A lázadás giccse – megjegyzések Békés Márton esszéjéhez

2018. február 12. 06:47

A lázadás, a pusztítás vágya mára puszta sztilóvá lett. Önbecsülésünk alapja, hogy rebellisként tekinthetünk magunkra.

Nagy-nagy érdeklődéssel vegyes szomorúsággal olvastam Békés Márton esszéjét a lázadás profitjáról, ezt a szöveget ugyanis magam is meg akartam írni – na jó, valami ilyesmit, valami hasonlót, de teljesen eltérőt, ahogy Drotár Adrienn, a felfeslő frazémák királynője mondta, aki a tízes évek talán legfontosabb nyelvi dokumentumát hagyta ránk.

Békés esszéje kiváló.

*

Elöljáróban:

nekem egy ideje elegem lett kicsit az ún. gondolatokból,

valahogy úgy, ahogy a hajdúszoboszlói fogtechnikus eltörmelékesedett nyelvét sok tekintetben megelőlegező Louis-Ferdinand Céline írta ars poeticájában, az Entretiens avec le professeur Y-ben: „Kedves Y professzor, én aztán tényleg mindent tisztelek… de megmondom magának: teljes szívemből ellenzem a gondolatokat!... nekem nincsenek gondolataim! egy sem! nincs is vulgárisabb, közönségesebb és gusztustalanabb, mint a gondolatok! tele vannak velük a könyvtárak! és a kávézók teraszai!... minden impotenst csak úgy szétvetnek a gondolatok!... meg a filozófusokat!... szakmányban gyártják a gondolatokat!... elkábítják velük a fiatalokat! a fiatalok, mint tudja, képesek minden benyelni… mindent”, és így tovább, oldalakon át taglalva, milyen szörnyű buzgalommal ássák bele magukat a fiatalok a szintézisekbe és ideákba, míg a nevezett professzor, aki voltaképpen egy nyugalmazott ezredes, de lehet, hogy nem, és azzal bízták meg, hogy interjúvolja meg az elátkozott írót, akit persze gyűlöl, szóval a professzor fényes nappal összehugyozza magát a párizsi köztéren. És mi csak álmodunk arról, hogy ennyire valóságos, önazonos reakciónk legyen valamire (bármire). Vagyis csak álmodom, persze, erről a nagyon okosnak tűnő többes szám első személyről kellene nagyon sürgősen leszokni, csak magamat képviselem, vagy azt se, a lényeg az, hogy new year, new me, az „így látom én a világot”-jellegű, törhetetlenül crescendáló szövegeket annyira se veszem többé komolyan, mint korábban, és még véletlenül sem próbálom meghatározni magam, amire a gondolatok, gondolom, vannak. Ha rákényszerítenek, azzal vágom ki magam, hogy ideológiailag nagyjából Francisco Franco és a két duci hölgy között helyezkedem el félúton, bármit is jelentsen ez – és remélem, pont a bármit jelenti. A batiszkáf darabjaira hullott és végleg elmerült, maradt az én, az meg, tudjuk, valaki más.

Zárójel bezárva, ahogy a kormánypárti publicisták mondják.

*

Békés Márton elemzése prímán leköveti azt a folyamatot, aminek a során „a fogyasztói társadalom könnyedén megemésztette, ami ellene jött létre”, a forrongás rendszerré sűrűsödött, a felforgatás kényelmi funkcióvá merevült – funkcióvá abban az értelemben, hogy a lázadás fogalmát a haszonelvűség sajátította és üresítette ki, amely Georges Bataille szerint a Jóról alkotott képzeteink alapjául szolgál.

A felforgatás – ezt nem olyan nehéz belátni – akkor igazán felforgatás, ha értelmetlen: nem hogy nem lehet pozitív célok szolgálatába iktatni, de a legélesebb ellentétben áll az egyéni és közösségi érdekeinkkel. Ehhez képest a felforgatás aktuális témái, az önigazolás forradalmi trópusai ugyanolyan elengedhetetlen feltételei a huszonegyedik századi ember jólétének, mint mondjuk a társadalombiztosítás.

Lamballe hercegné fejének lándzsára tűzésében semmiféle pragmatikus, józanul felfejthető tartalom nem volt – ennek a kétségtelenül transzgresszív megmozdulásnak épp az adta meg, nem a jelentését, hanem az értékét, hogy lehetetlen volt megragadni racionális miértekkel, a színtiszta önkényesség megnyilvánulása volt.

Azok a „felforgató” gitárriffek, dalszövegek, pólófeliratok, szappanreklámok és erkölcsi tanulságok, amelyek pihepuha, comfy identitásokat kölcsönöznek fogyasztóiknak, mindenestül az ipari logika termékei.

A lázadás, a pusztítás vágya puszta sztilóvá lett,

a forradalom költészete és a fogyasztói mechanizmus a lehető legsimábban, legmagátólértetődőbben olvadt össze – világít rá Békés. A dologban nincsen semmi meglepő: a „felforgatás” és a „rendszer” valójában ugyanannak a semminek a megfogalmazásai. Az üresség divinikus nászából keltek életre a posztmodern univerzumot benépesítő kimérák: az életmód-tanácsadók, a startup-apostolok, a siker- és boldogságszakértők, a bestseller-írók, a frontemberek. Békés idézi Herbert Marcusét, aki 1969-ben egy „új érzékenység” szükségességéről írt, ami „vegyíti egymással a barikádot és a táncparkettet”. Óhatatlanul eszünkbe jut a tízes évek ikonikus és egyben legőszintébb pillanata, amikor a körúti tüntetések technopartiba csaptak át – de nem kellett ötven évet várni arra, hogy fény derüljön „a forradalmi Ész és Erósz egyesítéséhez” hasonló ködös elméletek nyilvánvaló és elkerülhetetlen kudarcára.

Ahogy Békés írja, félig-meddig maga Marcuse is belátta, hogy naiv volt, nem mintha nem lett volna ez az első pillanattól kezdve evidencia. Paul Morand, a morálisan elégtelen francia író (máig nincs újságíró, aki le merészelné írni ezt a nevet anélkül, hogy ne kezdene pánikszerű szabadkozásba, hogy ne tenne hitet a helyes szemléletek mellett) jegyzi fel 1968-ban naplójába az esetet, amit Claude Gallimard, a neves könyvkiadó igazgatója mesélt el neki: a májusi események napjaiban meghívták magukhoz vacsorázni Eugène Ionescót, a némileg kapatos drámaíró pedig, látva az utcán randalírozó diákokat, az ablakból kihajolva szidalmazni kezdte őket. „Három hét múlva mind jegyzők lesztek!” – ordította Ionesco, és kis híja volt, hogy agyon nem vágta egy macskakő.

Csodálatos, jelképes sztori ez a huszadik század egyik legnagyobb írójáról, aki a darabjaiban és A magányos című regényében kivételes erővel mutatott rá az összefüggések roncsai közt ténfergő egyén végletes magára utaltságára, a döntések és tettek és szavak értelmetlenségére, a halál el- és befogadhatatlan tényére – csupa olyan témára tehát, aminek az elmaszatolására irányul mindenfajta „társadalmi” cselekvés, minden lázadás,

pláne az olyan velejéig kispolgári ramazuri, mint hatvannyolc.

Békés analíziséhez aligha lehet bármit is hozzátenni, talán csak az antropológiai következtetések hiányoznak belőle – azok az amúgy szükségszerűen eléggé lapos és közhelyes észrevételek, amelyek valahogyan mégis képesek feltárni a világkapitalizmus, a tömegkommunikáció, a fogyasztás, a spektákulum fogalmai mögül elősejlő – mondjuk így – emberi lényeget. Mert akármennyire is hideglelős a minden ellenállást magába olvasztó, totális fogyasztói rendszer képe, alapvetően a legpitiánerebb személyiségjegyeink tükröződnek benne.

I’m too much, I’m a gas / I am anything but middle class” – énekli Blossom Dearie jazzénekesnő, akinél senki sem tudta jobban kifigurázni a burzsoá-bohém értelmiség örömeit és gondjait. Dave Frishberg és Bob Dorough dala, az I’m Hip, a kényszeres menősködés himnusza eredetileg férfi nézőpontból íródott, ám Dearie kislányos hangján még erősebb a dal iróniája: egy nagyvárosi fiatal nőt hallunk, aki People magazint olvas, embernek szólítja a barátnőjét, a haverja ismeri Sammy Davis, Jr.-t, szombatonként kirittyenti magát, és francia művészfilmekre ül be, és a zen, a meditáció meg a makrobiotika után a narkotikumokkal is mihamarabb szeretne megismerkedni. (Szakállt persze már nem hord, kiment a divatból.)

Az „életmód-trockizmus” korában a politika is értelemszerűen csak annyira érdekes, amennyire az effajta sznobizmus kiélhető a hozzá kapcsolódó jelenségekben. „A hatalmas embertömeg egy emberként tapsol, éljenez, kántál. Mondom Zsófinak, hogy ez jobb, mint egy fesztivál vagy egy Guns N' Roses koncert, de még az is lehet, hogy egy Deep Purple-nél is jobb, bár azon sajnos még nem voltam” – számolt be zseniálisan a WMN szerzője, Szentesi Éva a CEU-tüntetésekről abban a méltatlanul kevés figyelmet kapott cikkben, amivel Kemény Zsófi alias Sophie Hard szlemmer regényét ajánlotta az olvasóknak. A cikkből megtudjuk, hogy a tüntetéshez elengedhetetlen „forradalmi szerkóba” bújni, ami ez esetben ujjatlan Guns N’ Roses crop topból, derékre kötött, kockás ingből, rojtos csizmából és szentanyás, fából készült karperecből áll. Korábban jellemzően a közélet realitásai szülték az utcai felfordulásokat,

ma, a forradalmi nárcizmus idején

viszont már-már a lázadáshoz mint az önmegvalósítás egyik sajátos formájához való jog hívja elő a realitásokat, a tüntetésre okot adó botrányokat.

A sznobizmusnál azonban talán még lényegesebb a nyugati embernek az a vonása, hogy a lázadásban valami inherens, magasrendű értéket lát. Ha már Békés ByeAlex slágere kapcsán szóba hozza Ciorant, érdemes felidézni, amit a nihilista mester A létezés kísértésé-ben írt ezzel kapcsolatban: „A modern filozófia, az Én babonáját meghonosítva, drámáink mozgatórugóját teremtette meg, nyugtalanságaink sarokpontját. (...) Bárki vetemedjék rá, hogy magányunkat vagy kínlódásainkat enyhítse, érdekeink és hajlamunk ellenében tevékenykedik. Az egyén értékét a dolgokkal való meghasonlottsága mércéjével mérjük... (...) Hogy meggyőződjünk róla, milyen hallatlan tisztességnek örvend a lázongás, vegyük számba, hogyan minősítik a lázadásra alkalmatlan elemeket. Puhányoknak hívják őket.”

Önbecsülésünk alapja tehát, hogy rebellisként tekinthetünk magunkra

– a nyugati kultúrtörténet Prométheusztól a mosószerevő hülyegyerekekig a mintaképek végtelen sorát tárja elénk. Arról ugyanakkor Cioran már nem beszél, hogy minden kényszerű forradalmárságunk ellenére megveszekedetten középszerűek vagyunk (vagyok! persze – ld. fentebb), és egyszerűen nincs elég fantáziánk meg kreatív energiánk ahhoz, hogy naponta belehaljunk a felforgatásba.

Inkább elnippesítjük, üres, de praktikus, az élettel összeegyeztethető kliséket csinálunk belőle: a szubverzió izgalmát előre gyártott, megnyugtatóan ismerős szólamokban, pózokban, magatartásmintákban éljük meg. Erre szolgált az elmúlt évtizedekben a rock and roll, a punk meg a többi álságos „ellenkultúra”, erre szolgálnak a posztmodern demokrácia tüntetései.

A forradalmat hógömbbe zárták – az, hogy milyen erősen rázzuk, teljesen érdektelen. Amikor a már említett Kemény Zsófi egy interjúban halál komolyan arról értekezik, hogy „egy fegyveres harcba torkolló tüntetéssorozat jelen pillanatban reálisnak tűnik”, nyilván nem a vérszomj vagy akár az elszántság beszél belőle, hanem a rossz költő, aki nem ismeri fel az ilyen kijelentések rettenetesen giccses voltát. Ezek a mondatok, ezek a rég elhasználódott költői alakzatok az esztétikai érzékét sértik az embernek, pont úgy, mint a jeges tűzben égő szív meg a hasonló műkedvelő fordulatok.

De ugyanilyen giccsesek a lázadás, a felforgatás, a forrongás, a forradalom egyéb forgalomban lévő szlogenjei is,

amelyek a falvédő-feliratokéval azonos funkciót töltenek be a huszonegyedik századi társadalomban: primer érzésekkel ajándékozzák meg a fogyasztót anélkül, hogy veszélybe sodornák őt – ahogyan az igazi katarzis óhatatlanul teszi; nincs tehát más céljuk, mint hogy megszilárdítsák a közember kozmoszát.

Bárhogy is legyen, egy egész világot kell megtagadni, vagy inkább lemerülni alája ahhoz, hogy a vele szembeni ellenállás ne lehessen árucikk” – miután bemutatta, hogy a lázadás a fogyasztói rendszerrel szemben gyakorlatilag lehetetlen, Békés az írása végén megcsillantja egy bizonyos ellenállás lehetőségét, de ez – szerintem – nem túl meggyőző. Ami nem olyan nagy baj, én a magam részéről legalábbis azon a véleményen vagyok, hogy

a lázadásról mielőbb le kellene már szoknunk.

A mai világ legsajátosabb jegye ugyanis éppen az, hogy szüntelen és féktelen buzgalmat vár el az embertől, odaadást, erőfeszítést, közreműködést és így tovább, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezzel szemben bármiféle „lázadás” ellenkező előjelű buzgalma és odaadása hatásos lenne.

Korábban azt állítottam, hogy a felszólító módban írt mondatok komolyan vehetetlenek – most mégis azt mondom: legyünk lusták és közönyösek!

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124957