A Fidesz pártfegyelméről – Válasz a kommentárokra

2018. január 24. 08:44

Ungváry Krisztián
Vendégszerző

Hasonlatom természetesen nem Orbán és Szálasi politikai elveivel kapcsolatos. Azok annyira különbözőek, hogy a hasonlat is értelmetlen. Csak arról szólt a hasonlatom, hogy milyen a frakciófegyelem a NER-ben.

Ungváry Krisztián a 24.hu portálnak decemberben adott interjút, melyben a mai kormány kapcsán azt mondta, „ennyire fegyelmezett, és a főnök utasításaitól el nem térő frakciója legfeljebb Szálasi Ferencnek volt”. 

Gerő András, Szakály Sándor és Ujváry Gábor történészek lapunk hasábjain reagáltak a kijelentésre.

Ungváry Krisztián most cikkben válaszol az ő állításaikra az alábbiakban.

*

A 24.hu részére adott interjúmban azt mondtam, hogy „Ennyire fegyelmezett, és a főnök utasításaitól el nem térő frakciója legfeljebb Szálasi Ferencnek volt. De még neki sem. Ott is több képviselő akadt, aki szembe ment a pártvezetővel, ami akkor pláne nem volt kockázatmentes. Van egy sanda gyanúm, hogy a képviselők eme csicskaviselkedése mögött nem a belső meggyőződésük áll, hanem hogy fogják a töküket.”

Ezt a kissé zsurnaliszta ízű állítást arra alapoztam, hogy össze lehet hasonlítani a különböző ciklusokban azt, hogy a kormányzat javaslatainak hány százalékából lesz törvény, illetve azt, hogy mennyire hatékony a frakciófegyelem.

Püski Levente A Horthy-korszak parlamentje című kötetéből tudhatjuk, hogy az 1920-1922 közti kormányzati ciklusban a sikerességi mutató 82,7% volt (ekkor a kormánypárt 90%-os többséggel bírt), 1922-1926 között ez a mutató 66,4%-ra csökkent, 1926-1932 között 88,4%-ra, 1932-1939 között pedig 93%-ra nőtt (az Országgyűlés Hivatala tájékoztatása alapján). Figyelembe kell venni, hogy a korszakban a kormánypártoknak végig háromnegyedes vagy négyötödös többségük volt a parlamentben, tehát jóval nagyobb, mint manapság. Így különösen meglepő hogy a teljes időszak alatt négyszer fordult elő, hogy a kormányzat előterjesztését leszavazta a Tisztelt Ház – amihez a kormánypárt majdnem felének asszisztálnia kellett. Ehhez képest 2010 óta a kormányzat által beterjesztett törvényjavaslatok 97%-ából lesz törvény.

Leszavazás egyetlen alkalommal sem fordult elő, sőt már az is kisebb szenzációt vált ki, ha egy fideszes képviselő tartózkodik egy kormánypárti javaslat megszavazásától!

Amennyiben az egyéni képviselői indítványokat is megvizsgáljuk, akkor azt látni, hogy a szociálliberális kormányzat alatt ezek sikerességi mutatója 37% volt, míg 2010 óta 75% (1944 előtt értelmetlen lenne az egyéni indítványok vizsgálata, mivel akkor a kormányzat még nem használta azt a módszert, hogy saját javaslatainak egy részét ezen a kerülőúton veri át a parlamenten). Hozzá kell tennem, a sikerességi mutató nem azért nem közelíti meg a 100%-ot mert fideszes képviselők is leszavazzák, hanem azért, mert a jogalkotás annyira gyorsan és annyira alacsony színvonalon zajlik, hogy az egyéni indítványok jelentős részét menet közben vissza kell vonni.

Mindez már elég súlyos bizonyíték arra, hogy a Fidesz-frakció fegyelmezettsége a magyar történelemben páratlannak mondható.

Vgy mégis tévedtem volna? Szakály Sándor, Gerő András és Ujváry Gábor azonban egyetlen adatot sem szolgáltatott arra, hogy hány fideszes képviselő lépett ki frakciójából és hányan szavaztak kormányuk ellen… Várom felvilágosításaikat!

Nézzük akkor az összehasonlítást Szálasi Ferenc frakciójával. Meglep, hogy Szakály Sándor szerint Szálasinak azért nem lehet frakciója, mert ő nem volt az országgyűlés tagja. Ezzel a véleményével meglehetősen egyedül állhat a korszak kutatói között, mivel azzal mindenki, aki csak kicsit is ismeri a nyilaskeresztes párt működését tisztában van, hogy a döntéseket nem a teljesen jelentéktelen frakcióvezető, hanem a pártvezér hozta. Ez egyébként már a vezérelvből is következett és nem is lehetett másképp. Hitler sem volt 1936-tól a Reichstag tagja, mégis övé volt a frakció és nem másé. Egyébként attól, hogy valaki nem tagja a képviselőháznak, még demokráciákban is képes lehet arra, hogy egy frakciót irányítson, informálisan egy ideig ezt Bethlen István is meg tudta tenni leköszönése után.

Nézzük tehát Szálasi Ferenc frakciójának pártfegyelmét. Mivel Szálasi kormánya is koalíciós kormány volt (csakúgy mint a mostani), és a szélsőjobboldali frakciók részben az ellenzéki periódus alatt is együttműködtek, ezért az egyszerűség kedvéért azokat tekintem Szálasi frakciójának tagjaként, aki az 1939-es választáson szélsőjobboldali pártszínekben kaptak mandátumot, illetve azokat, akik mandátumaikat elhalálozás vagy mandátumvesztés miatt örökölték. Gerő András nagyvonalúan az 1948-1990 közötti parlamenti képviselők mandátumát kívánja ezzel összevetni, elfeledve, hogy a nyilas képviselőket kemény politikai küzdelemben és titkosan választották, míg a szavazógépként szolgáló szocialista parlamentet politikai konkurencia nélkül állították össze. Éppen ezért utóbbiak pártfegyelme teljesen más és nem is érdemes összehasonlítani egy többpártrendszer parlamentjével.

A Szálasi-frakció tágabb értelemben összesen 66 személyt jelent. Közülük 1944-re 23 fő lépett át eredeti pártjából másikba. Hatan (a társaság 9%-a) 1944/45 között mentettek zsidókat, szintén hatan aktív antifasiszta tevékenységet végeztek. Csak a hasonlat kedvéért, ez olyan mintha ma a Fidesz frakcióból 11 képviselő átülne a Demokratikus Koalíció soraiba… Az arányok még inkább a Szálasi-frakció elképesztő szabadosságát mutatják, ha csak azokat tekintjük a Szálasi-frakció tagjainak, akik már 1939-ben nyilas színben indultak. Ebben az esetben a 26 fős frakcióból heten mentettek zsidókat és/vagy antifasiszta ellenállók is voltak. Magyarra fordítva ezt úgy is leírhatjuk, hogy teljes egészében szembefordultak a párt politikájával. Hangsúlyoznám ennek egyetlen esetben sem az atrocitások megtapasztalása volt az oka, mindegyikük már 1944 előtt szakított frakciójával. Ezzel szemben a Fidesz-frakciót nyolc év alatt tudtommal csak ketten hagyták ott, azonban a feleségét vak komondoron átejtő Balogh József kilépése csupán formalitás. Ángyán József volt az egyetlen, aki nyíltan és ideológiai okokból szakított pártjával, azonban ő sem ült át teljesen más frakcióba.

Hasonlatom természetesen nem Orbán és Szálasi politikai elveivel kapcsolatos. Azok annyira különbözőek, hogy a hasonlat is értelmetlen. A hasonlatnak ahhoz sincsen semmi köze, hogy létezik-e Magyarországon szólásszabadság (egyébként létezik csak nem a közszolgálati médiában). Csak arról szólt a hasonlatom, hogy milyen a frakciófegyelem a Nemzeti Együttműködés Rendszerében és milyen volt korábban. Természetesen az is különbség, hogy a Szálasi-frakció fluktuációja annak ellenzéki periódusában történt, míg a Fidesz-KDNP frakció kormányon van. Azonban ezt a különbséget az ügy szempontjából elhanyagolhatónak érzem. Elvileg ugyanis ma sokkal könnyebbnek kellene lennie annak, hogy valaki otthagyjon egy frakciót, mint 1944 előtt, amikor ilyen cselekedet a nyilasok részéről adott esetben fizikai atrocitást is kiválthatott (Gruber Lajos pl. egy díjbirkózóval verette meg Halmay János képviselőt).

Gerő András valótlanul állítja azt, hogy én cikkemben azt állítottam volna, hogy az összes kormányfő 1990 óta ugyanúgy zsarolási adatbanknak használta volna az állambiztonsági iratokat. Bárki elolvashatja, az interjúban még csak nem is tettem állítást arra, hogy ebben az ügyben a korábbi kormányok hogyan és mennyiben felelősek. Elárulom véleményem: különböző mértékben, de mindegyik felelős. Vagy azért mert zsarolt, mint például Antall Torgyánt és Csurkát, vagy azért mert impotens, illetve hazug volt, mint a szociálliberális kormányok. Nem véletlen, hogy Magyarországon 2005 óta még az a nevetséges átvilágítási procedúra sem létezik, ami Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Romániában és Németországban máig gyakorlat.

Vajon miért fél a Fidesz az állambiztonsági iratok nyilvánosságától úgy mint ördög a szenteltvíztől? Miért tervezik a hálózati nyilvántartás idén nyárra belengetett levéltári átadását is úgy, hogy abból senkit se lehessen azonosítani egyértelműen?

Szakály Sándor valótlanul állítja, hogy én az interjúban a „nyilas parlament” kifejezést használtam volna. Nem tettem már csak azért sem, mert összehasonlításom az 1944. március 19. előtti állapotokra vonatkozott. Egyébként pedig Szakály rosszul tudja, Szálasi hatalomátvétele után az országgyűlésbe több személyt is kinevezett, igaz csak a Felsőházba.

A tények, amelyeket írtam, könnyűszerrel ellenőrizhetőek. Kíváncsian várom, hogyan fogják tudni bebizonyítani kritikusaim azt, hogy létezett a magyar történelem parlamentárisnak nevezhető korszakaiban olyan frakció, amelyben nagyobb volt a pártfegyelem mint a Fideszben.

Természetesen egy érv elképzelhető: mindez magától van így, mert a kormány annyira jól politizál, tehát ma az eddigi világok legjobbikában élünk, ami ellen normális ember nem tiltakozik („az élet szebb lett, az élet vidámabb lett”). Amennyiben azonban ezt az érvet használnák vitapartnereim, akkor annyira maradnak hitelesek, mint Mészáros Lőrinc, aki a magyar történelemben párját ritkító gazdagodását firtató kérdésre csak annyit válaszolt, hogy „tehetségesebb vagyok, mint Zuckerberg”.

Meg kell csak nézni, milyen jogszabályokat szavazott meg zökkenőmentesen ez a frakció. Mukkanás nélkül megszavazott egy „gránitszilárdságú” alaptörvényt, amelyet folyamatosan foltozni kellett. Mukkanás nélkül megszavazta a Lex Jordánt, a Lex CEU-t, a Lex Heinekent, és még számtalan olyan jogszabályt, amely jobboldali érzelmű választópolgárok egy részének is taszító. Vajon miért szavazta meg minden jel szerint gondolkodás nélkül (általában ideje sem lehetett rá az előterjesztés sebessége miatt), ha nem azért, mert egzisztenciálisan sakkban tartja őket a kormányzat?

Végül egy megjegyzésem kívánkozik a szerkesztőség választásai kapcsán. Bizonyára azért választottak három olyan vitapartnert, akik velem ellentétben Szakály Sándor saját megfogalmazása szerint egy kormányzati háttérintézmény dolgozói, illetve egyikük (az én megfogalmazásomban) Schmidt Mária famulusa, mert így biztosra vehették, hogy polarizáló kijelentések születnek. Ezzel nincs is semmi gond.

Azonban fontos lenne elkerülni annak a látszatát is, mintha vitapartnereim a történettudomány mainstreamjét képviselnék. Korábbi tudományos teljesítményüket készséggel elismerem és magam is hivatkozom őket munkáimban. Meggyőződésem azonban, hogy aktuálpolitikai kérdésekben ők nem nyilatkozhatnak helyzetükből adódóan úgy, hogy ne kelljen tekintettel lenniük munkahelyük politikai elvárásaira. Amennyiben az általam mondottak megértése lett volna cél, akkor felkérhettek volna olyan kutatókat, akik nem politikai alapon létrehozott igazságintézetekben, hanem akadémiai műhelyekben tevékenykednek és karrierjük nem politikai döntés, hanem tudományos teljesítmény függvénye. Biztos vagyok abban, hogy akkor is lett volna vita. Csak éppen kicsit szakszerűbben sikerült volna.

***

A szerkesztőség kiegészítése, pontosítása: lapunk más történészeket is megkeresett, akik viszont nem kívántak élni a válaszadás lehetőségével.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124101