a Szürke Farkasoknak. Ezzel „magyarázható” a Thaiföldön 2015 nyarán elkövetett véres merénylet, amelynek az volt az előzménye, hogy a thaiföldi kormányzat kitelepített több mint száz ujgurt Thaiföldről. Az erre válaszul elkövetett merényletben húsz ember halt meg.

Szürke Farkasok tevékenysége Magyarországon

Meglepő lehet, de a rendszerváltást megelőzően a Szürke Farkasok Magyarországon is aktív tevékenységet végzett. Orbán-Schwarzkopf Balázs hiánypótló írásában világít rá arra, hogy milyen szervezett bűnözői hálózatot működtetett a Szürke Farkason a volt szocialista országokban. A Szürkék és farkasok a vörös árnyékában című művében állambiztonsági iratokkal és jelentésekkel igazolja, hogy a Szürke Farkasok főleg csempészettel foglalkozott hazánkban.

A csempészett áruban azonban nem válogattak, szinte mindenben utaztak, ami illegális volt. Csempésztek fegyvert, embert, kábítószert. Minderre a „Nehéz” fedőnevű nyomozás keretei között derült fény. Ennek a szervezett bűnözői csoportnak a tagja volt Ismail Oflu török bűnöző, valamint néhány társa. A bűnszervezet tagja volt többek között az a Saral Atalay, akit a II. János Pál pápa ellen elkövetett merényletben való részvétellel is gyanúsítottak.

A magyar hatóságok azonban a Szürke Farkasok magyarországi illegális tevékenysége felett szemet hunytak. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy a Szürke Farkasok tevékenysége Magyarországon ugyan illegális volt, azonban nem volt erőszakos, így egyfajta hallgatólagos kompromisszum köttetett a hatóságok és a farkasok között, miszerint a falka nem követ el erőszakos bűncselekményt, cserében folytathatják az illegális csempészetet. Másrészt a magyar hatóságok nem akartak konfliktusba kerülni a Szürke Farkasok mögött ekkor már bőven felsorakozó egyes kommunista titkosszolgálatokkal.

Felhasznált irodalom:
Erik J. Zurcher: Turkey: A Modern History 3rd Edition 2004. 
Tarján M. Tamás: A Truman-doktrína meghirdetése
The Contra-Guerrilla
H. Akin Ünver: Turkey’s Deep-State and the Ergenekon Conundrum 2009. 
Colleen Sullivan: Grey Wolves. In: Gus Martin: The SAGE Encyclopedia of Terrorism 2nd Edition 2011. 
Tenzin Wangmo: Turkish and Kurdish Identity and Nationalism in the Netherlands
Shireen Tahmaaseb Hunter: Iran's Foreign Policy in the Post-Soviet Era: Resisting the New International Order 2010.
Theodoros Koutroubas, Ward Vloeberghs, Zeynep Yanasmayan: Political, Religious and Ethnic Radicalisation among Muslims in Belgium 2009. 
Maik Baumgärtner, Jörg Diehl: Türkische Nationalisten in Deutschland Die unheimlichen Grauen Wölfe
Feroz Ahmad: Bir Kimlik Peşinde Türkiye. İstanbul Bilgi Üniversitesi Yayınları, 4. Baskı, İstanbul, 2010. 
Martin A. Lee: Turkish Dirty War Revealed, but Papal Shooting Still Obscured
Tim Jacoby: Political Violence, the ‘War on Terror’ and the Turkish State. 2014. 
Elter Tamás: Máig sötét homály fedi a II. János Pál pápa elleni merényletet 
Orbán-Schwarzkopf Balázs: Szürkék és farkasok a vörös árnyékában. 2016. 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/125650