Mennyire nyugati ma a Nyugat? – Égtáj- és értékrend-ügyi kisokos

2018. január 10. 15:01

Veszprémy László Bernát
Mandiner

A magyarországi Nyugat-kritika nem a kádári kritika feltámadása, hanem annak sok szempontból ellentéte. A progresszív és a hagyományos értékek szinte helyet cseréltek: immár Kelet-Európa vallja a Nyugat számos meghatározó, lassan elfeledett tételét. A magyar nép szereti Európát, de Európa már nem szereti önmagát. Ütve szeretjük a Nyugatot – de nagyon szeretjük.

„A tolerancia szép idillje alatt, úgy látszik, valóban bomlásnak indult az egykor dolgos nyugati ország” – írtam volna egy külföldi riportomban, ha akkori szerkesztőm nem fűzi hozzá a megjegyzést, miszerint „rothadó Nyugatról” beszélni „kínos” a rendszerváltás utáni Magyarországon. Az ominózus szavak helyett más került a cikkbe, én pedig elkönyveltem magamban, hogy még a mai Nyugat megannyi mai árnyoldalát látó értelmiségiek sem mindig tudnak különbséget tenni égtáj és értékek, a nagybetűs Nyugat és a nyugatiak által vallott legújabb dilik között.

A „kínos” jelző minden bizonnyal arra utalt, hogy a „rothadó Nyugat” a múlt rendszer kedvelt szófordulata volt hidegháborús ellenfeleivel szemben. Manapság a „dekadens Nyugat és normális Kelet” ellentétpárja szintúgy sokszor kerül elő a közéletben, de nem csak a konzervatív sajtóban: a meghökkentő valóság-tagadás, mely néha a világ nyugati feléről árad, még a progresszív sajtó berkeiben is kiveri a biztosítékot. Összességében pedig gondoljon bárki bármit a Nyugatról, nehéz lenne másképp tekinteni a karácsonyi csomagolásba bújtatott merénylet-akadályozó betontömbökre, mint egy súlyos gondokkal küzdő társadalom szomorú önáltatására. 

Noha én a fentiekre csak objektív ténymegállapításként tekintek, addig akadnak, akik a Nyugat mindenfajta kritizálásában Levédia-nosztalgiát, eszeveszett turanizmust, ne adj’ Isten kádárista szellemidézést látnak. Egy liberális portál kéjesen idézte példának okáért, hogy már Rákosi Mátyásnak is a „norvég lapokkal” volt problémája, párhuzamot vonva a magyar kormány norvég támogatások ügyén való csörtéjével.

Tételem, hogy mindez csúsztatás.

A Nyugat kritikája, mely napjainkban Kelet-Európából hallható, ugyanis nem a szocialista Nyugat-ellenesség, a hidegháború kísértete, hanem sok szempontból annak ellenkezője.

A hidegháború évei alatt azt láthattuk, hogy Kelet-Európa – vagy legalábbis az azt bitorló szovjetbarát rezsim - a magántulajdon, a kereszténység, és a polgári értékek miatt támadta a Nyugatot. Ma sok szempontból éppen fordított a helyzet: Kelet-Európa kér számon többet is a fentiek közül Nyugat-Európán. Egykor Kelet-Európa tobzódott a progresszió bűvkörében, ma pedig a nyugati egyetemeken osztogatják Lenin írásait. Egyedül a magántulajdon tétele hibádzik, s noha Kelet-Európában még mindig nagyobb az állami szerepvállalás, jellemző adatok, hogy egy felmérés szerint az amerikai fiatalok 52%-a támogatja a szocializmust a kapitalizmus helyett; Bernie Sanders amerikai pszeudo-szocialista jelölt a fiatal szavazatok 80%-át is elvitte egyes államokban.

Kelet-Európában lassan szinte több van a nyugati értékekből, mint azoknak egykori bástyáiban. A Nyugat alapvető értékeiről természetesen rengeteg szerzőt meg lehetne szólaltatni, én pedig önkényesen Niall Ferguson történész és Joseph Ratzinger véleményeivel fogok élni: Ferguson a versenyt, a tudományt és a tulajdonjogot, Ratzinger pedig a természeti törvényt, a család és a házasság szentségét és a szakrális iránti tiszteletet emelte ki. Utóbbi hozzátette: ezen értékek mai, modern nyugati tagadása „nem kevesebb, mint beteges öngyűlölet”. Ferguson felesége, a kiváló szólásszabadság-aktivista, Ayaan Hirsi Ali okkal láthatta úgy – főleg a tömeges bevándorlás mellett ágáló nyugati liberálisokra pillantva -, hogy

egy „perverz szövetség” jött létre a klasszikus Nyugat értékeivel szemben.

Kelet-Európában ezzel szemben azt láthatjuk, hogy a tudomány és a józan ész, a természeti törvény és a család szentsége még mindig vallott és fontos értékek. A tudományos elit nem Kelet-Európában van, de nálunk nem hódíthatott teret a „társadalmi nemek” tudománytalan, minden biológiai ismeretünket felforgató teorémája. Természetesen nálunk is akad egy törpe, szomorú minoritás, amely azt képzelni, hogy New York belvárosban él, pedig csak ugyanabban a kelet-európai valóságban tengetik napjaikat, mint a megvetett „mucsaiak”. A kelet-európai progresszív voltaképpen a legszomorúbb emberfajta: Borsodból vágyakozik Brüsszelbe, tört angolsággal szidja az őt ringató bölcsőt, kioktatja Marxról a Gulág-veterán vidéki bácsikat, és mindeközben egy olyan nyugati baloldalhoz idomul, akiknek ő mindig is túl fehér, európai és heteroszexuális marad. A döntő többség pedig egy percig sem gondolja komolyan – és sosem fogja elfogadni –, hogy kereszténységünk, születésünkkor kapott nemünk vagy európai identitásuk támadnivaló, kigyomlálandó avítt lom.

Természetesen Kelet-Európának is megannyi komoly hátránya van, és ha elfogadjuk Ferguson tételeit, akkor példának okáért a magántulajdon és a tisztességes verseny terén bőven elmaradunk másoktól. (Noha megvannak a kételyeim afelől, hogy Lukács György és Che Guevara új nyugati hívei milyen kapitalista gazdaságokat fognak működtetni a jövőben). De mindez napjaink Kulturkampfjában nem elsődleges kérdés. Nálunk templomokat építenek, Nyugaton bezárják őket; nálunk karácsonyi vásárra járnak, egyes nyugati helyszínektől már rettegnek a turisták; nálunk biztonságban vannak a vallásos kisebbségek, Nyugatról menekülnek: nálunk alkotmány védi a magzat életét, Nyugaton pedig tombol a Planned Parenthood. Nálunk a klasszikus nyugati elvek megtestesítői az etalonok az értéklátó embereknél, Nyugaton pedig sokszor nyíltan és deklaráltan az ellenfeleket, ha nem éppen az ellenségeket emelik be a közéletbe és az oktatásba, természetesen a „dekolonizáció”, a „túl fehér kultúra” elleni harc, tömören a „sokszínűség” nevében. A polgári értékrend még látszólag tartja magát Nyugaton, de Kelet-Európában lassan egyre több van a belőle, mint annak egykori hadállásaiban.

Ezek mellett fontos észben tartani, hogy Lengyelország és Magyarország a leginkább EU-barát országok közé tartoznak. Ugyanis a józan kritika, és az idiotizmus és önpusztítás ösvényének kerülése nem jelenti, hogy Európa-ellenes lenne egy társadalom.

Magyarország sem Tádzsikisztánról álmodozik, hanem egy józan, értékeket képviselő Európához akar tartozni, az Európához, amit ismertünk.

Amikor pedig a hajmeresztő őrületekről jönnek a hírek – terroristákat ellátó nyugati szociális hálózatról, nemsemleges óvodákról, zsinagóga-gyújtogatásokról -, talán érthető, hogy sokak számára szitokszóvá válik a Nyugat.

Érthető – de nem támogatandó. Magyarország a nyugati értékekre épülő ország, és a Nyugathoz tartozik. Dacára minden ezt vitató diskurzusnak, ezt a kérdést Szent István óta eldöntötte a magyarság. Ma pedig szenvtelen és tartalmas kritikáját kell adni a Nyugatot hatalmába kerítő kulturális marxizmusnak és öngyűlöletnek, nem pedig támadni az egészet, vagy nyakló nélkül majmolni azt. A Nyugat ugyanis egy bizonyos, objektív értékrend szerint lett naggyá, egy bizonyos, objektív értékrendet képviselt, és nekünk is ez az értékrend jelenti a mércét.
Attól pedig, hogy ők elfeledkeztek erről az értékrendről, nekünk még nem kell.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/123418