Elizabeth Swaney védelmében

2018. február 19. 19:07

Trombitás Kristóf
Mandiner

Elizabeth Swaney a modern sportmozgalmat egykor még átható amatőrizmus mai megtestesülése, egy jóravaló dilettáns a dollármilliárdos korrupciókban, reklámiparban és vegyészetben feloldódott 21. századi olimpiák világában.

A magyar színekben induló Elizabeth Swaney utolsó helyezést érő produkciója a téli olimpián

 

Nézem az Elizabeth Swaney felé áradó gyűlölethullámot és egyszerűen értetlenül állok előtte. Ennek első oka rendkívül triviális: soha az életben nem fogtam fel, hogy

milyen magasságos ethoszról beszélhetünk mi, ami különösképpen az olimpiákat és a futball-világversenyeket illeti,

hiszen ezek erkölcsi állapotáról mindent elmond, hogy milyen körülmények között ítélik oda megrendezésüket, milyen módon lehet ezeket megkapni; illetve hosszan beszélhetnénk – ha nem lenne szörnyűségesen és unalmasan elkoptatott –, hogy egy sor, egyébként olimpiai sportágat miként hálóz be az a tény, hogy a legjobbakat mindössze dílereik tartják a trónon, akik jobb szereket szállítanak az utcán elérhetőnél, ezért egyelőre az orvostudomány átlagos része csak kullog utánuk.

Kicsit olyan ez, mint amikor egy börtönben becsületkasszát tartanak, és a rabló hisztériázik azon, hogy a sikkasztó lenyúlta a pénz nagyobbik részét.

Micsoda meglepetés!

Ha ezen túllépünk, akkor csak a végtelen ambíció szülte lelkesedés marad. És mint tudjuk, amilyen gyilkos kombináció is lehet ez, amikor valódi súlya van, úgy pontosan a súlytalansága miatt őszintén vicces a szórakoztatóiparban. És mi más egy olimpiai verseny?

Swaney, máskor

Abban a világban, ahol egy az egyben ilyen előzményekkel a popkulturális mindennapok állandó hivatkozási alapja lehet Tommy Wiseau – akinek életműve a The Disaster Artist megfilmesítésével beérett és ha nincs Franco botránya, egy Oscar lett volna a jutalma –, ott senki se állítsa azt, hogy bizonyos sportszámokban egy pontosan ugyanilyen életút nem érdemel legalább ironikus tiszteletet!

Mert azért abban is lássunk tisztán, hogy a hivatkozott sportág megszentségtelenítése nagyjából olyan horderejű, mintha valaki egy búvárfoci meccsen vagy vízalatti kosárlabda mérkőzésen csinált volna bármi nem odaillőt. Lefogadom, hogy erről az akrobatikus síizéről a most utálkozók 99 százaléka az életében nem hallott még.

Vagy tényleg olyan téveszme van egyesek fejében, hogy mostantól, ha külföldön belép egy boltba és ott megtudják, hogy magyar,

nem csak a Puskás jelentette pozitív teherrel kell megbirkóznia, de esetleg a Swaney-produkció okozta megvetéssel is?

Érezzük már az események pontos helyét a világban!

Számomra, ha már feltétlenül kategorizálni kell egy ilyen semmit, akkor Swaney története azt mutatja, hogy az ember mindig küzd és bízva bízik. Hogy a fenébe vindikálhatjuk magunkat a jogot, hogy azt képzeljük, Swaney nem teljes odaadással és nekibuzdulással tesz mindent, amibe belefog? És elég sok mindenbe belefogott. Ha ez elég egy világversenyen való indulásra, úgy maximum a szabályok rosszak.

Elizabeth Swaney a modern sportmozgalmat egykor még átható amatőrizmus mai megtestesülése, egy jóravaló dilettáns a dollármilliárdos korrupciókban, reklámiparban és vegyészetben feloldódott 21. századi olimpiák világában.

Összehasonlíthatjuk más, korábban hasonló módon feltűnt sportolóval Swaney esetét, de egyik sem kevésbé nevetséges, mint síakrobatánké. Az pedig tökéletesen szubjektív – így végül érdektelen –, hogy valakinek szimpatikusabb egy uszodában fuldokló fiatalember, mint egy kedélyesen síelgető hölgy.

Első és utolsó nélkül nincs verseny. Valakinek utolsónak is kell lennie!

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/125387