Migrációs különadó?

2018. február 1. 13:21

Orbán Balázs
Mandiner

Borítékolhatóan heves viták és ellenállás kiváltására alkalmas, különleges megközelítést jelenít meg a bevándorlási finanszírozási illeték.

Kampányidőszakban vagyunk, ezért minden felmerülő ügyet a szokásostól kicsit eltérő megközelítés alapján vizsgálunk. Azt azonban nem tudom állítani, hogy ebben a kampánylogikában működő időszakban ne lennének közpolitikai szempontból is érdekes felvetések. Az alábbiakban az egyik ilyenről szeretnék írni.

Az úgynevezett Stop Soros-törvénycsomagnak van ugyanis egy a törvénytervezet szintjén kevéssé kidolgozott, de vitathatatlanul érdekes eleme: a bevándorlási finanszírozási illeték. Lényege, amennyire ez kiolvasható, hogy az illegális migrációt támogató szervezeteknek a külföldről kapott támogatás után meghatározott illetéket kell a magyar költségvetésbe befizetniük.

Mi értelme lehet mindennek? Kik lehetnek az ilyen migrációt támogató szervezetek?

Azzal kapcsolatban szerencsére már nem nagyon vita, hogy Európára a XXI. században korábban nem tapasztalt migrációs nyomás fog nehezedni. Ennek kezelésével kapcsolatban mindenkinek van véleménye. A hagyományos szemléletmód szerint ebben a helyzetben – függetlenül attól, hogy valaki az előbbi jelenségre pozitívumként vagy negatívumként tekint – két szereplő mozgására érdemes figyelni.

A migrációs mozgásoknak tehát ebben a tradicionális felfogásban két szereplője vagy aktora van: az államok és az útnak induló egyének. A migrációkutatással foglalkozó szakma csak a legutolsó időkben kezdi felismerni azt, hogy a migrációs folyamatoknak nem csupán ez a két aktorát lehet azonosítani.

Egy korábbi cikkben én magam is írtam már a migrációs közvetítők szerepéről. Ebben a cikkben Maurizio Ambrosini olasz professzor Why irregular migrants arrive and remain: the role of intermediaries munkájában található kategorizálást átvéve volt szó ezeknek a migrációs közvetítő szervezeteknek a tevékenységéről. A szerző az alábbi főbb tevékenységi köröket azonosította a migrációs közvetítői kategóriában:

  • érkezők tájékoztatása;

  • érkezők számára dokumentumok beszerzése;

  • érkezők számára pénz és élelmiszer biztosítása;

  • (politikai) lobbitevékenység a megérkezettek, az úton lévők és az indulást folytatók érdekében;

  • a megérkezettek foglalkoztatási helyzetének megoldásában való közreműködés;

  • az érkezők egészségügyi ellátáshoz való hozzájutásának segítése.

 

Ezen tevékenységekben közös, hogy bár jellemzően nem törvénysértő cselekményekről van szó, mégis bátorítólag hatnak a bevándorlásra, s különösen annak irreguláris, szabályozatlan keretek között történő formájára. Ebből következik az is, állapítják meg egyre többen, hogy annak ellenére, hogy sok helyen formálisan egyre szigorúbb bevándorlási szabályokkal találkozhatunk,

a fenti tevékenységi formák mégis hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre több személy próbálkozzon a célországba jutással.

Csak két további példa a szakirodalomból:

Hasonló eseteket ír le Joanne Van der Leun és Harmen Bouter Gimme Shelter: Inclusion and Exclusion of Irregular Immigrants in Dutch Civil Societycímű tanulmánya is. A két kutató nem kettő, nem három, hanem egyből négy szereplőt vagy aktort azonosít a fogadó országokban zajló migrációs folyamat vizsgálata során.

Ilyen aktorok maguk a bevándorlók, a civil szervezetek, illetve a holland kormány és a holland önkormányzati vezetők. A tanulmány arra a megállapításra jutott, hogy bár a holland kormány elvben az irreguláris migrációt visszaszorítani kívánó irányvonalat fogadott el, a migrációt támogató civil szervezetek jogsegéllyel, lobbizással vagy egy egyszerű humanitárius célú kampánnyal (például élelmiszer-fejadagok osztása) mégis segítették az irreguláris keretek között érkezett bevándorlókat jogi helyzetük rendezésében. Ezzel nyilvánvalóan kedvezőbb környezetet teremtettek mindazok számára is, akik irreguláris úton kívánnak a jövőben Hollandiába jutni. Külön érdekesség, hogy a kutatók megállapítása szerint az egyes helyi önkormányzatok, bár állami szervnek minősülnek, a civil szervezetek közvetlen vagy jellemző módon inkább közvetett támogatásával mégis inkább a megérkezetteket segítették, lényegében szembemenve a központi kormányzat irányvonalával.

Egy másik olasz tanulmány azt vizsgálta, hogyan lobbiznak egészségügyi szolgáltatásokért az irreguláris bevándorlókat támogató civil szervezetek. A legtöbb állam pontosan körülhatárolja, hogy milyen egészségügyi szolgáltatás nyújtható azoknak a személyeknek, akik nem rendelkeznek egészségbiztosítással és nem a hagyományos módokon érkeztek az adott országba. Jellemző módon ezek a személyek az azonnali életmentő beavatkozásokra számíthatnak egy-egy célországban. A bevándorláspárti NGO-k azokban lobbierejüket felhasználva igyekeznek tágítani ennek a törvényi kategóriának a határát úgy, hogy lehetőleg minél több eset essen az azonnali életmentő beavatkozást igénylő kategóriába.

Nem folytatom a sort.

Több példa is hozható tehát arra, hogy a migrációs közvetítők segítik a bevándorlást, s különösen annak irreguláris formáját.

Ezt az állítást természetesen lehet vitatni (sokan pedig nem is vitatják, csak azt kérőjelezik meg, hogy ez probléma lenne), de azt nem lehet állítani, hogy ennek ne lenne komoly szakirodalmi megalapozása – bár az igaz, hogy a mainstream nem erre helyezi a hangsúly.

Az viszont nem nagyon vitatható, hogy a mostani magyar kormány jól láthatóan osztja ezt a megközelítést, s úgy látja, hogy az irreguláris migráció elleni küzdelemben az úgynevezett közvetítők ellenérdekelt szereplőként lépnek fel. Ezen kiinduló helyzetértékelést elfogadva tehetjük fel a kérdést, hogy a közpolitika-alkotás szintjén miképpen képezhető le a kormányzati cél, vagyis hogy az irreguláris migrációs potenciál csökkenjen.

Nagy általánosítással és leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a legális, de az egy-egy állam vezetése által össztársadalmi szinten károsnak ítélt tevékenységi formákra a mindenkori jogalkotó többféleképpen reagálhat. Nyilvánvalóan kriminalizálhatja az adott tevékenységi formákat, a törvény erejével képezve elrettentő és visszatartó erőt. Ez a migrációs közvetítőkkel összefüggésben egy nagyon ingoványos terep, ugyanis jelen nemzetközi és hazai alkotmányos rendszerben nem lenne kivitelezhető, nagyon nehéz lenne megtalálni a helyes egyensúlyt, s felvetné azt a problémát, hogy a helyzet ilyen módon történő kezelésével a büntetőjog ultima ratio jellege is sérülhet (a büntetőjog eszközéhez ugyanis az államnak csupán a legvégső esetben szabad nyúlnia). A büntetőjogon túlmenően is vannak azonban olyan eszközök, amelyeknek a segítségével az állam részéről kifejezhető, hogy társadalmi szempontból nem támogatja ezeket a cselekvéseket, Az egyik ilyen, figyelemre méltó eszköz a büntetőjogi szankcionálással szöges ellentétben álló úgynevezett nudging.

A nudging-elképzelés a viselkedéstudomány, a politikatudomány és a közgazdaság határterületeként jött létre. Lényege, hogy nem csak szankcionálással lehet rávenni a társadalom egyes tagjait arra, hogy bizonyos cselekvési mintákat elsajátítsanak, illetve bizonyos cselekvési mintáktól tartózkodjanak, hanem motivációik befolyásolásával, az elvárt cselekvés ösztönzésével, továbbá a nem kívánt cselekvés „színezetének” megváltoztatásával is lehet eredményeket elérni.

Nemrég az Egyesült Királyságban folyt egy kísérlet, amelyben az adózási morált kívánták javítani a nudging eszközeivel. Két kísérleti csoportot hoztak létre olyan személyekből, akik mindannyian adóhátralékkal rendelkeztek. Az egyik csoport olyan felszólítóleveleket kapott, amelyek az adóelkerülés szankcióiról tájékoztatták az érintetteket, míg a másik csoport olyan leveleket kapott, amelyek arról tájékoztatták a hátralékosokat, hogy a lakosok 85 százaléka időben fizeti adóját, illetve külön ismertették az adónemek felhasználásának módját. Ennek eredményeként a második – tehát az ismertetőket kézhez kápó – csoportban 15 százalékkal magasabb adózási hajlandóságot lehetett elérni, mint a szankciókkal fenyegetett csoportban. Kim Ly és Dilip Soman „Nudging around the World” című tanulmánya még számtalan példát is ismertet sikeres nudging-programokra szerte a világból, amelynek mind az a lényege, hogy a kívánatos közpolitikai célt el lehet érni azzal, hogy megváltoztatjuk a motivációkat olyképpen, hogy

egyes tevékenységi formák társadalom általi elismertségét vagy éppen annak hiányát kihangsúlyozzuk.

A vonatkozó szakirodalom nem teljesen egységes abban, hogy az adóztatás beletartozik-e a nudging keretei közé. Az azonban nem példa nélküli, hogy egy-egy állam adókat vet ki azért, hogy az általa nemkívánatosnak ítélt folyamatokat visszaszorítsa. Az ilyen jellegű különadók nem elsősorban bevételnövelő célból születnek, hanem arra próbálják ráirányítani a figyelmet, hogy bizonyos tevékenységek össztársadalmi szempontból nem feltétlenül pozitívak, továbbá hogy az ezekkel összefüggésben keletkező társadalmi költségek egy részét a tevékenységet végzőnek vagy az abban részt vevő szervezeteknek is magukra kell vállalniuk. Ugyanebből a logikából kiindulva léteznek például különadók az egészségtelen ételek, a dohányzás vagy az alkoholfogyasztás visszaszorítása érdekében, amelyekkel a világ több pontján számos kormány él.

Mindenesetre az úgynevezett Stop Soros törvénycsomag különadókra vonatkozó elképzelése szintén jól illeszkedik ebbe a fenti logikába, s ez izgalmas, ha úgy tetszik, unortodox közpolitika-alkotási ötletnek tűnik. Ugyanis, egy a kormányzat által bizonyos megközelítésből össztársadalmi szinten nemkívánatosnak minősített tevékenységi formára kívánja ráirányítani a figyelmet, ezzel egyúttal alakítva az ezen tevékenységi formákat folytatók és a közvélemény egymáshoz való viszonyulását, s a tevékenységi forma társadalmi költségeihez való hozzájárulásra kötelezné a szervezeteket, miközben a cselekvési szabadságukat nem korlátozná. (A tervezet más elemei ezt is érintenék, de azok már más megítélés alá esnek, s másik cikk tárgyai lehetnek.)

Borítékolhatóan heves viták és ellenállás kiváltására alkalmas, különleges megközelítést jelenít meg a bevándorlási finanszírozási illeték. Jelenleg bizonyosan nem a mainstream része, vitatott, megosztó, s ebben a formájában nem feltétlenül teljesen kidolgozott. Az azonban bizonyos, hogy az ötlet nemcsak kampánylogikában értelmezhető, miközben sokan így próbálják beállítani, hanem egy összeurópai szintű paradigmaváltás előszobája is lehet. Már persze csak akkor, ha a most látható trendek folytatódni fognak.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124527