Templom, építészet

Új hullám: miért üresítik ki a katolikus templomokat?

2018. február 22. 07:52

Új divat bontakozik ki a katolikus templomok felújításában: azzal az indokkal távolítják el a szentélyek eddigi berendezését, hogy az nem felel meg a mai liturgikus követelményeknek, másrészt pedig amúgy sem a templom stílusát meghatározó korból származik. Hogyan döntik el a műemlékesek, hogy mi dobható ki és mit kell megtartani? És miért nem kerül az eltávolított értékek helyére hasonlóan magas színvonalú, a térbe illő kortárs alkotás? A vita a február elején átadott váci irgalmasrendi kápolna kapcsán újult ki, de korábban a győri székesegyház szentélyének átalakítása és a pannonhalmi apátsági templom felújítása kapcsán is megfogalmazódtak a kritikák.

Teljesen kimeszelték a Váci Irgalmasrendi Kápolna liturgikus terét – a felújított kápolnát február 10-én áldották meg, az ünnepi szentmisét Beer Miklós megyéspüspök celebrálta.

A magyar egyházban nem ez az első olyan felújított liturgikus tér, azaz templombenső, aminek kapcsán kérdéseket fogalmaznak meg hívek, építészek, művészettörténészek egyaránt.

A pannonhalmi apátsági templom, a mátraverebély-szentkúti kegytemplom és a győri székesegyház szentélyének átalakítása, valamint most a váci kápolna új kialakítása is mintha egy minimalista divat terjedését tükrözné az egyházi építészetben. 

Mi folyik a magyar templomépítészetben? Utánajártunk riportunkban.

Hol mi történt pontosan?

A váci irgalmasrendi kápolnából eltávolították a harmincas évekbeli főoltárt, megcserélték a szentségtartót és a papi székeket, s így most a székek vannak a középpontban, a szentségtartó pedig oldalt; a leglátványosabb pedig az, hogy lemeszelték az 1930-ban Lohr Ferenc által készített freskókat, így a liturgikus tér most tiszta fehér.

Ilyen volt a Váci Irgalmasrendi Kórház kápolnája

És ilyen lett (Magyar Kurír fotója)

Azt tudni kell, hogy az érvényes egyházi előírások szerint ha egy liturgikus teret felújítanak, akkor az új (szembemiséző) oltárnak körbejárhatónak kell lennie,

a régi oltár pedig eltávolítható akkor, ha nem képvisel kiemelkedő művészi értéket. 

Az irgalmasrendi kápolna egy pápai jogú szerzetesrend tulajdona, Kozma Imre atyáéké, a felújításba tehát az egyházmegyének és a megyéspüspöknek nem volt beleszólása.

A győri székesegyház és szentélyének állagmegóvó rendbetétele kétségkívül fontos feladat volt. A 2017 végén átadott, új szentély azonban a korábbihoz képest látványosan eltérő képet mutatott: eltávolították a szentélyrekesztő rácsot, a stallumokat, elvitték a díszesen faragott padokat, és a helyükre térdeplő nélküli támlás székeket helyeztek. Az új, minimalista látványvilágot egy vetítővászon tetőzte be. A székesegyházban ennél sokkal több minden történt, például új kövezetet kapott, a vitákat azonban a szentély átalakítása váltotta ki.

Hogy mennyire eltérő interpretációk születtek ezzel kapcsolatban, ahhoz érdemes összehasonlítani három meghatározó, karakteres katolikus médium vonatkozó cikkeit. A Katolikus Válasz blog cikkeinek a címe „Szentélyrombolás a győri székesegyházban” volt; a püspöki kar félhivatalos hírtportáljaként működő Magyar Kurír viszont arról írt, hogy „Kitágult a liturgikus tér”; a SzemLélek blog pedig egyenesen arról értekezik, hogy most a hívek  „közelebb vannak Istenhez”.

A Kurír a konkrétumokról és az indoklásról azt írta: „a felújítás célja, hogy a székesegyház eredeti barokk szépségében legyen látható, és a mai liturgikus igényeknek is megfeleljen”, s ezért „a munkálatok befejezése után minden visszakerült az eredeti helyére, kivéve a szentélyben a barokk átalakítás után jóval később felépített stallum, vagyis a kanonokok számára kialakított ülőhelyek és a cancellus (áldoztató rács)”. Hozzáteszik: „ahogyan ma visszakövethető, eredetileg ezek a stallumok nem voltak részei a kialakított barokk templombelsőnek. Jól mutatja mindezt az is, hogy az oldalhajót a főhajóval összekötő oszlopokat és mellékoltárokat meg kellett faragni azért, hogy beépíthessék ezeket a padokat. A korabeli leírások szerint az is megállapítható, hogy legalább három stádiuma lehetett a stallum beépítésének. Az utolsóra a 19. század végén vagy a 20. század elején kerülhetett sor.” Így a „most elvégzett felújításnak köszönhetően művészeti szempontból egységesebbé vált a székesegyház.”

Tény, hogy a pap 20-25 méterre volt így a hívektől, a stallumokat pedig már régen nem használták rendeltetésüknek megfelelően (a székesegyház papságának felsorakoztatására vagy a kórus számára), ugyanakkor előfordultak alkalmak, például egyes zarándoklatokkor, amikor a stallumokban is a hívek ültek, ki tudták tehát használni azokat. A szentélyrekesztő rács pedig igen alacsony volt (mint mindenhol), a látványt egyáltalán nem takarta el.

Ilyen volt a győri székesegyház szentélye

És ilyen lett

Pannonhalmán pár éve számos, középkor utáni,főleg 19. századi fejleményt „csináltak vissza”, hogy visszaadják a templomot a szerzetesközösségnek. A felújítás vezetője John Pawson sztárépítész volt. A szentély 19. századi baldachinját a szerzetesek ugyan szerették volna eltávolítani, de ebbe először a műemlékfelügyelet nem egyezett bele, de végül 2015-ben ezt is sikerült véghez vinni. (Nyitóképen: Pannonhalma új oltára)

Műemlék versus mai használat

A liturgikus terek elsősorban a szentmise összetett céljait szolgálják, így az egyik fő vita ezzel kapcsolatban a hívek között az, hogy biztos egy konferenciaközpont-szerű vagy leegyszerűsített szentély segít-e közelebb Istenhez; ám a műkedvelő turista nem biztos, hogy hívő, így mi inkább az átalakítások építészeti-művészettörténeti indokoltságára voltunk kíváncsiak. Természetesen a felújítások különböző megközelítéseinek filozofikus problémái itt sem kerülhetők meg, de azért vannak irányelvek. 

Megkerestük a győri egyházmegye illetékeseit, a váci irgalmasrendi kórház főigazgatóját és Kelecsényi Kristóf művészettörténész-műemléki szakértőt, egyben az Örökségfigyelő blog szerkesztőjét. 

Ugyanakkor szembesültünk azzal a problémával, hogy míg annak idején a Nemzeti Várprogrammal és a várak visszaépítésével kapcsolatban szinte minden szereplőt meg tudtunk szólaltatni pro és kontra, az egyházi helyreállítások esetén a szakmába nem beágyazott, kívülálló érdeklődőként igen nehéz vagy egyenesen lehetetlen volt számunkra kideríteni, hogy ki felelt a felújítások esetén a részletes koncepciójáért, ki volt a tervező. Tőlük függetlenül is

nehéz az egyházi felújítások ügyében nyilatkozót találni,

főleg azok körében, akik érintettek. 

 

Olvassa el ezt is: Nemzeti Várprogram: romeltakarítás vagy múlthamisítás?

 

Kelecsényi Kristóf kérdésünkre elmondja: sok egyházi épületben van a történetileg kialakult állapot és a mai liturgikus használat közt ellentét. Pannonhalmát a 19. század végén plébániatemplomnak is használták (az apátság vezetője egyben püspök is, mivel néhány környékbeli falu hozzá tartozik, mint egyházmegyéhez, így az apátsági templom tulajdonképpen püspöki székesegyház is egyben), az ezt szolgáló bútorzat volt az, amit most eltávolítottak. 

A felújítás ugyan sok vitát kiváltott az a felújítás, de Kelecsényi mégis kedveli azt. Mégpedig azért, mert Pannonhalmán az a különbség a későbbi beavatkozásokkal (Győrrel és Váccal) szemben, hogy ott magas minőségű kortárs átalakítás valósult meg, ami kárpótlást jelenthet a veszteségért.


Pannonhalma: előtte és utána (azóta a baldachint is eltávolították)

Nemhiába tartják ugyanakkor Pannonhalmát úttörőnek a korábbi felújításokhoz képest műemléki szempontból – teszi hozzá Kelecsényi, megjegyezve: Pannonhalma kritikusainak abban igaza van, hogy veszélyes precedenst teremtett, ami rossz kezekben rosszra vezet.

Változó műemlékes alapelvek 

Egy templomban, ami több száz éve áll, egymásra rétegződnek a történeti rétegek.

A felújításkor a mai elvek szerint egyik korszakot sem illik kiradírozni

– mutat rá a művészettörténész. Korábban voltak túlkapások, például amikor a középkort túlhangsúlyozták az ötvenes-hatvanas években, mert kevés a középkori emlékünk. 

A szakember kifejti: Pannonhalmán kimondták, hogy egy jelentős korszakot, a Stornó-féle átalakítást vissza lehet nyesni, ami a 19. század purista műemlékvédelmi elveire hasonlít; ekkor sokfelé például kitörölték a barokk korszakot egy-egy épületből, és a kortárs neogótra váltottak. Pannonhalmán a 19. század végét törölték ki, és a kortárs minimalizmusra váltottak. 

Győrben először a székesegyház plébánosát, Bognár István atyát értük el, aki azonban annyit mondott nekünk: a szentély elkészülte után számos nyilatkozatot tettek és az egyházi lapokban is megjelent minden, amit el kívántak mondani az átalakításokról. Számukra ez lezárt ügy, így nem kívánnak tovább nyilatkozni.

Végül azonban sikerült kérdéseinket írásban feltenni Veres András püspöknek, egyben a püspöki kar elnökének, aki válaszában leszögezte: nem tekintik értéktelennek az eltávolított stallumokat, „az azonban tény, hogy nem a Székesegyház barokkosításának idején készültek, hanem jóval később, ezért megbontották a barokk belső tér harmonikus egységét. Ezt támasztja alá az is, hogy a stallumok beillesztéséhez megfaragták a barokk mellékoltárokat. Ezek helyreállításához a stallumok eltávolítása elengedhetetlenné vált. Továbbá szeretném kiemelni, hogy a stallumok nem feleltek meg a mai liturgikus elvárásoknak.”

Ezzel együtt, mint írta,

a pillanatnyilag raktárban őrzött győri stallumokat hamarosan egy másik liturgikus térbe építik be.

Ez esetben felmerül a kérdés, hogy akkor a stallumok mégis megfelelnek a mai liturgikus elvárásoknak, hacsaknem persze teljesen más funkciót kapnak majd.

Kelecsényi leszögezi: a stallumok kikerülésével valóban jobban láthatóak a barokk mellékoltárok. Azonban attól még, hogy valami nem a meghatározó stílushoz tartozik vagy a fő építési periódusnál régebbi, például 19. vagy 20. századi, még nem feltétlen értéktelen. Ezt számos szempont alapján szakértőnek kell megítélnie. (Hozzáteszi: egy-egy műemlék-helyreállításkor jogszabályi kötelezettség úgynevezett értékleltár készítése, melyben az erre jogosult szakértőnek nem csak az adott épületrész, vagy tartozék korát, de a műemléki érték meglétét, vagy hiányát is rögzítenie kell.)

Győrnél szerinte sem volt könnyű erre a kérdésre választ adni, bár attól még, hogy a stallumok nem voltak az épülettel egyidősek, nem voltak értéktelenek sem. Ráadásul jól illettek a térbe, nem voltak disszonánsak, és figyelemre méltó szobrok voltak rajtuk. 

Ugyanakkor ha az eltávolítás megindokolható, akkor is marad egy kérdés. Egy egyházi épülethez ugyanis mindenképpen méltatlan egy útszéli bútoráruházakban is kapható széktípus, és egy székesegyház megérdemelné, hogy egyedi tervezésű, magas minőségű bútorok kerüljenek oda – figyelmeztet Kelecsényi, hangsúlyozva, hogy az építészetnek mindig kiemelt terepe volt az egyházi építészet. Mint mondja: nem feltétlen kell az újnak minimalistának lennie, de

egy székesegyházban egyedinek és magas minőségűnek illene lennie az új berendezési tárgyaknak is.

Veress András nem teljesen így látja, vonatkozó kérdésünkre ugyanis azt válaszolta: „Ha valaki megnézi a székeket, láthatja, hogy igényes, a térbe illő szövettel vannak behúzva. Azért nem padokat készíttettünk, mert gyakran szükség van a tér átrendezésére. Természetesen a barokk padok a helyükön maradtak.”

Hogy mit kell mérlegelni a felújításkor?

Kelecsényi rámutat: a régiségérték, ahogy a múltba visszamegyünk, egyre magasabb. Egyedi esetek vannak, melyek egyedi mérlegelést kívánnak, ezeket a dolgokat nem lehet számosítani. Mérlegelni kell, hogy fellelhető-e még ilyen jellegű, jelentőségű emlék az adott korból. Ha el kell pusztítani például egy 19. század végi falképet ahhoz, hogy feltárjunk egy barokk korit, mérlegelni kell: mi az, ami előkerülhet, milyen jelentős az, amit elpusztítunk, kinek a műve, hogyan viszonyul a tér többi részéhez, a többi szempontról nem is beszélve.

Itt megemlíthetünk egy jó példát: a siklósi ágostonrendi templomban negyed évszázada azért bontották el a barokk főoltárt, mert fantasztikus gótikus freskókat találtak alatta. Annak indokoltságát senki nem vonta kétségbe.



Kelecsényi úgy látja: a historizálást ugyan többnyire érdemes kerülni, de időnként elfogadható valaminek az újrateremtése, ha volt előzmény és van róla elég információ. Mégis inkább a mai alkotó és mai ember kellene, hogy szerephez jusson, ami ugyanakkor egyáltalán nem feltétlen jelenti a minimalizmust. 

Vácon Kelecsényi alapvetően a Lohr-féle freskók megtartását tartotta volna jónak, de akár szellemesebb kortárs megoldást is el tudna képzelni.

Ami elfogadhatatlan, az az, hogy semmi nem került a freskók helyére,

csak egy fehér meszelés, ami nem felel meg a katolikus hagyományoknak. 

„Az ürességnek is lehet jelentése, de a konkrét esetben inkább csak az értékvesztést látom. Ilyen előzményekkel lemeszelni a belsőt nem hozzátétel, hanem elvétel” – állítja Kelecsényi.

Lohr freskóiról a különféle szakmai vitákban ugyanakkor erősen megoszlanak a vélemények. Valaki igen jónak és értékesnek tartja őket, mások értéktelen, neobarokk alkotásnak látják -s mindkét véleményt szakmabeliek fogalmazzák meg. Kérdés, hogy ezzel együtt a teljesen fehér új festést mi indokolta – hacsaknem az, hogy „kórházias” legyen a kápolna. 

Vácról először a kórház igazgatóját kerestük, akit egy hét után tudtunk elérni, és az épp külföldön tartózkodó Kozma atyához, illetve egyik munkatársához, Palotás Eszterhez irányított minket. Palotás részére elküldtük kérdéseinket, de mindezidáig nem kaptunk rájuk választ. Ha a későbbiekben reagálni kívánnak, természetesen helyet biztosítunk álláspontjuknak.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/125366