A fentiek esetében pedig a következtetések elég egyértelműek: a kontaktushipotézis egy múlt század közepén, az adott kor társadalmi és politikai kontextusában létrejött tudományos elmélet, amely ugyan számos kutató lenyűgöző teljesítményét tükrözi, de korlátozott érvényességű, s bizonyosan nem működik úgy, mint egy a XXI. század problémáira univerzális megoldást kínáló csodaszer.
Ebben a fenti értelemben ugyanis a kontaktushipotézis nem más, csupán egy mítosz. Illetőleg egy jól hangzó toposz.
A valóságban a különböző társadalmi csoportok közötti feszültségek az együttélés kényszere alatt nem csökkennek, hanem növekednek akkor, ha nincs közös cél, nincs együttműködés, nincs egyenlő társadalmi státusz, s nincs egy orwelli értelemben vett gondolatrendőrség (amit nem tudom, hogy ki szeretne..).
S hogy mi a helyzet az Európát sújtó migrációs válsággal? Mit hallunk nap mint nap kutatóktól, elemzőktől?
Hát, éppen azt, hogy ezek a feltételek nem állnak fenn. Hogy a bevándorlók és az „őslakosok” esetében hiányzik a közös cél, hiányzik a közös cél érdekében való együttműködés, ráadásul jellemzően nagyon eltérő társadalmi státuszú csoportokról van szó.
A tudomány valódi, torzításoktól, illúzióktól mentes üzenete a politikának tehát nem az, hogy csak kontaktus legyen, s minden meg lesz oldva, hanem
éppen ellenkezőleg: egy időzített bombán ülünk,
mert jelenleg nem állnak fenn annak feltételei, hogy a csoportok közötti feszültség csökkenjen.
Őrültség tehát a bevándorló csoportoknak a számát növelni, s őrültség mesterségesen összetolni a bevándorlókat és az „őslakókat”, hiszen ez bizonyíthatóan negatív hatással lesz a társadalom kohéziójára.
A társadalmat ugyanis nem lehet mérnökösködéssel javítgatni, s minden mesterséges, felülről jövő beavatkozásban jóval több a kockázat, mint azt sokan láttatni szeretnék.