Tőkéczki László emlékére: Isten áldja, Tanár úr!

2018. január 9. 11:31

Novák Tamás
Mandiner

És most gondolatban körbenézek és nagyon sok diákot látok körös-körül, és azt is megértem, miért értették meg egymást félszavakból ennek az újságnak s elődlapjainak az alapítói és írói. Köszönünk mindent!

Amikor olvastam a hírt, csak egy kurta sms-t tudtam írni egy barátomnak: Meghalt Tőkéczki. Aztán felhívtuk egymást és inkább csak hallgatunk.

És még most is jön egy-egy mail, egy sms, egy hívás, de csak sutákat írunk, sutákat hallgatunk.  

Nehéz elmondani, hogy ki volt ő és mit jelentett sokunknak a '90-es években.  

Emlékszem, '94-ben, miután az ország kormányrúdját erős kezükbe vették a szocialisták és a szabad demokraták, miután a piac csattanós ítéletet mondott a Pesti Hírlapról és a baloldali kétharmaddal a többség szerint a helyreállt a világ rendje, én kiábrándultam: nagy világfájdalommal elsős jogi egyetemistaként unalmasabbnál unalmasabb előadásokon ültem az Egyetem téren. 

Ekkor szólt a bátyám, hogy nem messze, a Pesti Barnabásban, a  bölcsészkaron van egy fickó, aki minden várakozást meghazudtolva egészen lebilincselően tud beszélni politikai ideológiákról, polgárosodásról, a századfordulóról; és egészen másképp gondolkodik a világról, mint azt a régi-új urak és hivatalos ideológusaik hirdetik. 

Úgy hívják, hogy Tőkéczki, és valamikor csütörtök délután van előadása. Nem járnak hozzá sokan, de érdemes meghallgatni. Félve mentem el, hogy nehogy kiszúrják, nem is ide járok, de persze ez senkit nem érdekelt. 

Aztán bejött egy középkorú, jókedvű fickó, letette a jegyzeteit az asztalra, fel-alá sétált, és a kezében lévő kulcscsomót dobálva elkezdett mesélni. Tisza Istvánról, az I. világháborúról, a Jászi Oszkárról, a konzervatívokról, a liberálisokról. Megelevenedett a századforduló Budapestje, a Monarchia bel- és külharcai, vagy az első világégés borzalmai. De miközben beszélt, ahogy hangsúlyozott, ahogy rendet vágott az ideológiai zűrzavarban, tudtuk, másról is szó van. A századforduló ideológiai harcai visszhangot vertek a század végében is. Tűpontosan fogalmazott, és hagyta nekünk, „atyafiaknak”, hogy sokat vitatkozzunk vele és egymással. Nem volt politikailag korrekt és nem volt ideológiailag semleges.

Határozott világképe és világos értékrendje volt.  

Akik a velünk élő szocializmus rigmusait vagy a történelem végét hirdető utolsó gőgös ember kliséit tudták csak csatasorba állítani egy-egy vitán, azokon jót derült az osztály. Mert lassan közösséggé formálódott az a társaság, aki hozzá járt szemináriumra, aki hozzá járt előadásra. Konzervatív lázadás volt ez, akkor amikor a jobboldal ügye újabb negyven évre elbukni látszott. És ennek a lázadásnak ő lett az egyik központi ideológusa. A szemináriumaira már csak protekcióval lehetett bejutni, az előadásai tömve voltak, magyar nemzetes cikkeit vitákban idéztük.

Legendásak lettek a félév végi sörözések és a kedd délutáni focik. Akkor, amikor a neofiták hitbuzgalmával egy ország vette üldözőbe a pénzt és ezzel párhuzamosan szétestek a közösségei, ő közösséget teremtett. Még úgy is, hogy befele forduló, csöndes, magányos lélek volt. 

És most gondolatban körbenézek és nagyon sok diákot látok körös-körül, és azt is megértem, miért értették meg egymást félszavakból ennek az újságnak s elődlapjainak az alapítói és írói. 

Köszönünk mindent! Isten áldja, Tanár úr!

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/123363