Most épp azon, hogy jön Milo.
Ismét beindult a hiszti. Legyinthetnék is rá, annyira mindennapos és annyira jelentéktelen. Nem csak morális világítótornyaink, de szerencsére ködkürtjeink is vannak, Tamás Gáspár Miklóstól Gréczy Zsoltig, akik megállás nélkül tülkölnek, figyelmeztetve minket, reakciósokat, ahányszor csak letérünk a szent progresszió útjáról. Mivel erre az útra rá sem léptünk (eszünk ágában sincs, eleve képtelenek is lennénk rá), Guy Verhofstadt magyar alteregói napi 24 órában nélkül őrjöngenek.
Most épp azon, hogy jön Milo. Ezzel az őrjöngéssel egyébként olyan, deklaráltan illiberális (igen, ezt a szót használják saját magukra), az utcai erőszakot nyíltan hirdető szerveződésekkel vállalnak rokonságot, mint a BAMN, a BLM, az Occupy, stb. – csupa olyan amerikai csoportosulás, amelyek a kapitalizmus, a liberális demokrácia, a fennálló rend esküdt ellenségei. Amelyek a fasizmus és a kommunizmus eszméinek és eszközeinek sajátos elegyét tűzik zászlajaikra, és amelyek millió dolláros károkat okozva, emberi sérülések okozásától sem visszariadva törnek-zúznak, ha egy amerikai egyetemre egy nekik nem tetsző előadót hívnak meg; vagy ha az ország egy nekik nem tetsző elnököt választ.
A politikai és szólásszabadságra máskor oly kényes, a brüsszeli óvónénikhez és óvóbácsikhoz emiatt naponta rohangáló politikusok és álciviljek – a tőlük jól megszokott kettős mércét alkalmazva – megkezdték a hadjáratot Milo ellen. Aki nyilván nem lepődik meg ezen (mi sem): Milo minden nyilvános szereplését a szélsőbalos hordák hisztérikus őrjöngése kíséri, Berkeley-től Melbourne-ig.
Na, de ki is ez a Milo? Először is – hogy rögtön adjak valami gumicsontot a kiváló, igen eredeti, kreatív és frappáns baloldali és jobbikos (ja, pardon, a kettő ma már ugyanaz) publicistáknak –, Milo az a srác, akinek (full hetero létemre) én csak megengedném, hogy elém térdeljen, de Megadja Gábor még a fordított helyzetet is bevállalná. De komolyra fordítva, Milo Yiannopoulos Angliában született, görög és zsidó felmenőkkel rendelkező, ma már az USA-ban élő politikai kommentátor, író-publicista, médiaszemélyiség – és egy Veszélyes Köcsög. Utóbbi név saját kreálmánya: „Dangerous faggot” elnevezésű turnéja keretében járja az amerikai egyetemeket és hívja ki maga ellen a balosok dühét. Hangos kritikusa ugyanis a feminizmusnak, az iszlámnak, a politikai korrektségnek, a genderelméletnek. Nagyon kényelmesen le is fasiszta-rassiszta-homofób-nácizhatná ezért a baloldal, a szokásos módon, pechjükre azonban a srác bár katolikus, de zsidó gyökereire nagyon büszke, vállaltan meleg és kifejezetten a néger fiúkat imádja. A szokásos stigmák tehát működésképtelenek, se kiköpni, se lenyelni nem tudják.
Milo, amellett, hogy rendre nagy felzúdulást keltve kendőzetlenül mondja a magáét, hatalmas troll és provokátor, emellett rendkívül művelt, tájékozott és kiváló debattőr. Feminista-genderista-iszlámapologéta vitapartnereiből rendre hülyét csinál (mondjuk, általában nem nehéz), higgadt, tárgyszerű, tökéletes érveléssel – de közben egy kicsit azért triggerelve is őket. Nem véletlenül vált a liberális establishment egyik legnagyobb ellenségéve. Olyannyira, hogy a baloldali establishment-hez egyébként ezer szálon kötődő, washingtoni díszrepublikánusok is veszélyesnek kezdték érezni saját pozícióikra. Végül egy fiatal fiúk és idősebb férfiak közötti szexet propagáló kijelentése és az ebből fakadó botrány hatására Milo lemondott az elkötelezetten jobboldali (és Trumpot szintén támogató) Breitbart-nál betöltött szerkesztői pozíciójáról.
Korábban egyébként épp a Breitbarton jelent meg Milo igen alapos, összeszedett írása az alt-right jelenségről: arról az újfajta, radikális jobboldali gondolatkörről, amelynek eltérő, egymástól független, mind tematikájában, mind komolyságában (filozófusoktól a mémgyárosokig) jelentősen különböző megjelenési formáit a baloldal rendre igyekszik valamiféle titkos, szervezett, militáns náci összeesküvésként ábrázolni, ezzel hiszterizálva a tájékozatlan tömegeket.
Jó kérdés, hogy a hazai zsenik előbbiek vagy utóbbiak, azaz a tudatos hiszterizálók, vagy a tájékozatlan tömegek csoportjába tartoznak. Milo közelgő magyarországi látogatása (január 23-25, a Századvég által szervezett konferencián) kapcsán ugyanis az összes ellenzéki függetlenobjektív sajtóorgánum a Mércétől a Zsúrpubiig, és persze számos további európai értelemben vett európai megmondóember fullba nyomja a kretént. Pedofilnak, rasszistának nevezik, az alt-right meghatározó figurájaként aposztrofálják (miközben ő maga valójában soha sem tartozott a valós szerveződés jegyeit egyébként is alig-alig mutató alt-right-hoz), és persze kéjes örömmel írják le, hogy ő az, akit még a Breitbart is kirúgott, aki még az amerikai jobboldal számára is ciki.
Szokásos: a tények tökéletes negligálása (egyáltalán nem rúgták ki, ő mondott le, taktikai okokból), hangulatkeltés, papagáj-kommandó. A baloldal ismét képtelen kilépni saját árnyékából, ismét képtelen a szokásos, végtelenül unalmas retorikát és módszereket meghaladni.
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A spanyol szerző szerint csak egy erősebb uniós együttműködés képes versenyképes választ adni a globális kihívásokra; ennek akadályai lehetnek azok az országok, amelyek vétóval élnek vagy lassítják a döntéshozatalt.
Abban is biztosak lehetünk, hogy ez még nem az utolsó fejezet. És én már azt nagyon várom, hogy megjelenjen a film végén a felirat: VÉGE.
Ömlik a pénz a magyar családokhoz. Ígéretek helyett valóság.
Az amerikai alelnök egy rövid ideig visszatért eredeti foglalkozásához.
