Hullákra kattintanak, hősökre nem

Van, ami jó a magyar egészségügyben!

2017. december 31. 12:20

Még mindig tele vagyunk zseniális szakemberekkel, akikre valamilyen szinten átragadt a magyar egészségügy egészének negatív megítélése. Pedig igazi hősök dolgoznak itthon, csak róluk kevesebbet hallunk. A hullákra kattintanak, a hétköznapi hősökre nem.

Szerencsére ez idáig nem sok dolgom volt a magyar egészségüggyel. Ritkán fordultam meg állami kórházakban. Rokonok nem dolgoznak ezen a területen, ismerősök közül is csak kevesen. Egyedül a hírekből tudtam tájékozódni a magyar egészségügy állapotáról, így mondanom sem kell, milyen negatív kép alakult ki bennem az egész rendszerrel és a benne dolgozókkal kapcsolatban. 
 
Amikor pár napja kiderült, hogy sürgős műtétre van szükségem, minden követ megmozgattam, hogy ne állami kórházban műtsenek. Kiugrott a térdem és letörött belőle egy darab. Rutinműtét. Mégis azt szerettem volna, hogy magánklinikán műtsenek. Megállás nélkül csak rémhíreket hallunk az államiakról! Bement a kórházba, hogy leműtsék a szemölcsét és a mellbimbóját szedték le. Rutinműtétre érkezett a kórházba, ma egy háló tartja össze a hasát. Több napig rohadt egy hulla a kórház mosdójában, közvetlenül a csecsemő- és koraszülöttrészleg mellett. Bement a sürgősségire, mert fájt a hasa, simán hazaküldték, rá egy napra meghalt. Még sorolhatnám reggelig a hírekből vagy ismerősöktől hallott horrorsztorikat, de a lényeg, hogy szinte biztos voltam benne: ha állami kórházban műtenek, láb nélkül kelek fel. 
 
Ám a helyzet súlyosságára és a közelgő ünnepekre való tekintettel nem maradt más választásom. Eldőlt, hogy államiban fognak megműteni. A szóban forgó kórházban szerzett első benyomások enyhén szólva sem estek neki faltörő kalapáccsal a magyar egészségüggyel kapcsolatos gonosz előítéleteknek. A baleset napján a sürgősségin valaki megvizsgálta a lábamat. Az volt a központi kérdés, hogy van-e pulzus benne. Ha van, annak örülünk, ha nincs, akkor meg nem. Az ügyeletes megszakértette a lábamat és így nyilatkozott: „mintha lenne”. Ezután a következő párbeszéd zajlott le: 
 
– Micsoda? – kérdem aggódva.
– Pulzusa. 
– Mi az, hogy mintha lenne? 
– Mintha lenne pulzus a lábában. 
– Most van pulzus a lábamban, vagy nincs? Eléggé zsibbad a lábfejem. 
– Zsibbad? 
– Igen. 
– Akkor lehet, hogy nincs. 
– Ne szórakozzon már, kérem. Ha nem tudja megállapítani egyedül, akkor szóljon a kollégáinak és nyomozzanak együtt pulzus után a lábamban.
Erre megnézi megint a lábamat, majd kissé határozottabban kijelenti: „van benne pulzus”
– Biztos? 
– Biztos. 
 
Ennek örültünk másnak azonban nem. Ezután következett a vérvétel, ami húsz percig tartott, mert rossz volt a tű és elakadt benne a vérem. Egy szó mint száz, remegő lábakkal, rózsafűzért szorongatva mentem be a műtét napján a traumatológiára. Meglepő módon otthonos, meleg környezet fogadott: karácsonyfa, díszek. Néhol a fal persze omladozott, de mégsem volt olyan, mint egy koncentrációs tábor. Nem volt olyan rossz, mint amilyenre számítottam. A nővérek és az orvosok kedvesen  és figyelmesen viselkedtek. Még a főorvos is! Mindenki profin, odaadóan állt a betegekhez, pedig gondolatban félig már biztosan az ajándékokat csomagolták otthon a fa alatt. Az orvosok úgy tettek, mintha ez valami komoly műtét lenne. Veregették a vállam, mondták, hogy minden rendben lesz. Jókat viccelődtek velem és minden kérdésemre alaposan válaszoltak. Emberként bántak velem. Az ápolók úgy gondoskodtak rólam, mintha én lennék az egyetlen beteg a környéken.
 
A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy az orvosok és az ápolók mindezt teljesen őszintén, természetesen tették. Pedig őrült tempóban érkeznek a kezük alá az emberek! Hogyan tudnak ilyen magas színvonalú munkát végezni ilyen körülmények között? Ilyen fizetésért? Miért nem mennek ki ők is külföldre, ahol kevesebbet kell dolgozniuk, jobb körülmények között, sokkal több pénzért? Nem tudom biztosra a választ. Talán azért, mert hősök. Valószínűleg tele van velük a magyar egészségügy, mégsem tud róluk senki. Róluk nem írnak minden héten. Ki kattintana egy olyan cikket, ami egy magyar egészségüggyel kapcsolatos pozitív élményről szól? A hullákra kattintanak, a hétköznapi hősökre nem. 
 
Ez a cikk márpedig egy pozitív élményről szól. Persze nem szeretnék egy tapasztalat alapján általánosítani. Biztos vannak figyelmetlen, goromba kórházi dolgozók, akik hullákat felejtenek a mosdóban, vagy alacsonyabb színvonalon dolgozó orvosok, akik mellbimbót távolítanak el szemölcs helyett. De bizony bőven találunk olyan ápolókat és orvosokat, akik nehéz körülmények között is képesek magas emberi is szakmai színvonalon dolgozni. Külföldi munkavállalás ide vagy oda, még mindig tele vagyunk zseniális szakemberekkel, akikre valamilyen szinten átragadt a magyar egészségügy egészének negatív megítélése. Sokan azt hiszik, hogy a legjobbak már úgyis kimentek külföldre, itthon csak a kevésbé jók maradtak. Ez nincs így! Igazi hősök vannak itthon, csak róluk kevesebbet hallani. Na, majd ha ők is elmennek, akkor lesz igazán gáz a helyzet. 
 
Persze most is az. Ettől a cikktől függetlenül még a magyar egészégügy olyan, amilyen. Sürgős fejlesztésre szorul. Nekem azonban volt egy pozitív élményem róla. Ez történt. Se több, se kevesebb. De ennek köszönhetően rájöttem, hogy az állami kórházakat sem lehet csupán fekete-fehér alapon megítélni. Van, ami jó a magyar egészségügyben: a benne dolgozó emberek.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/122969