A legsötétebb óra: a becsület és a tartás drámája

2018. január 31. 21:28

Írta: Finta László

A legsötétebb óra kétségbevonhatatlan színészi jutalomjátékkal fűszerezett mozgókép, amely ihletett emelkedettséggel idézi fel Sir Winston Churchill emberi esendőségét és államférfiúi nagyságát, valamint 1940 májusának iszonyú szépségét: Gary Oldmant csak az Akadémia szokásos „progresszivitása” mentheti meg az Oscar-díjtól.

„A jövő nemzedékei figyelemre méltónak találhatják majd, hogy a legfőbb kérdés: folytassuk-e egyedül a harcot, soha fel sem merült a háborús kabinet napirendjén. Az ország különböző pártjaiból érkező férfiak mind a világ legtermészetesebb dolgának tartották a harc folytatását, és túlságosan el voltak foglalva ahhoz, hogy ilyen irreális és elméleti kérdéssel foglalkozzanak” – talán 1940 májusának iszonyú szépsége és emelkedettsége, talán a háborús kabinetbéli ellenlábasai iránti angolos nagyvonalúság és lojalitás szólt Sir Winston Churchillből, amikor 1948-ban lediktálta e lélegzetelállító dezinformációt a titkárnőjének.

Ma már tudjuk, hogy Adolf Hitler 1940 májusában került a legközelebb ahhoz, hogy megnyerje az általa kirobbantott európai háborút, és ha Lord Halifaxen múlik, meg is nyeri.

Ám ehhez az új brit miniszterelnöknek, Winston Churchillnek is volt néhány szava. 

Miután az Alsóház megvonta a kormánytól a bizalmat, 1940. május 9-én Neville Chamberlain elhatározta, hogy lemond a miniszterelnökségről. Nemzeti kormányt akart, amelyben a Munkáspárt is részt vesz. Ő maga inkább Lord Halifaxet tartotta megfelelő utódjának, mint Churchillt; a toryk többsége ugyancsak, VI. György király nemkülönben. 

Churchill és György király

Noha született arisztokrata volt, Churchillt sokan egyáltalán nem tartották úriembernek. „Mértékadó körökben” és a képzeletszegény tory politikusok belterjes berkeiben is inkább veszélyes kalandornak vélték, mint felelős államférfinak. Lord Halifax viszont habozott. Főrend volt, a Lordok Házának tagja: ez ugyan semmiféle alkotmányos nehézséget nem jelentett, ugyanakkor nem lehetett bizonyos abban, hogy a Munkáspárt elfogadja-e a személyét. Végül úgy ítélte meg, hogy miniszterelnökként képtelen lenne a kabinetjében féken tartani a baloldalt, de leginkább Churchillt, aki a harmincas évek derekára szuverén politikai egyéniséggé nőve ki magát, elsőként és a politikai elszigetelődést is vállalva hívta fel a britek figyelmét a „megbékélési politika” biztos kudarcára és arra a veszélyre, amit Hitler felemelkedése és a Német Birodalom fegyverkezése jelentett Európában. Az Admiralitás első lordját május 10-én késő délután a Buckingham-palotába hívatták, ahonnan alkonyatkor miniszterelnökként lépett ki.

A germán katonacsizmák vészjósló trappolását követően e kormányválság pillanatképeivel kezdődik Joe Wright A legsötétebb óra (Darkest Hour) című nagyjátékfilmje – az alkotók történész tanácsadója John Lukacs –, amely nem kevesebbet tűzött ki célul, mint hogy maga váljék a Churchill-filmmé.

Mindazok, akiknek tetszett A király beszéde, Joe Wright filmjét is imádni fogják. Ezek a mozgóképek a történelem viharaiban edződött esendő emberek egy sorsfordító pillanatát ragadják ki az életútból; a fordulópontot, amely Bertie-t VI. György királlyá, Winstont pedig Churchillé emelte. 

A gondos részletességgel megidézett történelmi miliő és a főhős szerepében brillírozó színésznagyság általában elegendő az akadémiai tagok meggyőzéséhez: 1940 még soha nem tűnt filmvásznon annyira 1940-nek, mint A legsötétebb órában. A néhol szépiába hajló képek az utólag kiszínezett háborús filmhíradókat idézik. A Bruno Delbonnel varázsolta képi világ egyszerre pazar és hatásvadász: az operatőr a belső tereket remek érzékkel vágja ketté egy glóriaszerű fénycsóvával, amely nemcsak a kiválasztottságot, de a sorszerűséget is nyomatékosítja a nézőben: aki olvasta Churchill háborús emlékiratait és John Lukacs remekbe szabott történeti munkáit,

annak képzeletében a „vén brit oroszlán” nem is élhet másképp, csakis szivarfüstös dicsfényben. 

Gary Oldman Churchill-alakítása minden nehézség ellenére hatalmas teljesítmény. És ez nem csak a maszkmesterek remek munkájából adódik, hanem abból, hogy jelenlétével uralni képes a vásznat: Oldman tökéletesen megtanulta Churchill gesztusait, ugyanúgy monologizál, még gépírónője jelenlétében is retorikai bravúrokban gondolkodik. Az 1806-ban alapított Henry Pool & Co. szabóságban készült krétacsíkos öltöny pedig kifogástalanul áll hősünkön, bár görnyedt testtartása inkább a második miniszterelnökségének végnapjait élő Churchill képét idézi, nem az ereje teljében lévő hatvanöt éves férfit, Oldman méltán nyeri el a fesztiválok díjait. Mondhatni, a hátán viszi a filmet, és az alkotók sajnos úgy vélték, hogy a dicső történelmi eseménysor, a szó legnemesebb értelmében vett sztár rátermett játéka, a szivarfüst, a konyak és a pezsgő; az Alsóház ihletett ülésterme és a Downing Street alatti bunkerek fullasztó belsőinek kontrasztja, valamint a közelmúlt nagy történelmi filmjeivel való formai rokonság bőven elegendő ehhez a két órához. 

Sajnos nem elég. Aki azt várja, hogy az ígéretesnek tűnő feleség, Clemmie (Kristin Scott-Thomas) vagy az ifjú titkárnő, Elisabeth (Lily James) mellékszerepe valamiféle elmélyült és reflexív ábrázolást tár elénk, mint A király beszédében a Geoffrey Rush által megidézett Lionel Logue, csalódni fog. Aki – mint e sorok rója is – feszültséggel teli politikai kamaradrámát várt ama londoni öt napról; Churchill és antagonistája, Lord Halifax (Stephen Dillane) késhegyre menő küzdelmét, csalódni fog.

Holott lett volna ebben potenciál: bár Lord Halifax nem volt sem hazaáruló, sem defetista, „csak” egy képzeletszegény konzervatív főrend, egy minden hájjal megkent, kígyónyelvű politikus a vészjósló harmincas évekből, méltó ellenfele volt a „velejéig reakciós” Churchillnek, aki a modortalanságig kérlelhetetlen elhivatottsággal képviseli végsőkig kitartó küzdelem álláspontját – „bármi történjék is Dunkerque-nél”. Ennek az álláspontnak a finomságai fájóan hiányoznak a filmből, holott 1940. május 25-28. között a brit háborús kabinetben sorsdöntő vitákat vívtak egy esetleges német békeajánlatról, és Churchill rendíthetetlenül érvelt amellett, hogy Hitler és a közvetítőnek felkért olaszok először csak néhány afrikai gyarmatot kérnének, majd Indiát, azután a teljes flotta lefegyverzését, végül egy bábkormányt Sir Oswald Mosley vezetésével, s talán VIII. Edward is visszatérhetett volna a trónra…

Így kerül egy ország – Churchill fordulatával élve – „csúszós lejtőre”, így veszíti el becsületét.

A legsötétebb óra végül is a becsület és a tartás megőrzésének drámája,

de az alkotók ezt másképp érték el: leküldték Churchillt a londoni metróba. 

A film csúcspontja kétségtelenül az a fiktív jelenet, amikor Churchill elbeszélget metrón utazó londoniakkal – csak egyszer járt ott, az 1926-os általános sztrájk idején –, hogy felmérje a közhangulatot. A miniszterelnök itt már-már giccsesen tragikus hőssé emelkedik, aki a polgárokra bízza magát – akár egy Shakespeare-királydrámában vagy egy attikai tragédiában. Az utca embere – nők, férfiak, gyermekek – az egész brit társadalmat képviselik, és mindenki arra buzdítja a Churchillt, hogy a végsőkig harcoljon: „Mindannyian mögötted, Winston!”

Ekkor már előttünk áll a győzelmes Churchill, aki motyogó, modortalan politikusból ékesszóló államférfivá válik és felnő a feladathoz. Összehívja a tágabb kabinet tagjait a Parlament egyik helyiségébe, klasszikus példát szolgáltatva arra, hogyan lehet a külső hatalmi kör mesteri felhasználásával helyreállítani a belső hatalmi kör megingott egyensúlyát. E jelenetben már a magabiztos Churchill szónokol és kijelenti: meggyőződése, hogy a kabinet elcsapná őt, amennyiben bármilyen békefeltételt megfontolna: „Ha szigetünk hosszú történetének véget kell érnie, érjen véget úgy, hogy mindannyian a vérünkbe fagyva vonaglunk a földön!”

Aznap, május 29-én a háborús kabinet is értesült a Churchill iránti spontán rokonszenv elemi kitöréséről, s mivel Dunkerque-ből is jó hírek érkeztek, valamint a miniszterelnök eltökéltsége kimerítette Halifaxet, az elhatalmasodó rákbetegség pedig Chamberlaint, Churchill június 4-én bevonul az Alsóházba, hogy elmondja azt a beszédét, amely Churchillé emelte őt: „…harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel a levegőben, megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön; harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat!”

Gary Oldman „egyre növekvő önbizalommal” harcolt Churchill karakteréért. Úgy vélem, a 90. Oscar-gála után jókorát kortyolhat a miniszterelnök kedvenc konyakjából, miközben az aranyszobrocskát szorongatja. 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124435