Vágó esete a kaftános zsidókkal – a szekularizmus nyomorúsága

2018. február 9. 18:23

Vágó István egy lejárt szavatosságú konzervet bontott ki. A szekularizmus íztelenné silányult és tartalmatlanná vált. Olyan, mint a zsidózás. XX. századi izzadságszaga van.

Vágó István érdemdúsabb tevékenység híján legutóbb azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy közölte: nehezen viseli „a kaftános-pajeszos-kalapos zsidók látványát”, nem érez és nem is akar érezni velük semmi közösséget. A kvízprofesszor meg is magyarázta kijelentését: „Aki ebben antiszemita felhangot vél felfedezni, annak igencsak gyürkőznie kell, hogy bizonyítson, tekintve, hogy édesanyám auschwitzi túlélő volt. És ugyancsak ateista”. Vágó megjegyzése valóban nem antiszemita, de nem azért mert van holokauszt-túlélő hozzátartozója. Ez ugyanis nem teremt monopoljogot az antiszemita-címkék kiosztására.

De újra sietek leszögezni, hogy ez tényleg nem antiszemitizmus, hanem egy sokkal ritkább elmebaj – a szekuláris antijudaizmus tünete. De Vágó univerzalizmusa nem áll meg a zsinagóga küszöbén: úgy mentegetőzik, mint a mizantróp, akit rasszizmussal vádolnak: „Én nem vagyok fajgyűlölő, éppúgy utálom a fehéreket, mint a színesbőrűeket.” Vágó hasonlóképpen vallotta meg, hogy – legyünk nyugodtak – ő ugyanúgy undorodik a rózsafüzértől és a burkától is.

A kijelentéséből süt az a meggyőződés, hogy értelmiségi (?) öntudatának csúcsáról tekint le azokra a primitív emberekre, akik gyakorolják a vallásukat.

A szerénységéről híres „Tanár Úr” este amikor visszaolvassa nyilatkozatát, elégedetten biccent: milyen átkozottul trendi voltam ma is. Pedig téved.

A szekularizációról mára rég bebizonyosodott, hogy nem ad annyit a társadalomnak, mint amennyit elvesz tőle. Nem csak a kereszteket eltüntető és muszlim nőket vetkőztető laïcitéről van itt szó, vagy épp a kommunisták gyilkos indulatairól, hanem egy átfogó társadalmi változásról, amelynek következtében a társadalom az élet minden kérdését alárendelte a szekulárisan felfogott politikának. 

Minden jel szerint Vágó és a szekularizmus más kárvallottjai hisznek az emberi jogokban, azok egyetemességében, ám liberalizmusuk nem teremt etikát, nincs stílusa és kulturálisan terméketlen.

Bizonyos jogok elidegeníthetetlen volta, illetve egyetemessége ugyanis nem magyarázható pusztán szekuláris alapon. Ne is erőlködjenek vele.

Habermas a posztszekuláris jelzőt aggatta korunkra, ami a lelkiismereti és vallásszabadság kérdésében nyugvópontra jutó állami semlegességen túl azt is jelenti, hogy már régen nem „trendi” hányógörcsben vonaglani egy rózsafüzér vagy egy kipa láttán.

A szekularizmus íztelenné silányult és tartalmatlanná vált. Olyan, mint a zsidózás. XX. századi izzadságszaga van. 

Az elvallástalanítás értelmében vett szekularizmus eszménye minden varázsát elveszítette. Ez a szekuláris társadalom olyan, mint a koffeinmentes kávé vagy az alkoholmentes sör. 

Az élet a szekularizmuson túl kezdődik, ott, ahol az elvek és magatartásformák nem önmagukat igazolják, hanem transzcendens mércével – jelentéssel rendelkeznek. 

Vágó úr tényleg nem a Mein Kampf penészes lapjai között matat, csak egy lejárt szavatosságú konzervet bontott ki. Mi már nem kérünk belőle, köszönjük. 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124943