Van-e miért lázadni?

2018. február 19. 11:49

Szilvay Gergely
Mandiner

A problémát nem a kapitalizmus jelenti, a radikális lázadás pedig nem vigaszt, hanem vigasztalanságot hoz. Mit tehetünk? Igenis fontos az egyéni cselekvés és az erény ellenforradalma.

A lázadás minden formáját magába itta, saját képére formálta a kapitalizmus, nincs menekvés, már lázadni sem igen lehet, hiszen a lázadást is kiárusítja a fogyasztói társadalom, a kapitalizmuskritika lehetetlenséggé vált, irány a földalatti lét – írja Békés Márton.

Békés cikkére Leimeiszter Barnabás és Trombitás Kristóf válaszolt lázadás-kritikus jelleggel: Leimeiszter kolléga a közönyt ajánlja, Trombitás szerint rajtunk kívül álló okokból a háborút úgyis megnyerjük. 

A kapitalizmus és a fogyasztói társadalom kritizálása része az életemnek: mind a családban, mind a vasárnapi prédikációban vissza-visszatérő téma volt a vadkapitalizmus, a tévé, később az internet, az ügyfeleket átverő bankok, az országot letaroló és a profitot külföldre vivő multik, a családjukkal nem foglalkozó, törtető cégvezérek, a manipuláló reklámok és reklámszakemberek, a pénzből trükkökkel még több pénzt csináló brókerek világa.

A szombati ebéd közbeni, dohogós beszélgetés után a felnőttek megitták a kávét, s ment tovább az élet, a magyar kisember élete. A pap nem dohogott, ha ilyen téma került elő a prédikációban, inkább dorgált és figyelmeztetett. Az egyház a kezdetektől fogva prédikál az anyagiasság, a saját hasznukat leső kereskedők ellen.

A magyar jobboldalon a neoliberalizmus és a multi mindig is szitokszó volt a rendszerváltástól kezdve.

Gyermekkoromban az ivódott belém, hogy a kapitalizmus az egy baloldali-liberális találmány, egyben nemzetkiárusító ideológia, ami szétroncsolja a családokat és a közösségeket. 

Később aztán megenyhültem a kapitalizmus felé, elvégre mégis ezt szerettük volna a kommunizmus után, csak nem tudtuk, hogyan csináljuk: lehet, hogy rosszul sült el, nem voltunk ideológiai gazdaságilag elég képzettek. És mégis, hová emeljünk adót és bürokráciát egy országban, ahol így is majdnem 50 százalékos az újraelosztás és nagy a bürokrácia? Nem épp csökkenteni kellene mindkettőt, hogy ne érezzék magukat gúzsba kötve a kisvállalkozások, meg a kisember?

Aztán bölcsész létemre belefutottam olyan olvasmányokba, mint Adam Smith, Ricardo, Hayek, Friedman, az osztrák iskola, velük szemben a  német „szociális piacgazdaság”, valamint a láthatatlan kéz, az individualista, felvilágosult, racionalista emberképre épülő gazdasági elképzelések kritikái, például tomista megközelítésből. Asztalomra kerültek olyan robusztus szerzők is, mint Coleridge, Disraeli, Carlyle, de Maistre – ellenforradalmi vagy romantikus konzervatívok, akik nem arról voltak híresek, hogy kedvelték volna az ipari forradalmat és a tőkés kapitalizmust.

Nemrég találkoztam egy másik kapitalizmuskritikával: eszerint a kapitalizmus közösségellenes, az egyéni önzést szolgálja, a racionális, magabíró, felvilágosult módon cselekvő emberre építő elképzelése teljes tévedés, a multik elnyomják a közösségeket és az embereket, a Facebook felfalja a világot. A neoliberális-konzervatív-jobboldali kapitalizmus ráadásul szövetkezett a patriarchátussal, világ kommentelő polgárai, elnyomott feministái, transzai, interszekcionális nemtomkijei egyesüljetek, mert a proletárok elfogytak, most titeket tudunk felszabadítani, de jaj, az egyéni cselekvés nem segít, a teljes rendszer kritikájára és megborítására van szükség, ha egyáltalán bármit is lehet tenni!

Akkor szóltam újbalos ismerőseimnek, hogy nem tudják, mit beszélnek! Nem túl bölcs módon, a poroszos-frontális oktatás hagyományait idézve, átnyújtottam nekik egy listát a felvilágosodást, az individualizmust, az ipari forradalmat és a fogyasztói társadalmat (a kapitalizmust viszont kevésbé) ekéző, konzervatív szerzőkről, Edmund Burke-től Robert Nisbetig.

Ahogy Megadja kolléga fogalmazott egyszer:

szép-szép, hogy a frankfurti iskola annyit rendszerkritizálta a felvilágosodást, de mindenből jobb az eredeti, ebből is.

Újbalos ismerőseim, akik rendszerint megdorgálnak, hogy nem ástam el magam eléggé a feminizmus szakirodalmába, most pislogtak nagy szemekkel, kiderült, hogy nem eléggé járatosak abban, amit szidnak.

A kapitalizmust szidni olyan, mint amikor a multinál dolgozó, jól fizetett környezetmérnök szidja a multikat, miközben jól él belőle. Nem vagyok közgazdász, én nagyjából a Pinochet-Franco-vonalon sokféle megoldással ki tudok egyezni. Bár – teszem hozzá – Chile az osztrák iskolának köszönhetően a mai napig Dél-Amerika csúcsállama, Francót viszont az „Opus Dei technokratáinak” kellett kisegítenie, ami a gazdaságpolitikát illeti. Mélyreható gondjaim nincsenek a kapitalizmussal, vagy épp nem a kapitalizmussal vannak, ezzel együtt zsigeri szimpátiáim a romantikus feudalistákhoz és agráriusokhoz húznak. 

Nem a kapitalizmus a problémánk

Próbáljunk meg rendet tenni a kapitalizmus-fogyasztói társadalom-kontinuumban! A klasszikus konzervativizmus főárama azért kritizálja a kapitalizmust vagy a fogyasztói társadalmat, mert az erodálja a hagyományokat és a rendet. Az újbalosok viszont (régi balos alapokon) azért kritizálják, mert legitimálja az elnyomó berendezkedést (valószínűleg azt, amit mi, konzervatívok hagyomány és rend címén megvédenénk).

Ha pontról pontra kielemeznénk mindezt, valószínűleg mindkettőnek igazat tudnánk adni. Az újbalosok szemében mumusnak számító Ronald Reagan (aki egyébként a magyar jobboldalon is gyanús neoliberális alaknak számít) elnöki éveit elemző Gril Troy szerint a Reagan által elért, kapitalistább fogyasztói társadalom paradox módon éppen azon, klasszikus, régimódi értékek erodálódásához vezetett, amelyeket Reagan amúgy erősíteni kívánt. Vagy elég bemenni bármelyik néprajz-tanszékre, és kikérdezni a kutatókat az ipari forradalom óta eltelt idők és a szupermarketek önellátó, falusi gazdálkodására gyakorolt hatásáról.

Nem mindegy, hogy végül is mit értünk kapitalizmus alatt.

A multi, a szupermarket, az önzés, a gyár, a Szilícium-völgy, az idegen tőke, a bróker? A méregdrága balatoni lángosos? A kis- és középvállalkozás? Az, hogy eladhatom a szomszédnak a nekem nem kellő alkatrészt, és árulhatom a dinnyémet az országút mentén? Az önellátó falusi gazdálkodás az nem szabad piac? Egyáltalán: tőke vagy szabad piac?

És mióta van kapitalizmus? Csak mert kapitalizmus létezett az ipari forradalom előtt is, az itáliai városállamokban már a reneszánsz óta. A Fuggerek kapitalisták voltak? A középkori kereskedők kapitalisták voltak? Vagy a kapitalizmus egyenlő: kamat? És: volt-e fogyasztói társadalom a reneszánsz városállamokban? Egyáltalán mi a fogyasztói társadalom? Az, hogy nem mi termeljük meg, készítjük el az ennivalónkat és a használati eszközeinket, hanem megvesszük máshol? Vagy az, hogy egész nap zsibbasztjuk az agyunkat a modern technológia által lehetővé tett passzív kikapcsolódással?

Mindezt azért kérdezem, mert mindaz, amit kritizálunk a modern életmódban, elsősorban nem a kapitalizmus eredménye, hanem a technológiai fejlődésé. Elhiszem, hogy a kettő nem választható el élesen, de mégis megkülönböztethető. Kapitalizmus létezett modern technológia nélkül is, és technológia is létezhet kapitalizmus nélkül (lásd Szovjetunió). Lehet, hogy így a felszabadult tőke és szabadság és energiák miatt könnyebben bekövetkezett a technológiai fejlődés, nyomában az elkényelmesedés, a globalizáció és minden összekötése mindennel.

De a hétköznapok individualizmusa, a passzív tevékenységek előtérbe kerülése, a rend és a hagyományok erodálódása nem következett volna be pusztán pár elborult-felvilágosult, majd később marxista és posztmodern gondolkodó világra szóló ötleteiről, az amúgy katolikus Descartes-tól a nihilista Derridáig. Aki ezt gondolja, az túl sokat gondol a filozófusok befolyásáról. Lehet, hogy a dicstelen francia forradalom valóra váltotta a nyomorult Rousseau, a bolsevik forradalom pedig a hazudós szobatudós Marx elképzeléseit.

De a kétezres évek modern-posztmodern korának tömegei nem azért élnek kényelmes, individulista életmódot a korábbi századokhoz képest, mert túl sok Kantot és Descartes-ot olvastak, vagy mert valamiképp a művelt elitek körében divatos felhomályosultak ideái lecsöpögtek a tömegek közé és ott felszívódtak, átitatva a társadalom szövetét; hanem azon prózai oknál fogva, hogy a technika lehetővé tette ezt számukra.

De mi a bajunk a technológiai fejlődéssel és a fogyasztói társadalommal? Szerintem az, hogy

roncsolják a közösségi kapcsolatokat, aktív helyett passzív tevékenységekre ösztökélnek; azaz elkényelmesedünk, eltunyulunk. 

A problémánk tehát nem a kapitalizmus, hanem a technika és az emberi természet. Mert a fogyasztói társadalom sem a kapitalizmus terméke, hanem a technikai fejlődés által kiszolgált emberi kényelemé, és a technikai fejlődés által mind könnyebben működtethető jóléti államoké, ahol az állammal kell együttműködni az embertársak helyett. Amikor az újbalosok közösségről és közösségi megoldásról beszélnek, igazából nem a közösségre, hanem az államra gondolnak, ezt tartsuk észben. A társadalom skandináv jóléti modell szerinti kiszolgálása pedig nem épp közösségi megoldás, ahogy állítják az újbalosok, hanem az egyéni individualista életmódok kiszolgálása. 

 

Ki kellene vonulni? Rod Dreher The Benedict Option című kötetéről

 

Az előttem szólók a lázadás lehetőségét latolgatták a romboló kortünetek ellen. Eddig arra jutottam, hogy a romboló kortünet nem a kapitalizmus, hanem a technikai fejlődés, ami kiszolgálja a rosszra hajló emberi természetet.

A dolog persze nem ilyen egyszerű, hisz a kapitalizmus és a technikai fejlődés tömegek életszínvonalát emelte meg jelentősen az előző kétszáz évben, szemben azokkal a sirámokkal, amelyek szerint mindez szegénységbe taszította a tömegeket. De ez most mellékes. Rod Dreher és Anthony Esolen is a modern technológia romboló hatásain lamentál: hogy a suliban már pornót néznek a gyerekek a telefonon, amit egy szülő egymagában biztos, hogy nem tud megakadályozni; vagy hogy a rádió, a tévé és ma az informatika miatt nem éneklünk közösen, hogy passzívan hallgatjuk más dalait a mieink helyett, és este filmet nézünk ahelyett, hogy társasoznánk, beszélgetnénk, mesét mondanánk. 

Az ellenállás stratégiái

Kérdés: mi akkora megoldás? Szuperkapitalizmus? Államosítás? Kivonulás? Bevonulás? Géprombolás?

Az előttem szólók a lázadás lehetőségét latolgatták.

Visszacsinálni sem a technikai fejlődést, sem a fogyasztói társadalmat nem lehet,

és akik visszacsinálnák, lehet, hogy azoknak hiányozna először mindkettő.

És nem tudom, meg lehet-e oldani, hogy a fürdővízzel ne öntsük ki egyben a gyereket is. Vannak kételyeim. Nem vagyok technikaellenes, csak technoszkeptikus, mégis tisztelem a géprombolókat és a kivonulókat, hiszen radikális életmódváltásra szánják rá magukat, ami hősies erőfeszítés. Kivonulókból azonban sosem lesz népvezér, maximum magányos remete vagy kisközösségi vezető. 

Belülről kellene bomlasztani? Tisztelem is és nevetek is azon, amikor valaki a Facebookon szidja a Facebookot, és mindazt, amit jelképez. Közösségi médiának hazudjuk, miközben legalább annyira rombolja a hús-vér, valódi kapcsolatokat, mint amennyire fenntartja a távoliakat azokkal, akikkel egyébként sosem találkozunk; de persze megkönnyíti a sajátjainkkal való kapcsolattartást is. Hiszen az SZDSZ-es mentalitású Szilícium-völgy terméke, távolról jön, nagyobb mint mi, mint az országunk, és megkerülhetetlen.

A Facebook jelképe tehát a személytelen globalizációnak is. Az adóelkerülésnek. A kapitalizmusnak, a fogyasztói társadalomnak, a technológiai fejlődésnek, az elkényelmesedésnek. És az úgynevezett „rendszerszintű problémának”, mivel aki nem használja vagy kivonul belőle, az hátrányba is kerül: nem hívják meg oda, amit csak Facebook-eseményként hirdetnek meg, lemarad, kimarad és persze nem értesül. Az újságíró számos hírről a Facebookról értesül, és oda is teszi őket vissza, hogy növelje az olvasottságot. Circulus vitiosus. Diadalmasan mutogathatnának az újbalosok, s igazuk is lenne, hogy az egyéni megoldás nem megoldás, sőt szinte lehetetlen.

 

Menedzserállam és szuperkapitalizmus: a Szilícium-völgy új utópiája

 

Ha valaki úgy szidja a Facebookot, hogy nullahuszonnégyben azon lóg, tolja az instaképeket, kommentel és képeket posztol, munkában és azon túl is, akkor nevetni fogok rajta, hiszen hiteltelen. A Facebookot lehet a Facebookon kritizálni, ennél még az is többet kockáztatott, az is esélyesebb volt a hőssé válásra, aki a kommunista pártot bomlasztotta belülről.

Azt viszont tudom becsülni, amikor valaki úgy kritizálja a Facebookot, hogy egyébként tudatosan, prudens módon használja. Tudja, mikor lép be, mikor ki. Nem zavarja, ha fél napig nem tud üzenetekre válaszolni. Nincsen posztoláskényszere. Nem buzerálja a telefonját a metrón, hanem olvas. Meglepően sokan vannak, akiknek van ennyi önkontrollja, annak ellenére, hogy ezt egyre nehezebb kivitelezni a maguktól egymással kapcsolatba lépő kütyük világában.

Sokan nincsenek fenn a Facebookon, még többen használják minimalista módon. Egyáltalán nem olyan nehéz, mint gondolnánk.

Szerintem nem baj, ha a reakció többszólamú. Vannak kivonulók, belülről bomlasztók, radikálisok és mérsékeltek.

A lázadás pszichózisa

A lázadás pszichózisával azonban vannak problémáim. Furcsa mentális hozzáállást produkálnak például a „struktúrák megváltoztathatatlansága” felett kesergő balos intellektuelek, akik szerint rohad az egész világ a rothadó kapitalizmus miatt, elnyomás volt, van és lesz, és a világ felforgatására lenne szükség, de az meg nem túl realista elképzelés. Belecinikusodnak tehát a kamaszos-bölcsészes spleenbe, cigizgetnek a gangon vagy a tanszéken a dohányzásra kijelölt helyen, felsőbbséges módon félmosolyra húzzák a szájukat a naiv külvilág megoldáskeresésein.

Ők tudják. Struktúrák. Marx. Lenne mit tenni, de nincs mit tenni. Majd csak elmúlik ez a rohadt élet. 

A keresztény valláslélektan ismer egy olyan képességet, amit úgy hívnak, hogy a szellemek megkülönböztetésének karizmája. Nem, nem ördögök hajkurászásáról van szó, azt hagyjuk az exorcistákra. Hanem indíttatásaink, késztetéseink önreflexív kezeléséről.

Eszerint a következő szempontokat kell mérlegelnünk, amikor egy késztetés foglalkoztat minket: erőnkhöz mért-e a kihívás, amit a késztetés jelent? Konkrét-e, vonatkoztatható-e az itt és most élethelyzetemre? Ésszerű-e? Jó, fényes okból származik és világos cél felé mutat-e? Végső soron és lelkünk mélyén vigaszt, örömet, bizalmat találunk-e benne, és azt érezzük: így van jól, így helyes, így kell lennie? Ha például egy kétgyermekes apát vagy anyát az a késztetése nyugtalanít, hogy rohad az egész nyugati társadalom, ezért ott kell hagynia a családot, az országot, és el kell mennie afrikai szegényeknek segíteni, akkor az a késztetés egyértelműen és határozottan rossz. Nem az erejéhez mért, nem az élethelyzetére vonatkozik (családalapítás előtt még megtehette volna), és így tovább.

A kapitalizmus, a technológiai fejlődés és a fogyasztói társadalom elleni radikális lázadással pont ez a bajom. Nem vigaszt hoz, hanem vigasztalanságot, mivel a feladat nem erőnkhöz mért. (Bedő Imre szerint: „a nagy rendszer megváltoztatásának reménytelensége tömegeket tesz passzív dühöngővé”).

Végső megoldást nem tudok, mivel a modern kütyütechnológia olyasmi módon ette be magát az életünkbe, mint az illyésgyulai zsarnokság vagy  foucault-i elméletben a hatalom, csak sokkal prózaibb az egész helyzet. Az egyéni megoldás pedig valóban sokkal nehezebb, mint a rendszerszintű; mivel ha rendszerszinten megoldást találnánk, az azt jelentené, hogy nem kell szembemenni a főárammal. Ha senki nem használ közösségi oldalakat és mindenki elkezd háztájit termeszteni otthon, könnyebb nekünk is azt csinálni, mintha csak egyedül vagy páran tesszük ezt. Ugye könnyű kereszténynek is lenni egy keresztény társadalomban, és nehéz egy kereszténység utáni közönyösben.

Az erőnkhöz mért, itt és most, konkrét, élethelyzetünkhöz passzoló megoldás azonban mégiscsak egyéni és esetleg kisközösségi: a tudatos Facebook-használó első ránézésre nem túl heroikus, mindennapos megoldása. Nincs hazugabb annál az újbalos propagandánál, ami szerint az egyéni erőfeszítések és egyéni érdemek nem csak, hogy cseppek a tengerben a „rendszerszintű megoldásokhoz” (magyarán a forradalomhoz vagy az államosításhoz) képest, hanem nemes egyszerűséggel még csak nem is léteznek, mert minden csak szerencse kérdése. 

Kapitalizmus helyett eredendő bűn

A megoldás felé az erényes élet mutat, az erényetika, az erény áthagyományozása a gyerekeinkre és az összefogás azokkal, akik ugyanígy gondolkodnak. Hogy ne legyen ciki az elgondolásunk, az életünk. A megoldás a minél több képességet megmozgató, hagyományos tevékenységek preferálása: edzés, néptánc, élő zene, kórus, kiskert, bütykölés a műhelyben, kirándulás, kézművesség, társasozás.

A valódi világ újrafelfedezése, kezünk összepiszkolása, lábunk lejárása, a haverok áthívása egy borozós estére, amikor mi főzünk.

Test és lélek harmóniája, a test, megtestesültségünk hangsúlyozása egy olyan világban, ami egyre testetlenebb. Ez nem túl forradalmi, hanem inkább ellenforradalmi megoldás, ez kétségtelen. De kis tudatossággal könnyedén véghez vihető. Kicsit reakciós, de nem a rég elveszett dolgokhoz kell visszatérni, csak eddig is művelt tevékenységeket kell tudatosabban művelni.

 

Bolondok, csalók, lázadók − a baloldal Scruton szerint

 

S hogy megint scrutonozzak egy kicsit: angol úriemberünk, aki amúgy kritizálta eleget Hayeket és Thatchert is, mégis inkább a szabad piac híve, mint sem, arra hívja fel a figyelmet a baloldali bolondokról szóló könyve utolsó fejezetében azt fejtegetvén, hogy mi a helyes (What is right?): a kapitalizmus, mint kifejezés, az Újbeszél szava.

Egy átfogó elméletet ígér a társadalomra vonatkozóan, és stratégiát annak átformálására. De sem az elmélet, sem a stratégia nem létezik. Minden társadalmi átalakulás után is a kapitalizmus, mint fogalom, az eredményt írja le. Bármire ráhúzható (a frankfurti iskola szerint a Szovjetunió is „államkapitalizmus” volt), ezért semmit nem jelent.

A fogalmat tehát leírással kell helyettesíteni: „társadalmainkban az embereknek van magántulajdonuk, beleértve a munkájukat, és ezekkel a dolgokkal szabadon kereskedhetnek egymás közt. Vásárolhatnak, eladhatnak, felhalmozhatnak, megtakaríthatnak, megoszthatják másokkal, amilyük van, és oda is ajándékozhatják.” A kapitalizmus pusztán ennyit jelent. „Elvehetjük a vétel és eladás szabadságát; kényszeríthetjük az embereket, hogy olyan feltételek szerint dolgozzanak, amit nem szabadon fogadtak el; elvehetjük a tulajdonukat vagy megtilthatjuk annak bizonyos formáit. De ha ezek a kapitalizmus alternatívái, akkor nem létezik igazi alternatíva, csak a rabszolgaság.” 

A kapitalizmus, a fogyasztói társadalom és a technológiai fejlődés okozta problémáknak nem politikai vagy eszmei oka van.

Hanem egy olyan, „rendszerintű” oka, amit soha, senki nem fog tudni megváltoztatni. Ez a rendszer történelemtől, időtől és tértől független, valamint megváltoztathatatlan: a rosszra hajló emberi természet.

Mi magunk.

Scruton pontosan a fogyasztói társadalomról szólva jegyzi meg, hogy azon csak egyéni életünk megváltoztatásával tudunk felülkerekedni: „A fogyasztói társadalom elleni jogos panaszok nyomán kétféle életmódot kell megkülönböztetnünk. Kant azt állította, hogy személyek vagyunk, akiket célként, nem eszközként kell kezelni. Hegel arra szólított fel, hogy szabad alanyokként valósítsuk meg magunkat a tárgyak világában. Arisztotelész szerint úgy kell kordában tartanunk vágyainkat, hogy az erények győzzenek a vétkek felett. Oscar Wilde megkülönböztette az értékes dolgokat azoktól, amelyeknek ára van. Célok/eszközök; alany/tárgy; erény/vétek; érték/ár – mindegyik szópár ugyanazon különbségtétel körül forog, a szabad ember és a szabadságát veszélyeztető kísértések körül. Az emberség tisztelete azt jelenti, hogy az emberi személyt a dolgok világa felé emeljük, a felelős választás birodalmába.” 

Azaz „nincs az a politikai rendszer, nincs az a gazdasági berendezkedés, sem diktatúra, ami helyettesíteni tudja az erkölcsi nevelést, amelyen keresztül kell mennünk”, a problémát ugyanis nem kapitalizmusnak hívják, és igazán mélyen még csak nem is technológiának vagy fogyasztói társadalomnak, hanem eredendő bűnnek, ami kiküszöbölni nem, csak korlátozni tudunk, az erényes nevelés által.

És akkor talán a circulus vitiosus helyett circulus virtuosusban tudunk élni.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/125099