A jobbágyokról és örököseikről

2018. január 19. 17:01

Gágyor Péter
Mandiner

Ez a nép él és élni akar ezer évekig. A bel-belváros magukat csúcsértelmiséginek tartó köreiből ez nem látszik.

„Ez a több százezres, milliós jobbágy-mentalitású tömeg” (Vajda Mihály a magyarokról)

 

Ennél azért jóval sokszínűbbek vagyunk. Mert a nagy keveredések nyomán mégsem váltunk pasztellszínű, jelentéktelen nemzetté.

A lényegünk maga a csoda: ezer véres éven át, minden keleti-nyugati irtószándék ellenére megmaradtunk. Hiszen, mint a krónikák feljegyezték:  „Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”. Rogerius is végpusztulást emlegetett „Siralmas énekében”. A lakosság mintegy negyede esett a harcok, a járványok és az éhínség áldozatául – ekkora pusztulást a magyarság csak a török korban élt át újra.

A török vészt követően  8000 település helyén mindössze csak 2000 éledt újjá (Gyimesi). Pedig a Habsburg-ház fokozta a nem magyar népcsoportok betelepítéseit, hiszen az ország földje aranyat ért, szükség volt a föld megművelőire. A szervezett betelepítésben (gyarmatosításban) jellemző szándékot árul el Kollonich Mária Teréziát is utolérő tanácsa a magyarok részarányának tudatos csökkentését illetően. Bécs tehát magyarellenes, gyarmati gazdaságpolitikát folytat abban a korban, és az eredendő Habsburg-szándék hatására válik a századelőn még az Ausztriával azonos gazdasági szinten lévő Magyarország alávetetté. (Romsics)

Ennek a manipulációnak a következményei a 19. században szélsőségesen beteljesednek, amikor a magyar nagybirtok megmarad, Ausztriában pedig minden föld paraszti tulajdonba kerül. A kiegyezéskor is az ország lakosságán belül a jobbágyok utódai az a réteg, amelyiket nagyon felszínesen érintette a ma is élő emlékezésben annyira dicsért kiegyezés. 1867 „egyértelmű” következménye a viszonylagos belpolitikai önállóság mellett a viszonylag „boldog békeidők”ötven éve, mely alatt Magyarország jelentős gazdasági fejlődésen ment keresztül. Fél évszázad, amikor Budapest világvárossá nőtte ki magát. A kiegyezés következménye, Trianon viszont jelentős részüket földönfutóvá tette.

Így maradtunk magyarnak és araszolunk több mint ezer éve ismeretlen jövőnk felé.

Igen, kedves Vajda úr, nehéz sorsot cipel ez a nemzet, ez a nép.

Talán nem is a jobbágyság a legkínzóbb púp a hátunkon. Mert jobbágy volt az osztrák is, és a nyugati sorstársai is ebből a kényszerállapotból parasztosodtak, polgárosodtak a századok alatt. A magyarokat és a velük keveredő, részint magyarrá váló népeket a kínos emlékezet (oszmán jatagánnal még élő anyákból kihasított csecsemők), a nagybirtokok jobbágyi megalázást is túllépő ócska stílusa (az intézők csendőr pertuja és gátlástalan zsellér pofozása) gátolta meg egészségesebb identitásuk megteremtésében.

A múltat el lehet képzelni is. A fantázia azonban többnyire hamis képet vetít elénk, legalább annyira hamisat, mint a jövőt torzító látomásos tervezetek abszurd utópiái. Talán csak a népüket szerető zseniknek sikerül pontosabb látleletet megfogalmazniuk.

„Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz” – ugye, nem véletlenül így jajdult fel József Attila múltunkat idéző képzelete.

A bel-belváros magát csúcsértelmiséginek tartó köreinek világából ez nem látszik,

vagy ha valami látszik is, tán másként értelmezhető a saját maguk fonta sűrű véleményrácsok szövedékein keresztül.

Ez a nép él és élni akar ezer évekig. A körúton túli vidék zsellérekké alázott jobbágyivadékai, tele jó szándékkal tévedésekkel és virtussal, minden szerencsétlen trianoni, kommunista, neoliberális diktátumok akadályoztatásai ellenére érzékelik történelmi múltjukat és formálják korszerű identitásukat.

Nekik nem juthattak, mint néhány „kiemelt sorsú” kortársuknak, neves alma materként a földrészen elhíresült gimnáziumok vagy világhírű egyetemek. Olykor nagyon mélyről indulnak, mint a bojtárkodó, de örökkön megvásárolhatatlan Sinka István; olykor tragikus számkivetettségből, mint a világpolgár Márai Sándor.

Élnek köztünk ma is a vidéken és a fővárosban új nemzedékek, a szellem sajátos virtusának hordozói, akik érzik és tudatosítják, hogy a történelem nem csupán és nem elsősorban Mária Teréziák, uralkodóházak, Kollonichok, csaták, hadvezérek krónikáit jelenti – hanem ahogy Andrásfalvy Bertalan közelíti meg (Néprajz és a magyar nép története), a névtelenül maradó nép belső, aprónak minősíthető szándékainak zizegéséből áll össze. Mondhatnók ezt szociológiai fogalommal is: az élő népi kommunikációban és annak üzeneteiben.

Ez a nemzedék léphet majd tovább tudata, identitása szépítésében, szembesülve korunk nagy kérdéseivel, akár az európaiság meghatározásával és a népszaporulat aktuális reménytelenségével is.

Nyitókép: Fortepan

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/123895