Mit üzen Hódmezővásárhely?

Meglepő fölénnyel triumfált Márki-Zay Péter a vasárnapi hódmezővásárhelyi polgármester-választáson, a voksok 57%-át gyűjtötte be, míg a fideszes Hegedűs Zoltán mindössze 41%-ot szerzett. Nemcsak győzelme tanulságos, hanem az oda vezető út is. Érdemes kicsit körüljárni az eseményeket a közelgő április 8-a tükrében.

Időközi voksoláshoz képest kiemelkedő részvétel mellett zajlott a hódmezővásárhelyi polgármester-választás, a szavazásra jogosultak több mint 62%-a járult az urnákhoz. Tegyük hozzá, mindkét oldal rendkívüli mozgósítást hajtott végre, hiszen ez volt az utolsó jelentős erődemonstrációs lehetőség április 8-a előtt, jó indikátora a közhangulatnak. Továbbá Hódmezővásárhely szimbolikus helyszín, Rapcsák András, majd Lázár János uradalma, jobboldali fellegvár. Az ellenzék számára pedig utolsó az lehetőség arra, hogy kipuhatolja: van-e értelme az összefogósdinak, vagy sem.

A kiélezett helyzethez illően meglehetősen durva, intenzív és személyeskedő kampány folyt: a homályos eredetmítosszal előrukkoló, magát áldozatként exponáló Márki-Zayra igazi médiaössztűz zúdult. A jobboldal a támogatóit listázó szórólapot jelentetett meg, a kampányba páros lábbal szállt bele Németh László plébános is, a Fidesz Soros-kottát emlegetett, feltűnt harmadik jelöltként Hernádi Gyula, MSZP-s szakadár, végül a választás napján Márki-Zayék kizárták az Echo Tv-t az eredményváróról.

Ilyen késhegyig menő kampányhangulatban jött el a vasárnapi voksolás, ami kisebbfajta pofonként érte az eredményvárót taktikusan nem is tartó kormányoldalt, az ellenzék pedig megmártózhatott a pillanatnyi dicsőségben.

De nézzük meg, milyen következtetésekre jogosítanak az eredmények, és milyenekre nem?

0. Ez egy hiszterizált közegben és időszakban lezajlott polgármester-választás volt, amelynek hatása inkább szimbolikus, mint gyakorlati. Az országos állapotokra és szavazási hajlandóságra csak nagyon óvatos következtetéseket enged, semmiképp sem szabad a közhangulat indikátorának beállítani a hódmezővásárhelyi eseményeket.

1. Kiélezett helyzetben óriási mobilizációs ereje lehet egy-egy voksolásnak, jóval magasabb részvétel valószínűsíthető, mint amit az előzetes felmérések sejtetnek. A látens szavazók tömege választásokat lehet képes eldönteni, és ez a tömeg annál veszélyesebb a Fideszre nézve, minél inkább megszólítható, harcba hívható.

2. Az ellenzéki pártok egy működő példa szorításában rá lesznek kényszerítve az összefogásra: minden politikai sejtésnél világosabb az üzenet, a választók mobilizálhatóak az összefogásra, pártszimpátiától függetlenül működhet az átszavazás DK és Jobbik, LMP és MSZP között.

3. A kormányoldalnak újra kell gondolnia a kommunikációs stratégiáját:

Ráadásul nehezen hitelesíthetőek a támadások egy olyan jelölttel szemben, aki – legalábbis pedigréjét tekintve – zavarba ejtően hasonlít a kormánypárti ideálhoz: nagycsaládos, vallásos, szakmai múlttal bíró, magát konzervatívnak nevező jelölt.

4. A kormányoldali támadássorozat – és az erre rájátszó ellenzéki médiumok (a Magyar Nemzettől az Indexig) – mártírt faragtak Márki-Zayból: sokkal többet szerepelt a médiában, mint a kormányoldali jelölt, akinek a nagyközönség a nevét sem tudta, míg Márki-Zay (pozitív vagy negatív kontextusban) még a csapból is folyt.

5. A fideszdiktatúrázás vádja, csakúgy mint az elmúlt négy év időközi választásain, most is komolytalannak bizonyult: egyszerűen az nyer, akire a legtöbben szavaznak, és ezt semmi nem írja felül.

6. A kormányoldali elbizakodottság nem feltétlenül megalapozott. 2002 figyelmeztető árnyéka vetül a Fideszre: a semmiből jöhet a bukás, ez a választás ébresztő erővel bírhat: mind a politikusokra, mind a kormánykommunikáció alakítóira, mind pedig a folytatásban bízó szavazópolgárokra nézve.