A tradíció bomlásáról

2018. január 31. 10:28

Trombitás Kristóf
Mandiner

Az elmúlt évszázadokban a baloldal folyamatos térnyerésének köszönhetően az abszolút politikai centrum nagymértékben balra tolódott.

Ha a legelemibb szinten akarjuk vizsgálni a modern demokráciák folyamatait, akkor úgy fest a dolog, hogy a liberális berendezkedés természetszerű bomlási folyamatának az egyik terméke a mindenfajta kisebbségek jogigénylésének tiszteletben tartása, mi több, támogatása.

Ezzel szemben az autokrata rendszerek – legyenek bármilyen színűek is – megmaradhattak egy fokkal józanabb elbírálásnál, mert mindenkori hatalmuk biztonságát se a sajtó, se politikai mozgalmak nemigen veszélyeztették. Egy illiberális, esetleg antidemokratikus vezetés erkölcsi kérdésekben komolyabb erővel áll a sarkára, mert megteheti. Nem kell attól tartania, hogy szétszedik, amennyiben a normalitás mellett tör pálcát.

És ennek az igazsága nem feltétlenül akkor látszik a legjobban, ha autokrata rendszereket vizsgálunk, hanem éppen ellenkezőleg – ha példamutató, a sor elején vonuló, csillogó demokráciákat. A baloldali sajtó bezzegállamai, Kanada, Franciaország vagy Németország – nehogy megtévesszen minket Merkel párthovatartozása, a német kereszténydemokraták annyira keresztények és jobboldaliak, mint Schulz – a nyugati társadalom még éppen megmaradt, morális építőköveinek utolsó darabjait szándékoznak szétverni.

Fel kell ismernünk, hogy a demokráciák zászlóshajóit, de nagyjából a világ mai összes, úgymond liberális demokráciáját baloldali pártok irányítják. A valóságot pedig azzal akarják elfedni, hogy magukat konzervatívnak, kereszténydemokratáknak, tory-nak és egyebeknek nevezik. Miközben a valóság ezzel szemben az, hogy az elmúlt évszázadokban a baloldal folyamatos térnyerésének köszönhetően

az abszolút politikai centrum olyan mértékben tolódott balra, hogy már-már a centrum is szélsőbaloldali.

A tradíció korai bomlási szakaszában az abszolút jobboldaliságtól még alig távolodott el a relatív jobboldaliság, a relatív centrum és főként a relatív baloldaliság, ám ma ott tartunk, hogy az aktuális relatív jobboldaliság ismérvei még éppen beleférnének Trockij egy visszafogottan reakciós beszédébe. Az aktuális relatív centrum és az aktuális relatív baloldaliságra pedig Mao Ce-tung is elismerően bólintana.

Mit tehetünk mi, akik jobboldaliként bízni szeretnének egy élhetőbb, ám főleg természetesebb világban? Mire építsünk, mire helyezzünk sarokpontokat? (Tudva, hogy a Kali-yuga végszakaszában sok lehetőségünk azért nem marad.)

Nincs egyszerű dolgunk, mert nyilvánvaló, hogy az élő, megszakítatlan tradíció, a természetesebb világ megőrzése terén keleten (vagy délen) találunk követhető példákat, addig a nyugati kultúra ebből a szempontból már nem érdemes a figyelmünkre. Ami valaha védelemre érdemes volt Európában, az talán rég elveszett, ami maradt, azért pedig nem kár. És a magyar kormány, jóllehet számtalan érdeme akad, szintén nem kelthet bennünk eufóriát.

Mi marad akkor? Egyetlen biztatásunkként az a szemléket, amit Radnóti fogalmazott meg kiválóan: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, - hordozd szivedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen”.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124452