A tradíció mellett

Milóról meg a többiekről

2018. január 9. 21:19

Trombitás Kristóf
Mandiner

Az egyetlen oka, ami miatt ekkora népszerűségnek örvendhetnek ezek az ún. jobboldali megmondóemberek, az egészen egyszerűen az, hogy a konzervatív oldalon az elfogadásra és a szelídségre vagyunk domesztikálva. De most már egy vonalat kellene húzni azok között, akik valóban a javunkat akarják, illetve akik a felszín mögött minőségileg semmiben sem különböznek az ellenfeleinktől.

Azzal, hogy a Milo által fémjelzett konferenciát csak tavasszal rendezik meg – és akkor már úgyis mindegy lesz, ki vagy kik lépnek fel, esetleg ki vagy kik nem –, sok meglepetés nem ért minket, legalábbis azok után, hogy a Fidesz jelezte, hátrább az agarakkal. Nem olyan gyakran látunk olyat, hogy a kormánypárt meghátrál, pláne nem túl fontos kérdésekben, de érthető módon az ötlet a megfelelő szinteken kiverte a biztosítékot.

Erről a Milo- meg alt-right jelenségről írtam már eleget, az alapvető ellenbaloldaliságukról, tradícióellenességükről és hasonló katyvaszaikról, itt bővebben nem is részletezném.

Az egyetlen oka, ami miatt ekkora népszerűségnek örvendhetnek ezek az ún. jobboldali megmondóemberek,

az egészen egyszerűen az, hogy a konzervatív oldalon az elfogadásra és a szelídségre vagyunk domesztikálva.

Annyi ideje nyomják ránk a középszerűség, tehetetlenség és súlytalanság jelzőit, hogy egy kicsit mi is elhittük magunkról, azok vagyunk.

Az elmúlt évszázadokban, különös tekintettel a '68-as, az elferdülést egy egészen új szintre helyező kulturális forradalomra, gyakorlatilag minden jelentős – vagyis inkább annak hazudott, de ez most lényegtelen adalék – művész és közéleti személyiség baloldali volt.

Síkra szálltak a nincstelenekért, meggyőződéses demokraták voltak, az egyenlőség szószólóo, a szexuális devianciák védelmezői, tudjátok, a szokásos portfólió. Mindazokat az elveket kiemelték és nyomatták, amiket ma egy átlagos, futottak még szórakoztatóipari munkás. És ha néha-néha valami más is megcsillant közöttük, azt nagyon hamar letörték és eltüntették. Persze itt arról az aspektusról sem feledkezhetünk meg, aminek nagyon komoly bizonyítékát szolgáltatta a szinte csak a művészvilágban előkerült szexuális visszaélések ügye, miszerint az ilyen jellegű emberi minőséget úgy vonzza a hivatkozott közeg, mint friss szar a legyeket, és megbújni is könnyebb a sok bűnös között.

Tisztességes, magára valamit is adó közéleti személyiség nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy saját gondolatokat is megfogalmazzon, maradtak a véleményterror által jóváhagyott és ellenőrzött toposzok.

Ebben az akolmelegben teljesen természetes, hogy a média bármit megengedhetett magának a konzervatívokkal szemben.

Nem létezett olyan sértés, olyan vicc, olyan megjegyzés, ami ízléstelennek bizonyult volna. A kulturális forradalom akadálytalanul haladt előre és mint ilyen, szabad rablást engedélyezett.

A hibát ott követték el, hogy még egy hódító hadseregnek is – amennyiben nem csak letarolni, de uralkodni is akar –, szükségesek szabályok. Egy bizonyos határon túlra totális túlerőben sem merészkedhetnek. A kulturális forradalom viszont semmire sem volt tekintettel, és olyan mértékben tolták túl a biciklit, ami már magyarázhatatlannak bizonyult.

Hiába minden, azt a csendes többség már nem fogja elviselni, ha tönkreteszünk egy cukrászt, mert nem szeretne egy leszbikus esküvőre tortát készíteni. Amikor büntethetővé teszik, ha valaki nem a megfelelő, esetleg semleges személyes névmást használja.

A devianciák pártolása a legfényesebben a demokraták választási kampányában mutatkozott meg. Ők húztak egy vonalat és azt mondták, ezentúl mégsem akarjuk a kékgallérosokat képviselni, eljött az a történelmi pillanat, hogy a mindenfajta kisebbségek jogigénylésének összegyűjtése is elnöki győzelmet hozhat.

Nem jött el.

Az abnormalitás túlpörgetése vezetett el odáig, hogy az amerikai történelem talán legbiztosabbnak tűnő választási végkimenetele boruljon. Trump tehetett volna bármit, ha Clintonék az abnormalitáson kívül foglalkoznak a hagyományos szavazórétegük problémáival is, nem nyert volna.

Ebben a történelmi helyzetben tűntek fel olyan alakok, akiktől ma is azt látjuk – javarészt a váratlan siker hozta arcátlanság miatt –, hogy pontosan úgy viselkednek, ahogy a gyűlölt, baloldali közírók, közszereplők, véleményformálók viselkedtek velünk szemben. Egy poszttraumás stresszbetegséget heverünk ki, és ennek a gyógyulási folyamatnak a része az, hogy meggyőződéses jobboldaliak is rajongani tudnak provokátorokért.

Mert az egész életünk úgy telt el, hogy ilyet nekünk nem szabad, illetlenség, húzzuk meg magunkat. És akkor egyszerre csak feltűntek olyan alakok, akik azt mondták, de, nagyon is lehet illetlennek lenni. Ha pedig nem tetszik, akkor elmehettek a picsába.

Hát persze, hogy lelkesítő tud ez lenni. Évtizedek lefojtott frusztrációja tört fel. Ennek is megvan a helye és az ideje, és a történet ezen részét le is tudtuk.

Most jön a nehezebb feladat.

Egy vonalat húzni azok között, akik valóban a javunkat akarják, illetve akik a felszín mögött minőségileg semmiben sem különböznek az ellenfeleinktől.

Baranyi Tibor Imre úgy mondja: az igazi különbség nem a tradíciók között található, hanem a tradíció és az antitradíció között.

Számunkra pedig a kitombolás után egyértelmű kell legyen, hogy az antitradíció végül mindig baloldali képződmény, így egyetlen jobboldalitól sem elfogadható vagy – ad absurdum – támogatható.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/123394