Magyar Hősök

Benkő Zoltán: a recski rekorder

2018. február 26. 15:57
Hollósi Dániel József
Mandiner

Náciellenes aktivista volt, mégis Recsken kötött ki a kommunizmus alatt Benkő Zoltán, akinek kihallgatói azt mondták 1947-ben: aki 1944 előtt tudott robbantani, az tud majd 1945 után is. 111 órát töltött gúzsba kötve a recski munkatáborban. Emigrált, a rendszerváltás után hazatért. Fehér mártír volt, azaz mártírhalált nem halt, de minden másból kijutott neki. Bátor volt, magyar hős.

„Az utolsó fél évszázadban az embernek becsületesnek maradnia a saját és családja állandó kárára, mondhatni vesztére, nem volt éppen könnyű feladat. Benkő ennek a feladatnak, játékossága mellett páratlan könnyedséggel és természetességgel felelt meg.”
Faludy György

 

Benkő Zoltán (1923–2005) egy tehetséges értelmiségi generációnak volt a tagja, akiknek – a megérdemelt lehetőségek helyett – a 20. századi magyar történelem sorscsapásai jutottak osztályrészül. Őt azonban a megpróbáltatások megacélozták. 1944-es nemzeti ellenállás, Rákosi-rendszer, Recsk, 1956-os forradalom és szabadságharc, emigráció – e viszontagságok alatt kijutott neki mindabból, amit az önkényuralmi rendszerek szántak a rebellis fiataloknak. „Csak” éppen az agyonlövés és felakasztás maradt ki – ahogy azt később tréfásan megjegyezte.

Benkő 1923. április 15-én született Budapesten, evangélikus családban. Középiskolai tanulmányait 1941-ben, a budapesti református főgimnáziumban fejezte be. Korán megérintették a népi írók gondolatai, ennek hatására iratkozott be a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Karára. Ellenezte Magyarország részvételét a második világháborúban, s viszolygott az erőszakos, náci Németországtól.

Szilárd meggyőződése volt, hogy a hitleri birodalom bukása a magyarság létérdeke. 

Ennek fényében szinte törvényszerűség volt, hogy Magyarország német megszállását követően csatlakozott az ellenálláshoz. 1944 októberében részt vett a Gömbös-szobor felrobbantásának előkészítésében. A detonációhoz használt robbanóanyag rejtegetését bízták rá, amelyet – jobb helyet hirtelen nem találva – napokig édesanyja rekamiéja alatt tárolt. A náciellenes Görgey-zászlóalj tagjaként fegyverszerzésben, az üldözöttek segítésében és robbantásos akciókban működött közre. Visszaemlékezései szerint 1944 decemberében átjuttatta a frontvonalon a magyar ellenállás tárgyalóküldöttségét a szovjetekhez.

Érdemei ellenére az szovjetek jóvoltából egykettőre a kommunista politikai rendőrség őrizetében találta magát, melynek indoka kémgyanú és diverzáns tevékenység volt. 1945 áprilisában szabadult, miután nagy nehézségek árán tisztázta magát. 

Mindezek után – bizakodva a jövőben – lediplomázott és csatlakozott a Nemzeti Parasztpárt Kovács Imre vezette szárnyához. 1946-tól több szervezetben is ő képviselte az egykori ellenálló egyetemistákat. A parasztpárt tagjaként a kommunista párttal együttműködő Baloldali Blokk felszámolása és a kisgazdapárttal való együttműködés érdekében tevékenykedett. 

A kommunisták mindezt nem nézték jó szemmel. 1947-ben egy „köztársaság-ellenes” ügy kapcsán letartóztatták, de rövid időn belül szabadlábra helyezték. Ügye azonban nem maradt következmények nélkül. Kovács Imre ellehetetlenítésével párhozamosan kikerült a parasztpártból és az egyetemi mozgalomból. 1948 októberében az államvédelem ismét letartóztatta és egy kirakatpert tervezett ellene. Mikor kihallgatása során mentségére felhozta, hogy robbantott 1944-ben, meglepő választ kapott kihallgatójától: „aki tudott robbantani 1944-ben, az tud 1945 után is.” Ez a sommás megjegyzés tanulságos magyarázattal szolgált számára.

A per végül elmaradt, s a börtön helyett internálták. Így került a recski kényszermunkatáborba, ahol

évekig nap mint nap szembesült a „magyar gulág” leírhatatlan borzalmaival.

Flegmaságával és pikírt, humoros megjegyzéseivel rendszeresen kivívta a szadista őrök haragját, aminek verések és rendszeres büntetések lettek a következményei. Annyiszor fenyítették, hogy „recski rekorderként” mintegy 111 órát töltött gúzsba kötve. Azonban nem tört meg, éppen ellenkezőleg, ő tartotta a lelket rabtársaiban, akik csodálattal néztek fel a vakmerő, „csakazértse” hozzáállást megtestesítő Benkőre. 

Recskről 1953 októberében szabadult, de viszontagságai nem értek véget. Kitiltották Budapestről és rendőri felügyelet alá helyezték. 1956-ban tevékeny részese lett a forradalom és szabadságharc eseményeinek mint a Magyar Értelmiségi Forradalmi Bizottság tagja és a Politikai Foglyok Szövetségének társelnöke. Ebben a minőségben két alkalommal is részt vett a Nagy Imrével folytatott tárgyalásokban. Közreműködött a Petőfi Kör újjáalakításában, de hamarosan már barikádot épített a bevonuló szovjet csapatok útjába. A forradalom leverése után sok recski társával együtt az emigrációt választotta. Nyugaton a Szabad Európa Rádió munkatársaként igyekezett fenntartani a forradalom szellemiségét, számos emigrációs szervezetnek is a tagja lett.

1989-től újra itthon próbált tenni a hazáért, utolsó éveiben is hajtotta a cselekvésvágy, küldetésének tartotta, hogy ápolja a kommunizmus üldözötteinek emlékezetét. 1998-ban egyike volt azoknak, akik létrehozták a Recski Nemzeti Emlékpark Alapítványt, hogy méltó emléket állítsanak a kényszermunkatáborok áldozatainak. Halála után hamvainak egy részét Recsken temették el. 

A sorozat a Nemzeti Emlékezet Bizottsága segítségével készül.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/122102