Túltolt gender

Novák Katalin: Hazánkban mindenki saját vallási és szexuális meggyőződése alapján élhet

2017. december 29. 06:43

Írta: Constantinovits Milán

Mit lehet kezdeni a paraszolvencia Kádár-kori örökségével, és mi csábíthatja haza a külföldre szakadt fiatalokat? E kérdésekről, a demográfiai helyzetről és a CSOK hatásairól is beszélgettünk Novák Katalin államtitkárral, a Fidesz újdonsült alelnökével. Interjúnkban olyan forró témákról is szó esett, mint az otthonszülés és a „genderőrület”.

A Fidesz alelnökének választották nemrég. Ez nyilvánvalóan több politikai csatározást is jelent majd, nem fél attól, hogy végleg elszakad a családügyektől?

A családpolitikában épp az a szép, hogy nem egy mindentől elkülönített sziget, hanem ezer szállal kapcsolódik a többi ágazathoz: az oktatáshoz, a kultúrához, az egészségügyhöz, a sporthoz, a szociális ügyekhez, de a gazdaságpolitikához, foglalkoztatáspolitikához vagy akár a turizmushoz is. Folytathatnám a sort. A családpolitika egy mindent átitató, átszövő, alapértékeket közvetítő terület, ettől sosem lehet eltávolodni, ha egy Fidesz-kormányban dolgozik az ember. Családügyi államtitkárként pedig még számos izgalmas kihívás áll előttem. A párt vezetői tisztsége természetesen más feladatokkal is jár majd, és már érzékelem, hogy támadási felületet is jelent.

Úgy értesültünk, 2018-ban, ha újra Fidesz-kormány alakul, létrejöhet egy önálló, családügyi minisztérium is.

A választásokhoz közeledve mindig elindulnak a találgatások a kormány szerkezetét illetően, az EMMI már vagy ötször „esett szét” az elmúlt évek legjobb értesülései szerint, mégis itt vagyunk, sőt, a minisztérium egységesebb, mint valaha. A kormány szerkezetének kérdése miniszterelnök úr hatásköre, bízzuk is ezt rá!

Akkor tévesek ezek az információk, nem lesz önálló családügyi minisztérium?

Nem voltam részese olyan beszélgetésnek, és nem is hallottam olyan tervezésről, ami arról szólt volna, hogyan alakulna át 2018 után a minisztériumi struktúra. Mindenekelőtt a választók bizalmából ismét kormányalakítási helyzetbe kell kerülnünk ahhoz, hogy tovább tudjunk dolgozni. Most erre koncentrálunk.

Evezzünk szakpolitikai vizekre! Lezsák Sándor úgy nyilatkozott nekünk, hogy a következő időszak egyik legfontosabb kihívását a demográfiai kérdés jelenti majd, különös tekintettel a fiatalok elvándorlására. Mennyiben osztja ezt a nézetet?

Számomra is evidens, hogy a demográfiai kérdés orvoslása a leginkább meghatározó feladat a következő évekre. A népességcsökkenés több évtizede megoldásért kiáltó kórkép. Azt a közkeletű véleményt viszont kevéssé osztom, hogy ebben a folyamatban döntő szerepe lenne a fiatalok elvándorlásának, ez ugyanis öt-tíz éve volt akut kérdés, mára azonban a helyzet megváltozott: több magyar állampolgár jön be, illetve vissza az országba, mint ahányan külföldre mennek. Természetesen továbbra is létező jelenség, hogy a fiatalok külföldön is szerencsét próbálnak, tanulnak. Magam is éltem az Egyesült Államokban, Franciaországban Németországban, így bíztatok minden fiatalt, hogy tapasztalja meg, milyen külföldön élni, és azt is, hogy legyen valós összehasonlítási alapja a hazai viszonyokhoz képest.

Összehasonlításnak és óriási különbségnek elsőként a bérszínvonal jut eszünkbe, tagadhatatlanul jobban lehet keresni majdnem minden ágazatban bármelyik nyugat-európai országban.

Itthonról nézve magasabbak a fizetések, ez igaz. Azonban ne felejtsük, a megélhetési költségek is magasabbak kint, illetve említhetünk néhány olyan területet, amelyet elsősorban a családosok tudnak értékelni.

Nyugathoz képest Magyarországon ingyenes az óvodai ellátás, ingyenes vagy olcsó a gyerekek étkezése, és az iskola első kilenc osztályában ingyen tankönyveket biztosítunk.

Egy átlagos keresetű nagycsaládban a bruttó fizetés megegyezik a nettó fizetéssel. Ott van még a CSOK is, amellyel önálló lakáshoz juthatnak a fiatalok, ez Nyugaton az ingatlanárak miatt egyelőre kevéssé beteljesíthető vágyálom a pályakezdőknek.

Csakhogy Nyugat-Európában sokkal kevésbé része a társadalmi jólétnek és életformának az önálló lakástulajdon. A mobilis életformára berendezkedő fiatalok inkább választanak egy jó kondíciójú albérletet.

Magyarországon azonban az emberek 90 százaléka saját tulajdonú lakásban él. Ami ennél is meglepőbb: az idén publikált, reprezentatív ifjúságkutatásunkban megkérdeztünk erről is nyolcezer hazai fiatalt, akiknek elsöprő többsége úgy nyilatkozott, hogy fontos számára a lakástulajdon. Ezek után miért is kellene követnünk a nyugat-európai trendeket? Nem érték-e egy olyan tulajdon, amelyben biztonságban érezhetjük magunkat és a gyermekekre hagyhatjuk? A magyar emberek szerint ez érték, mi is ehhez tartjuk magunkat.

Kérdés persze, hogy ezt mennyiben segíti a kormány, és az olyan intézkedések, mint a CSOK bevezetése. Rendelkeznek bármiféle kimutatással arról, hogy milyen hatása van az otthonteremtési programnak, vagy egyelőre a szavak szintjén méltatják csak az intézkedéseket?

Az már látható, hogy az építőiparra óriási fellendítő hatást gyakorolt az otthonteremtési támogatás bevezetése. Elég csak arra gondolni, hogy szinte lehetetlen építőipari szakmunkást szerezni, annyira nagy lett az igény az építkezések iránt. A számok is ezt igazolják: 2017 első három negyedévében másfélszer több új ingatlan épült, mint az előző évben ilyenkor. Ha azt nézem, hogy több mint 60 ezer család kapott eddig CSOK-támogatást, ami nagyjából egy 250 ezres közösséget jelent, akkor ez azért a teljes lakosság viszonylatában is számottevő. A gyermekvállalást ösztönző hatás is érzékelhető, bár itt kritikus vagyok az eredményeket nézve. Az adatok azt mutatják, hogy minden harmadik CSOK-támogatott előre vállalt gyermeket, aminek a demográfiai hatása is mérhető, ugyanakkor tudom, hogy nehéz kijelentenie két fiatalnak, hogy tíz éven belül nagycsaládot vállalnak, ez igen nagyfokú elköteleződést igényel. Ezért gondolkodunk azon, hogyan tudnánk a nagycsalád felé vezető úton a kisebb lépéseket is még jobban támogatni.

Nemrég egy olyan felmérésről beszélt, amely szerint a fiatalok átlagosan legalább két gyermeket szeretnének. A valóság azonban elég messze áll ettől jelenleg.

Egy egyetemisták körében frissen végzett kutatás is azt igazolta vissza, hogy a fiatalok továbbra is vágynak a családra, legalább két, gyakran három gyermekre, ami azért rendkívül biztató. A felméréshez képest a valóság valóban némileg árnyaltabb képet mutat, nekünk pedig az a feladatunk, hogy feltárjuk, miként lehetne a tényleges gyermekvállalást az elképzelésekhez igazítani. Nehéz dolgunk van, hiszen köztudottan kitolódott a gyermekvállalás időpontja, sokkal nehezebb stabil párkapcsolatot kialakítani, mint régebben, nehezebb elköteleződni. Döntő jelentőségű a kortársak mintája is: ha egy fiatal azt tapasztalja, hogy harmincon felül a környezetében senkinek nincs gyermeke, és olyan tevékenységek veszik körül, amelyek az „érezzük jól magunkat magunkban” életérzést erősítik, akkor nehéz gyermeket vállalni. Az ellenkezője is igaz, a jó példa is ragadós: ha a fiatalok azt tapasztalják, hogy a baráti körükben egyre többen alapítanak családot vagy valaki nagycsaládosokat lát maga körül, belepillanthat, milyen szépségeket tartogat ez az élet. Sokan úgy gondolják, a gyermekvállalás a korábbi életforma és társaság teljes feladását is jelenti. Nem állítom, hogy a gyermekek érkezésével ne változna meg sok minden az életünkben, de ez egyáltalán nem veszteség, csak több alkalmazkodást igényel. Fontos tapasztalat megélni, milyen, amikor már nem csak magunkra kell gondolnunk. Ráadásul amikor majd kirepülnek a gyerekek, még fiatalok lehetünk újabb kalandokhoz is. Fontos a családbarát közeg: családbarát munkahelyek, családokat támogató szolgáltató intézmények kellenek.

A gyermekvállalással szemben, főleg, ha több gyermekről van szó, gyakori és érthető ellenérv, hogy ez ma Magyarországon az egyik szülő, általában az édesanya hosszú távú kiesését jelenti a munka világából. Egyszerűen nincs kultúrája a részmunkaidős vagy távmunkában végezhető tevékenységeknek nálunk.

Hadd kezdjem azzal, hogy a családanyaság, ahogy ezt én is megéltem három gyermekünk mellett, szinte főállást jelent egy édesanya számára.

A rendszerváltozás utáni időszak mulasztása, hogy még mindig nem becsüljük meg eléggé azokat a nőket, akiknek a hivatása, mondhatjuk karrierje az anyaság.

Ők ezzel az állam válláról is komoly terheket vesznek le, amit nekünk illene még jobban honorálnunk. Ugyanúgy jogos azoknak az édesanyáknak az igénye is, akik hosszú évek tanulása után szeretnék a tudásukat kamatoztatni, és nem akarnak teljesen elszakadni a munka világától öt-hat vagy akár több évre. Ez is komoly dilemma a családalapítás előtt álló nők számára, erre is igyekszünk megoldást kínálni. Ma már támogatjuk a kisgyermek melletti munkavállalás lehetőségét, bölcsődéket építünk, a nagymamákat visszaadjuk a családoknak, hiszen több mint 200 ezer nő ment nyugdíjba fiatalabban a Nők40-nek köszönhetően, és törvény garantálja a részmunkaidős foglalkoztatás lehetőségét. Tisztában vagyok vele, hogy nem kompatibilis a családi élettel egy főállású, klasszikus munkahely, ezért is ösztönözzük a rugalmas foglalkoztatást, és az is tény, hogy ezen a területen sok még a teendő.

Ha már konkrétan gyermekvállalás: nemrég úgy nyilatkozott, hogy családbarát szülészeteket létesítenek a kórházakban. Mit kezdnek ugyanakkor az otthonszülést választó nőkkel? Hogy állnak ehhez a megosztó, élénk társadalmi vitákat kiváltó, de igenis fontos kérdéskörhöz?

Hogy ki hogyan szül, ez kizárólag az ő dolga, amíg a baba életét nem veszélyezteti. Teljes mértékben megadjuk a szabadságot arra, hogy a szülésről és annak körülményeiről minden család szabadon dönthessen. Van, aki a kórházat, és van egy – egyébként rendkívül kis létszámú – csoport, amelynek tagjai pedig az otthonukat tartják biztonságosnak. A következő évekre szóló terveinkben az is szerepel, hogy ne csak a lehető legjobb szülésélményt biztosítsuk a családoknak, hanem azt is, hogy a szülészeteken ne betegként kezeljék az édesanyát. Egy egészséges nő szülése a világ legtermészetesebb jelensége. Mivel a magyar nők döntő többsége a kórházi szülést tartja biztonságosnak, így a feladatunk e téren leginkább az, hogy kitaláljuk, miképp biztosíthatjuk ennek intimitását. Azt, hogy lelkileg is biztonságban és méltóságát megőrizve szülhessen mindenki. Ma hetvennyolc intézményben működik szülészet Magyarországon, mindegyiket ennek szellemében kell átalakítanunk, és ezt a munkát már megkezdtük. Nemcsak infrastrukturálisan kell megfelelni az igényeknek, hanem szemléletben is. Egy pozitív szülésélmény ösztönző lehet további gyermekek vállalására, ahogy egy negatív tapasztalat pedig eltántorítóan hathat.

A testi és lelki biztonságérzet mellett azért az anyagaikról se feledkezzünk el. Ma egy szülés több százezer forintba kerülhet, hiába járna alanyi jogon a kórházi ellátás, egyszerűen a legtöbben úgy érzik biztonságban magukat, ha megfizetik a szülészorvost. A mindig is létező, azonban a szülészeteken szinte automatikusan jelen lévő paraszolvenciával mit tudnak kezdeni? Egyáltalán kell-e ezzel bármit is kezdeni?

A hálapénz akkor rossz, ha nem önszántából adja a beteg, vagy előre meghatározzák egy beavatkozás tarifáját – hozzáteszem, utóbbi már nem paraszolvencia, a törvény is tiltja. Van azonban előrelépés. 2011 és 2017 között több mint 3 és fél ezer Markusovszky-ösztöndíjat osztottunk ki fiatal orvosoknak, egyre több a paraszolvencia-mentes intézmény és orvos, a kormány eddig 400 milliárdot fordított az egészségügyi béremelésre, és ez 2018-ban is folytatódik, a szakorvosok alapbére pedig 207 ezer forinttal lett magasabb az elmúlt 2 évben. A szülészetnél ez azért is nagyon nehéz kérdés, mert a szülés nem tervezhető, kiszámíthatatlan esemény, így nehéz elvárni, hogy egy orvos a munkája mellett a nap huszonnégy órájában rendelkezésre álljon. Bár egy jól képzett egészségügyi személyzet le tud vezetni egy szülést, a legtöbben még mindig akkor érzik magukat biztonságban (Nyugat-Európával ellentétben), ha egy általuk kiválasztott orvos van jelen a szülésnél. Kérdés, hogy elvárható-e egy orvostól, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül a munkaidején túl is folyamatosan rendelkezésre álljon.

Végül egy forró téma. Kövér László a „genderőrület rákos burjánzásról” beszélt lapunknak nemrég, ugyanis az ELTE-n, még ha egyelőre kevés hallgatóval is, de működik a gender studies. Tavasszal volt arról szó arról, hogy  mintegy ennek ellentételezéseként  a Corvinuson családtudományi mesterképzés indul. Hogy áll ez a szak, és egyáltalán, mennyire fontos ma a genderkérdés Magyarországon?

Osztom házelnök úr meglátását, egyszerűen nem tesz jót egy ügynek, ha túltolják. Sem az érintetteknek, sem a többségi társadalomnak. A gender-téma ráadásul összecsúszott a szexuális orientáció kérdésével. Vannak jó szándékú meleg emberek, akik csak nyugalomban szeretnének élni, és van egy kisebb, de nagyon hangos csoport, amelynek tagjai pedig folyamatosan provokálnak. Maradjunk a józan ész talaján! Egy kisfiú igenis különbözik egy kislánytól, vannak fiús és lányos dolgok, természetes és szerethető különbségek a két nem között.

Vannak férfiak és nők, és csak az ő kapcsolatukból tudnak gyermekek születni. Ha ezeket a nyilvánvaló igazságokat ma valaki kimondja, rögtön homofóbiát kiáltanak. Ez nonszensz.

Számos olyan társadalmi problémát és kisebbségi élethelyzetet tudnék megnevezni, amelyek nem kerülnek annyira fókuszba, mint a szexuális orientáció. A jelentőségéhez képest felülreprezentált ez a probléma. Mondjuk ki, hazánkban stabil és kiterjedt jogai vannak a melegeknek, ami nagyon helyes. Nevetséges, hogy folyamatosan defenzívában kell lennünk, holott egyértelműen kijelenthető, hogy a magyar emberek toleránsak, nálunk mindenki a saját vallási és szexuális meggyőződése alapján élhet, ezt senki sem korlátozza. A jövőre induló családtudományi szakra pedig azért van szükség, mert nemzetstratégiánk is a családokra épül, így fontos, hogy e területen jól képzett szakemberek és kutatások segíthessék hosszú távon is a munkánkat.

Fotók: Földházi Árpád

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/122939