Utópiák ellen: tanulni kell!

2018. január 19. 08:37

Írta: Finta László

Lexikális tudáson nyugvó klasszikus műveltség nélkül nincs kompetencia, nem fedezhetők fel dolgok közötti összefüggések, nem létezhet problémamegoldás és nem emelkedhetünk fel az élet lényegi dolgaihoz. Tanulni: kell.

„Fiatalságunk siralmasan nagy része telik a felesleges anyagok túlrészletezésével, miközben tanulhatnánk ugyanezeket az ismereteket lényegre törően. Nem akarunk agyonhajszolt zombik lenni!” – olvasható a január 19-ére meghirdetett diáktüntetés ismertetőjében.

Szögezzük le: senki sem vitathatja el a diákok jogát, hogy véleményt nyilvánítsanak a hazai közoktatás helyzetéről, hiszen őket érinti leginkább az oktatás. Ugyanakkor nem értek egyet azokkal az ifjú titánokkal, akik szerint „a diákok helyesen látják, hogy nem a lexikális tudás, hanem a problémamegoldás kell, hogy az iskolai képzésük magját jelentse.”

Az efféle tévtanok ellen harcolni kell. E küzdelemben kívánok néhány gondolatot csatasorba állítani, ha úgy tetszik, a „poroszos” oktatás mellett. 

A hazai közoktatással – bocsánat: „közneveléssel” – kapcsolatban kínzó kérdések sokaságát tehetnénk fel. 

Vajon Arany János országában miért nem képesek érettségizett nők és férfiak tömegei kifogástalan helyesírással leírni egy épkézláb magyar mondatot?

Vajon Kodály Zoltán országában képesek-e felnyitni a tanulók fülét az énekórákon, hogy megismerjék az egyetemes zenekultúra örökségét, hogy meghallják a magyar népdalok sajátos összhangzatát, s hogy biztos ítélettel és jó ízléssel utasítsák el mind a „népiesch”, mind a „mulatós” tömegfogyasztásra szánt silányságát? 

Vajon Erdős Pál és Fejér Lipót országában miért küzdenek oly’ sokan a matematikával? Máig jeges félelemmel gondolok arra, amikor egy-egy dolgozat megírásakor reménytelenül egyedül voltam a matematikai problémákkal. Nem tudom, ma hogyan oktatják a matematikát, de talán itt lenne a leginkább szükség arra, hogy a tanár mindenkit képességei szerint bevonjon a közös gondolkodásba és problémamegoldásba. 

Szent-Györgyi Albert országában miért jelentkeznek oly’ kevesen kémiatanári szakra és miért dőlnek be tömegek az áltudományos tévtanoknak és a sarlatánoknak? 

Történelmi hőseire méltán büszke, ezer éves hazánkban miért hiszik tömegek, hogy Zrínyi Miklós életét a Habsburgok által felbérelt vadkan oltotta ki? Vajon mikor érjük meg, hogy a történelemoktatás ne a nemzeti sérelmek, legendák és mitológiák kultikus tiszteletét plántálja a tanulókba, hanem a kívánatos önismeretet, a lehetőségek helyes felismerését, hogy ily módon szabad és felelősen cselekvő polgárokká váljanak? Csodálkozhat-e bárki is, hogy Gróf Széchenyi István és Deák Ferenc országában a rendszerváltozás után nem tolongtak a státusférfiak? 

Janus Pannonius országában miért nem kötelező a gimnáziumokban a latin nyelv? Milyen világ az, amelyben erény nem ismerni a klasszikusokat, azt az örökséget, amely a mi civilizációnk sajátja? Hiszen a latin nyelv fegyelmezi a gondolkodást, szilárd alapot nyújt a többi nyugati nyelv elsajátításához (elég arra gondolni, hogy az angol szókincs tetemes része is latin eredetű, hála Hódító Vilmos normannjainak). Nem utolsó sorban az auktorok olvasása csiszolja a jellemet:

képessé tesz arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz, erényes és bűnös, nemes és alantas, szép és rút között.

Már pedig e képesség ma úgy hiányzik a világból, mint a sivatagban egy korty hűs víz. 

Végül, feltehetnénk a kérdések kérdését: vajon Szűz Mária országában a heti rendszerességgel oktatott erkölcstan ellenére miért hallani fiatalok masszív káromkodását a reggeli villamosokon? Vajon miért hódolnak tömegek a hamis spiritualizmus apostolainak, a blikkfangos közhelyekkel dobálózó motivációs trénereknek és a szirupos „léleksütikkel” házaló írónőnek? Vajon mikor jutunk el oda, hogy a lelki, a szellemi és az esztétikai higiénia megbecsült értékké válik?

E kínzó kérdések sokaságát nem tettem volna fel, ha nem tartanék a „lényegre törő”, lecsupaszított ismeretek következményeitől; ha nem aggódnék amiatt, hogy a reformhevület elszakítana minket saját gyökereinktől, és a magyar oktatás évszázados, időtálló hagyományait úgy hajítaná ki az ablakon, mint a méltatlan örökösök a régi bútorokat és az ódon kincseket. 

A reformerek egyik varázsigéje az összefüggésekre rávilágító oktatás. Ha komolyan gondoljuk az összefüggéseket az oktatásban, akkor feltehetnénk akár fizikaórán, akár történelemórán olyan kérdéseket, hogy például mi köze van a mechanikának és a newtoni fizikának a XVII. századi Anglia vallási és politikai viszonyaihoz, a puritanizmushoz, a Stuart-restauráció és a dicsőséges forradalom korához? Mert van összefüggés közöttük, amely akár érdekes lehetne egy gimnazista számára is.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a számolást száműzni kellene a fizikaórákról és tudománytörténetet kellene oktatni történelem címén, ám tíz perc kitérő elegendő ahhoz, hogy ne „lógjon a levegőben” sem a newtoni fizika, sem a XVII. századi Anglia történelme, és az a tíz perc talán arra is elegendő lenne, hogy valamiféle – divatos szóval élve – „szemléletet” nyújtson egy tizenéves számára. Ehhez persze tudni kell, mi a gravitáció, mi az abszolutizmus, kik voltak a puritánok, ki volt Sir Isaac Newton és II. Károly király, valamint olyan fizikatanárok és történelemtanárok szükségesek, akik nem zárkóznak be szűken vett szakterületük elefántcsonttornyába, és olyan tankönyvek, amelyek megfelelő kérdésekkel felcsigázzák az összefüggésekre szomjazó fiatal elmét.

A másik varázsige a problémamegoldás. Meggyőződésem, hogy elménket a kellő életkorban ki kell csiszolni, mégpedig olyannyira, amennyire csak lehet. Teher alatt nő a pálma. Ehhez nem nélkülözhetők sem a lexikális ismeretek, sem az irodalom, sem a történelem, sem az idegen nyelvek, sem a matematika, sem a fizika, sem a kémia. Ugyanis mindegyik a gondolkodás egy-egy idiómája, és nem azért tanuljuk őket, mert tízéves korunkban hirtelen rádöbbenünk arra, hogy nem tudjuk, mikor uralkodott Luxemburgi Zsigmond, vagy arra, mennyi nyolcszor négy, esetleg arra, hogy tágul a világegyetem, vagy hol van vas helye a Mengyelejev-féle periódusos rendszerben,

hanem azért, mert tanulni kell.

A hőn áhított problémamegoldáshoz a problémák felismerése szükségeltetik, ám e magaslatig rögös út vezet, és a csúcsok meghódítása eleve lehetetlen, ha nem rendelkezünk alapos ismeretekkel civilizációnkról és más magaskultúrákról, szellemi örökségünkről, történelmünkről, a művészetről és az anyagi világról. 

Nevetségesnek tartom, amikor egy, a korábbi évtizedekhez képes már-már jócskán lebutított tananyaggal „terhelt” mai tizenéves azzal kérkedik, hogy ő már mindent tud, s büszkén kiáltja, hogy neki nincs szüksége olyan „hülyeségekre”, mint a történelem, az irodalom, a rajz vagy akár az ének-zene – esetleg csak „lényegre törően”.

Mégis, mi más lenne egy tanköteles tizenéves gyerek kötelessége, ha nem a tanulás?

Csakis így válunk képessé arra, hogy magunk döbbenjünk rá arra, mi mindent nem tudunk még, ám arra is, hogy tudásunk esetleges, töredezett, és soha nem érhetjük el a teljességet.

Úgy vélem, ez az érettség igazi fokmérője.

Tanulni annyit tesz, mint kellő alázattal és intellektuális erőfeszítéssel felemelkedni az élet lényegi dolgaihoz.

Civilizációnk hanyatlásának mindennél szembe tűnőbb tünete, hogy az emberek tömegei elutasítják az érettséget, a felnőttektől elvárható magatartást, az élet kötelmeinek tudomásul vételét, a felnőtt emberhez méltó döntéseket és felelősséget. Mintha a reformlázban égő oktatási újítók nem a gyermeket akarnák felnőtté nevelni, hanem mindenki mást valamiféle infantilis attitűdhöz idomítani.

„Szentséges, naiv anakronizmus!” – kiálthatná bárki, aki ezt a hosszú okfejtést olvassa. Már hallom az ellenérveket: „Állásinterjún általában nem kérdezik József Attila születési évszámát.” Valóban, hacsak nem egy magyartanári állásra pályázik a pályázó, tőle ugyanis nem csak a költő életrajzi adatainak pontos ismerete várható el, hanem az is, hogy a tananyagba felvett verseit memoriter ismerje.

Talán hihetetlennek tűnik, de e sorok írója nem halt bele abba, hogy évszámok sokaságát kellett megtanulnia történelemből, mert tudta, hogy a történelem a legkevésbé sem évszámok halmaza, de az idő múlásáról alkotott képzeteink nélkül nem értelmezhető. Abba sem halt bele, amikor latinórákra hosszú szövegrészeket kellett megtanulni memoriter az Aeneisből. Hiába mondtuk áldott emlékű latintanárnőnknek, hogy ez méltánytalan. Ő erre csak annyit mondott, hogy az élet sem méltányos – ma már tudom, mennyire igaza volt, amiképp azt is, hogy a tehetség nem terem minden bokorban.

Abba sem pusztultam bele, amikor a Thalész-tételt kellett alkalmaznom bizonyos matematikai problémák megoldásakor. Sokan elmondhatják ezt magukról. A kellő életkorban át kell esni ezeken a megmérettetéseken, és a gondolkodás különböző idiómáinak ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki az életben kompetenssé váljon, hacsak nem szűkítjük a mostanában divatos kompetencia-alapú oktatást és a valós, megszerzett kompetencia ismérveit arra, hogy képesek legyünk meghúzni egy csavart. 

Mellesleg, régebben ezt tanították a technikaórákon. Ugye nem akarunk ide visszatérni a tananyag lebutításával, reform-utópiák kísérletezgetéseivel?

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/123829