Politika és emberi jogok a „klánok földjén”

2018. január 11. 09:50

Orbán Balázs
Mandiner

2016-ban szivárogtatta ki a DCLeaks azokat a dokumentumokat, amelyek alapján fény derült Soros György azon tervére (!), amelynek keretében Írországtól Lengyelországig meg akarja változtatni az életvédő országok törvényeit.

2017 decemberében egy ír hatóság, a Standards in Public Office Commission (SIPO) döntésének értelmében az Amnesty International ír szervezetének vissza kell fizetnie az Open Society Foundationstől (OSF) kapott 137 ezer euró támogatást, mivel a hivatal szerint a szervezet a támogatást politikai célokra használta. A döntéssel szemben természetesen van jogorvoslati lehetőség, így az ügy ma még nem zárult le. Az ír Amnesty mindenesetre nem ért egyet a döntéssel, annak vezetője Colm O’Gorman kijelentette, nem szándékoznak visszafizetni az összeget, mivel az „veszélyes precedenst teremtene”.

Az Amnesty International ír szervezete a fent említett összeget egy társadalmi kampány lebonyolítására kapta, amelynek célja az volt, hogy népszavazást írjanak ki az ír alkotmány egy passzusának módosításáról. A kérdések normaszöveg az alkotmány 8. módosításával került az alkotmányban, még 1983-ban, s lényege, hogy a meg nem született magzat jogait egyenlőnek ismeri el a várandós édesanya jogaival.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy jelenleg Írországban csak a legritkább esetben lehet abortuszt végrehajtani, egészségügyi kockázat esetén is egyforma súllyal esnek latba az édesanya és a meg nem született gyermek jogai. Az Amnesty kampányának elnevezése is beszédes: „My Body My Rights” – amely hagyományos „pro choice-álláspont” egyfajta parafrázisa.

2016-ban szivárogtatta ki a DCLeaks azokat a dokumentumokat, amelyek alapján fény derült Soros György azon tervére (!), amelynek keretében

Írországtól Lengyelországig meg akarja változtatni az életvédő országok törvényeit.

E terv végrehajtására kapott támogatást az ír NGO is.

Az 1997-es ír választási törvény ugyanakkor tiltja, hogy egy szervezet 100 eurónál nagyobb összegű, politikai célra szánt külföldi támogatást fogadjon el anélkül, hogy státusza megváltozását bejelentené. Ha ennél nagyobb összegű politikai célú támogatást kap egy szervezet külföldről, akkor onnantól kezdve a pártokhoz hasonló politikai szervezetnek, úgynevezett harmadik félnek minősül, és szigorúbb szabályok vonatkoznak rá.

A 1997 óta hatályban lévő törvény ellenére az ír hatóságok hosszú időn keresztül szemet hunytak a nagy összegű támogatások fölött, elfogadva azt a megközelítést, hogy a hasonló támogatások nem direkt politikai célokat szolgálnak. Mindeközben a szervezet honlapján büszkén hirdette a Soros-alapítványtól az „Itt az idő! Töröljék el a 8. Alkotmánymódosítást!” kampányra kapott támogatást, amelynek célja már a nevében is benne van: eltörölni az alkotmány anyát és gyermekét egyaránt védő rendelkezését.

A CitizenGO nevű konzervatív, családvédő szervezet ezért petíciót indítottak, amelyben arra kérték az illetékes szervet, hogy vizsgálja ki az ügyet, és ha törvénysértést állapít meg, kötelezze a szervezetet a politikai célra kapott támogatás visszafizetésére.

Miután az Amnesty maga tette közzé, hogy itt valójában politikai támogatásról van szó, aminek célja Írország alkotmányának megváltoztatása, az abortusz legalizálása érdekében, nehéz lenne tagadni, hogy az illetékes szerv a jogszabályok értelmében nem is dönthetett volna másképp. Érdekesség, hogy az Irish Council for Civic Liberties ugyan szintén arra kéri az ír kormányt, hogy változtasson a szabályozáson, de azt elismerik, hogy ők maguk nem mulasztottak el regisztrálni a melegházasságot érintő referendum alkalmával.

Vigyázat! Ez az írás nem az abortuszvitáról szól. E sorok szerzője egyébként családi okokból kevésbé a „pro life” álláspontot támogatja, mint azt a konzervatív mainstream „megkövetelné”. De ez amúgy a legkevésbé sem érdekes!

Azt sokkal fontosabb láttatni, hogy a SIPO sem az abortuszvitába kívánt beleszólni döntésével, hanem csupán a 1997-es ír választási törvény alapján hozta meg döntését. A törvény szerint ugyanis a 100 euro feletti külföldi támogatások esetén kötelező a regisztráció. Hiszen minden ország számára fontos tudni azt, hogy egy belpolitikai kérdésben milyen külföldi befolyásoló erők jelennek meg, s fontos egyértelművé tenné, hogy ők ezen esetben a pártokhoz célok érdekében járnak el. A SIPO maga egyébként oly mértékben tartózkodott bármilyen politikai vitától, hogy az ügyben kiadott közleménye is inkább általánosságokban fogalmaz, nem is említi az érintett és elmarasztalt szervezet nevét.

Bár az ír NGO vezetője, Colm O’Gorman „rossz precedensnek” nevezte a visszafizetést mint büntetést, fő vitája az ír hatóságokkal nem annak jogosságáról szól – hiszen nem is nagyon szólhatott arról. Állításainak sarokpontja ugyanis inkább az, hogy nem végeztek politikai tevékenységet, hanem kampányuk „emberi jogi aktivizmusként értelmezhető inkább”.

A felvetés azért érdekes, mert egy – az ír abortuszszabályozásnál – átfogóbb problémára tereli rá a figyelmet:

minősülhet-e politikai tevékenységnek az emberi jogi aktivizmus?

Itt érdemes megjegyezni, hogy az OSF is reagált az ír hatóság megállapításaira. A SIPO ugyanis úgy fogalmazott, hogy a külföldi donortól nyilatkozott kapott arról, hogy politikai célokat akartak támogatni Írországban, az OSF viszont tagadja, hogy ilyen nyilatkozatot tett volna.

Tágabb perspektívában ez a vita – a magyarországihoz hasonlóan – a politikai szuverenitás és az emberi jogok viszonyára világít rá. Újabb területekre kiterjeszteni az emberi jogok körét, esetleg átalakíttatni egy állam alkotmányos berendezkedését vajon politikai tevékenységnek minősül-e? Továbbá ki dönt arról, hogy melyik kérdések és területek esnek az emberi jogok hatókörébe, s melyek politikai természetűek?

Ilyen értelemben teljesen igaza van Colm O’Gorman-nek: az ír testület döntése valóban precedensértékű. Bár én – vele ellentétben – úgy gondolom, hogy ez a döntés a jó precedensek közé tartozik!

Lehet, hogy a magyar választási kampányban sokaknak elegük van ebből a hasonló ügyből, de ne legyintsünk a történtre, hiszen valójában komoly intellektuális problémáról szól! Néhány éve Günter Frankenberg német alkotmányjogásznak az International Journal of Constitutional Law folyóiratban megjelent, Human Rights and the Belief in a Just World írása például éppen a fenti jelenségre reflektált. Bár cikke számos egyéb vonatkozású megállapítást is tartalmaz az emberi jogi mozgalommal kapcsolatban, kritikái alapvetően három pont mentén fogalmazódnak meg:

  • Az emberi jogok meghatározása szelekcióval jár, azaz sosem teljesen egyértelmű, hogy mely jogokat érdemes alapvető jogként kiemelni;

  • A jogi megközelítés megnehezíti az ügyek valódi mérlegelését (az egyéb szempontok – például politikai, szociológiai, közgazdasági – háttérbe szorulnak);

  • Az emberi jogi gondolkodás depolitizálja a politikát és politizálja a jogot.

 

Könnyen belátható, hogy a legutolsó kritika az, amely az ír NGO büntetése kapcsán a legrelevánsabb. Frankenberg kifejti, hogy a jogalkotás és jogalkalmazás folyamatait eredetileg politikai viták előzik meg. Azaz, pusztán azzal érvelni, hogy az emberi jogi kampányok nem politikai kampányok, nem minősül tartható álláspontnak. Másfelől, azáltal hogy az emberi jogi szempontokat politika feletti – tehát egyúttal vitán felüli – kérdéseknek tekintjük, Frankenberg szerint

oda jutunk, hogy a politikai vitákat jogi eszközökkel kívánjuk eldönteni.

Ez a gyakorlat szintén káros folyamatokat indíthat el.

Ugyanerre a problémára a bíróságok vonatkozásában empirikus adatokat vizsgálva reflektált Erik Voeten Politics, Judicial Behaviour, and Institutional Design című tanulmánya, még 2011-ből. Voeten szerint az egyes bírói viselkedések alapvetően két végletes szerepfelfogás között értékelhetőek.

Az egyik véglet az „aktivista” bírói magatartás, míg a másik pedig a „önkorlátozó” magatartás. A kettő közötti különbség, hogy az aktivista magatartást követő bírók ítéleteikkel hozzá akartak járulni precedensek révén a normaalkotáshoz, míg az önkorlátozó magatartást követő bírák inkább csak a meglévő szabályok értelmezésére korlátozták tevékenységüket. Értelemszerűen előbbi típus részben politikai tevékenységet is folytat, hiszen a normák kiterjesztő értelmezésével olyan ítéletekben is állást foglalhatnak, amelyekről társadalmi és politikai vita folyik egyes országokban. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntése értelmében ezek a viták részben vagy akár egészben el is dőlhetnek. A szerző szerint felismerték ezen viselkedésminták közötti különbséget az Emberi Jogok Európai Egyezményét aláíró országok is, amelyek bírókat delegálhatnak a testületbe. Voeten szerint az európai integrációt pártoló államok hajlamosabbak aktivista bírókat delegálni a testületbe, akik ítélkezési gyakorlatukkal jellemzően az integrációt elmélyítő döntéseket hoztak, ezzel akarva/akaratlanul megkerülve az integrációs folyamatot övező politikai vitákat. A bíró felfogása, s – analóg módon – egy közéleti kérdéssel kapcsolatban a saját felfogásunk is, számít az ügyek szempontjából!

Vannak szerzők, akik ma már klasszikus művekben más oldalról közelítik meg a kérdést, miközben egy nagyon komoly, valódi veszélyre hívják fel a figyelmet. Conor Gearty, az LSE professzora Can Human Rights Survive? című könyvében a fenti jelenséggel összefüggésben már a 2000-es évek elején az emberi jogok erodálódása miatt aggódik. Szerinte ugyanis – bár az emberi jogi mozgalom nagy eredményeket ért el az elindulását követő évtizedekben – a fent leírt politizálódási folyamat következtében az eszme és a köré épülő intézményrendszer veszített tekintélyéből. Ennek egyik oka éppen az, hogy politikai kérdéseket jogi problémákká konvertálnak bizonyos szereplők, ide értve az alkotmányos intézményekben működő jogászokat és az emberi jogi aktivistákat egyaránt. Ennek pedig az a következménye, hogy azok, akik nem értenek egyet az adott „agendával”, nem erősítik, hanem gyengíteni kénytelenek az emberi jogokkal foglalkozó alkotmányos intézmények tekintélyét. Ez pedig negatív irányba visszahat a rendszer egészére.

Itt érdemes visszaemlékezni az ír NGO vezetőjének megjegyzésére, amely szerint a SIPO döntése „veszélyes precedens”. Nehéz nem észrevenni, hogy – összhangban Gearty észrevételeivel – valóban az emberi jogi érvelés erodálódásáról van szó Írországban. Ennek oka azonban nem az, hogy az ír alkotmány gyakorlatilag tiltja az abortuszt (ezt nyugodtan lehet támogatni vagy támadni is akár); hanem az, hogy jelen ügyben politikai célok (AKA alkotmányos keretek megváltoztatása) elérését tűzi ki célul egy emberi jogi szervezet, miközben az emberi jogi szervezet semlegességet biztosító álarcával akar kibújni a külföldről támogatott, politikai tevékenységet végző szervezetekre előírt regisztrációs kötelezettség alól. Ez pedig delegitimálja a nem az emberi jogi aktivizmus zászlaja tevékenykedő – egyébként fontos, az emberi jogok védelmének talaján álló – szervezetek munkáját és mondanivalóját.

Az ír példa alapján mindenesetre elég egyértelmű a helyzet. Egyrészt, a külföldről érkező, a közélet befolyásolására szolgáló támogatások elfogadása minimum (!) regisztrációhoz köthető. Másrészt, az emberi jogi aktivizmus önmagában korunk egyik legkomolyabb kihívása, de ezen túlmenően is minden aggódónak

külön, állandó és kitüntetett figyelmet kell fordítani arra, hogy a jogi és a politikai kérdések sorsa elváljon egymástól.

Nemrég úgyis Magyarországon járt az ír taoiseach (ír nyelven “miniszterelnök”, eredeti jelentése “klánfőnök”).

Ha legalább csak ezeket a tanulságokat elhozzuk a “klánok földjéről” Magyarországra, már nem járunk rosszul.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/123455