Engem soha nem zaklattak szexuálisan

2018. január 18. 23:26

Brigitte Bardot
Paris Match

Bájosnak tartottam, ha azt mondták, szép vagyok, vagy hogy formás kis seggem van. Az efféle bók jólesik.

„Ön még mindig egy mitikus alak, egy társadalmi jelenség…

Ó, egyáltalán nem! Nagyon egyszerű életet élek az állataimmal, az alapítványomért dolgozom. Messze túl vagyunk már azon, amit Bardot-bálványozásnak neveztek, amikor az emberek autogramokért üldöztek. Le akarom küzdeni a kormányok és az emberek közönyét az állatokkal szemben. Az irántuk való szeretetem és az értük folytatott mindennapos küzdelmem adnak erőt még ebben a korban is. Egyébként csak akkor szólalok meg, ha van mit mondanom. Túlságosan is sokat fecsegünk semmiségekről. 

És hogyan él mostanság Saint-Tropez-ban?

Kilenc óra körül kelek fel, gondoskodom a kilenc kutyámról és a hat macskámról, majd rendbe szedem magam. Ezután beszámolót kérek az alapítványomtól. Bernard, a férjem intézi a faxokat és az e-maileket. Se számítógépem, se tabletem, de még mobiltelefonom sincsen, amivel ezeket a szörnyű szelfiket lehet csinálni – nem tudod kitenni a lábadat, hogy valaki ne akaszkodjon rád! A nap a levelek áttekintésével kezdődik. Naponta 60-70 levelet kapok. Magam válaszolok azokra, amelyek fontosak vagy megérintenek. Délután egykor kimegyek a farmomra, hogy a többi állatommal foglalkozzam: úgy ötvenen vannak, köztük Candy, a pónim és Jóember, a szamaram, akik teljes szabadon élnek hét disznó, nyolc kecske, bárányok, bakok, egy teknős, libák, kacsák, tyúkok és tizenhét kutya és macska társaságában. Itt ismételten az alapítványom ügyeivel foglalkozom, amely három évtized alatt igencsak jelentőssé vált. Hat órakor fáradtan hazatérek. Igazából sohasem dolgoztam annyit, mint most, 83 évesen! Megvacsorázom Bernard-ral, elintézek néhány telefonhívást, és lefekszem. Soha nem megyek be Saint-Tropez-ba. Nem csupán azért, mert nem szeretnék felfordulást kelteni vagy veszélybe kerülni, hanem mert már egyáltalán nem emlékeztet arra a kicsi halászkikötőre, aminek valaha megismertem. A hivalkodó luxus lélektelen színhelyévé vált.

(…)

Mit gondol a szexuális zaklatást elítélő színésznőkről?

Ami a színésznőket és nem általában véve a nőket illeti, az esetek többségében képmutató, nevetséges és érdektelen megnyilatkozások ezek. Sokkal fontosabb témákról is beszélhetnénk ehelyett. Engem soha nem zaklattak szexuálisan. Bájosnak tartottam, ha azt mondták, szép vagyok, vagy hogy formás kis seggem van. Az efféle bók jólesik. Sok színésznő van, aki el próbálja csábítani a producereket, hogy megszerezzen valamilyen szerepet, aztán pedig azt mesélik, hogy zaklatták őket, csak hogy beszéljenek róluk. Valójában ez inkább árt, mintsem használ nekik.

(...)

Imádkozik?

Abszolút. Nem hiszek a misében, a papokban, a katolikus egyház hierarchiájában, közvetlenül a Szűzanyához fordulok. Az »én kis Szüzemnek« nevezem őt.

És hogyan vélekedik a pápáról?

II. János Pál volt az, akit szerettem. Amikor 1996-ban részt vettem a szerdai általános audiencián, megragadta a kezemet, és egyenesen a szemembe nézett azzal a rendkívüli kék tekintetével – nagyon erős érzés öntött el. Valami hihetetlen mélység áradt belőle, végtelen derű. Nem állította piedesztálra magát. Csupán az volt a probléma, hogy a teremben tartózkódó mexikói hívek felismertek – valaha az ő országukban forgattam a Viva Maria!-t. Csakhamar az Éljen Brigitte! Éljen Brigitte! kiáltásoktól volt hangos a helyiség…”

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/123848