A Nyugat legvidámabb sírásói

2018. január 12. 10:30

Benderik
Benderik

Sok gondolat tolult fel bennem Békés Márton A lemaradás előnye című írása kapcsán.

„Régóta nem írtam igazán politikai tárgyút, aminek szimplán az az oka, hogy új mondanivalóm épp’ nem volt, ismételgetni meg nem szeretem magamat – még ha részletekben (belső kényszerből) el is követem néha.

Hogy most mégis, az egy cikk, amire hirtelen sok gondolat tolult fel bennem. S hát mindig ezzel a tolulással kezdődik.

A cikk: Békés Márton: A lemaradás előnye.

*

Alapgondolata érdekes, és általánosságban, elméleti síkon egyet is értek vele: a történelemben mindig utólag derül ki, hogy az épp’ járt út fejlődés vagy zsákutca.

 Ami nyilván igaz, hisz’ még egy szimpla városban is így van, ha nincs nálunk térkép -- márpedig a történelmi atlaszokat definíció szerint mindig utólag rajzolják, így az épp’ járt útról sosincs.

 És még aztán azokat is néha újrarajzolják -- pont fordítva.

 ***

 Mi itt élők tudjuk ezt jól, csak az én életemben másodszor rajzolják újra őket, először a rendszerváltáskor, aztán mostanság az -- újrarajzolt térképek szerint csak most valódi -- rendszerváltáskor.

 ***

 A fenti cikk is -- lényegében felvállaltan -- az újrarajzolás része, és rögtön ami eszembe jutott közben, hogy mennyire emlékeztet engem ez a második újrarajzolás arra az egykori első változatra, amelyikből először tanultam meg, mennyivel le van a Nyugat maradva tőlünk. Aztán az után egyszer kiderült, hogy nem, és erre most megint.

S persze a cikk nem gazdasági értelemben írja a Nyugat lemaradását, abban -- ahogy a híreket hallgatom -- tudtommal még csak nem sokkal a beelőzésük előtt állunk.

 Lényege az, hogy a (‘90-es) rendszerváltás óta úgy gondolta a politikai fősodor (sőt sokan a háború előtt is) , hogy a fejlődésnek van egy egyértelmű iránya, amin a Nyugat előttünk jár. S az “előttünk” itt a teljes Kelet- s Közép-Európát jelenti. Az okok keresésében volt csak különbség politikai oldalak között -- az egyik véglet szerint saját henyeségünknek köszönhetjük, a másik szerint míg a Kelet testével védte a Nyugatot, addig az békében fejlődhetett, így igazából a Nyugat tartozik a Keletnek.

Az azonban a kettőben azonos volt, hogy a jövő követendő iránya a Nyugat, mert az a haladás útja.

Most azonban repedezik ezen elmélet, és egyre többen látják meg, hogy a Nyugat zsákutcába jutott -- ám vezetőik még észre se vették a táblát, csak az utasok kiabálnak, így még csak el se kezdtek igazán fékezni.

*

A zsákutca fő elemeit inkább beidézem, úgy pontosabb:

 “A 20–21. század fordulójának olyan (ellen)kulturális jelenségeiből pedig, mint a multikulturalizmus és a bevándorlás pártolása, a nemek és hagyományos szerepeik összezavarása (gender-ideológia, LMBTQ-identitás, queer-elmélet) vagy az emberjogi doktrína, e térség szinte teljes egészében kimaradt, de legalábbis immunisabbnak tűnik velük szemben, mint a nyugati társadalmak. Ezek, valamint a nemzeti szuverenitás támogatása okán, aztán a nemzeti összetartozástudat értékelése és a származási kötelékek (etnikum, nyelv, szülőföld, vallás) értékének tudata miatt Európa középső és keleti része a kontinens nyugati felétől eltérően gondolkodik az olyan kérdésekről, mint az európai egységesítési folyamat és a nemzetállami önállóság viszonya, az azonos nemű párok jogai és a muszlim migráció, s különösen annak kezelése.

S most elgondolkodom kicsit ezeken. (...)

Nem tudom megállni a cikk két múltbéli gondolkodótól vett idézetének megemlítését -- nem tartalmukkal vitázva vagy akár azokat elemezve, csupán egy szerencsétlen érdekességük miatt:

 Németh László “1935-ben írott Magyarság és Európa című könyvének alapmegállapítása érvényesebb, mint valaha! Ebben az áll, hogy a 18. század vége óta Nyugat-Európa végleg kimerítette magát, az iparosítás, a kapitalizmus és a gyarmatosítás kifárasztotta, a kontinens tőle keletre eső fele viszont sértetlenül őrzi Európa eredeti lendületét.

 Hát, ha megnézzük, hová jutott ama "valaha" (1935) után a végleg kimerült Nyugat-Európa, s hová az eredeti lendületét sértetlenül őrző Kelet, hát tényleg elképzelhető, hogy e megállapítás ma “érvényesebb, mint valaha”.

A másik idézet hasonló okból szerencsétlen érv -- Dosztojevszkij 1876-ból a sokak által lenézett s elmaradottnak tartott Oroszországról: “a tudomány fejlődésével és megerősödésével együttjáróan Európa erkölcsi és politikai állapota szinte mindenütt szétzilálódott. Vagyis mindenkinek megvan a maga öröksége, és még nem dőlt el, ki kit irigyel majd. [!] Mi a tudományt mindenesetre megszerezzük majd, az viszont még nem egészen világos, mi lesz a sorsa Európa politikai egységének.

Ma már tudjuk, melyiknek mi lett az ezutáni sorsa, és igen hasznos tanulságként azt szűrném le, hogy úgy tűnik, a Nyugat az írás előtti századokban nem csak a tudományt fejlesztette ki, amit aztán csak szimplán át kellett venni. Szervesen kapcsolódva hozzá kitenyésztette azt a polgári réteget, melynek gyomra már nem vett be akármit, kinek belső igénye volt, hogy részt vehessen világának irányításában, s kinek büszkeségén, nahúzzapicsábaneszórakozzvelem hozzáállásán feltehetőleg elvérzett volna az a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, mely oly’ szépen le tudta cserélni a cárt egy mindenkori pártfőtitkárra abban az országban, mely e polgárosodáson megpróbált átugrani.

Úgy tűnik, ha valami fontos egy ország immunrendszerében, az ez az erős öntudatos réteg, mely befizetett adójáért elvárja közös ügyeinek az ő javát szolgáló vitelét, akármilyen dorongot nem lehet lenyeletni vele, mert figyeli, melyik végén áll, és ez az, amit a Nyugat békés fejlődése létre tudott ott hozni, a mi zivataraink meg rendre eltapostak. És amihez pedig -- úgy tűnik -- idő kell, ezt nem lehet csak úgy megszerezni.

Ráadásul nagyon úgy fest, hogy ahogy ez a réteg lassan kialakul, az szervesen egybeesik azzal a fajta fejlődéssel, amit nyugatinak mondunk. Mert ugyanaz a polgár, aki elvárja közös ügyeinek normális gondozását, és kiszavazza, aki által nagyon átverve érzi magát, az egyebekben is igényli, hogy igényeinek megfelelő életet élhessen. Igény pedig mint réten a virág. (Már amelyikbe nem öntöttünk még túl sok sütőolajat.)

Ám a jelenleg ismert leghatékonyabb immunrendszert is ez az igényesség adja, amit ideig-óráig meg lehet vezetni, de veszélyesen rossz irány esetén azért besokall. És ha besokall, le tudja dobni rossz lovasát.

*

Mindehhez még hozzátenném, én magam is úgy látom, hogy zivataros múltunk belénk oltott egy egészséges túlélő rafkósságot. Bevallom, büszkén dobogtatja meg szívemet, mikor hallom, hogy buszmegállót szeretett volna Nyugotszenterzsébet, de pályázni csak csak kilátóra lehetett, így eső ellen is védő kilátó lett a buszmegállóban.

Csak hát ez a fajta rafkósság inkább egyéni boldogulásunkat segítő ügyeskedésekre elég, és a szűkebb családi-haveri körön túli együttműködést már inkább gátolja. (Itt egy falunak segített, de ez a ritkább.) Már országos szinten is inkább szívatjuk egymást, egy közép-keleti blokk szintű összefogás előtt meg próbáljuk meg behelyettesíteni a "lengyel-magyar két jóbarát" ősi igazságába a lengyel helyett a románt, szlovákot, vagy szinte bárkit a szomszédból.

Úgy látom, egyelőre továbbra is csak a Nyugat sírásói címre futja, mint egykoron, bár abból még lehetünk a legvidámabb barakk.

+++

Bánatosan jelentem, végül nem sikerült meglátnom lemaradásunk előnyeit...”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/123482