„Nem ringatózhatunk mesebeli hajókon!” – Hol tart a magyar politika fejlődése?

2017. december 9. 11:44

Finta László
Mandiner

Egyszer „felemeljük a történelmet”, máskor pedig „elejtjük”, és a jelenből akarjuk megmagyarázni a dolgokat ahelyett, hogy a múlt bölcsességét hívnánk segítségül. A magyar demokrácia megszilárdítása „pokolian nehéz munka, és az első kapavágásnál sem tartunk” – mondta Csizmadia Ervin politológus Balázs Zoltán közgazdász-politológussal vitatkozva Csizmadia A magyar politikai fejlődés logikája című könyvének bemutatóján.

Históriai jelentőségű helyszínen, a Petőfi Irodalmi Múzeumnak otthont adó Károlyi-palotában rendezte meg minap a Méltányosság Politikaelemző Központ a Méltányosság Szalon második estjét, amelynek keretében bemutatták Csizmadia Ervin A magyar politikai fejlődés logikája. Összehasonlítható-e a jelen a múlttal, s ha igen, hogyan? című kötetét.

A szerző gondolataira Balázs Zoltán, a Corvinus Egyetem professzora reflektált; a beszélgetést est házigazdája Halász-Szabó Miklós vezette. A történelmi miliő és a hely szelleme tökéletesen illusztrálta a könyv vezérgondolatát: fájóan hiányzik a történeti tudatosság a magyar politikatudományból, amelynek legtöbb művelője a jelenkor eseményeit a jelenkorból kívánja megérteni – véli a kötet szerzője.

A politológusok felelőssége és a „vízbe hajított kavics”

Annak ellenére, hogy a magyar politológusok írásaiban rendszerint „villámszerű elemzések” és „pártbeszédek” olvashatók, érdemes belevágni egy nagyszabású munkába. „Nincs tudomány beleborzongás nélkül. Abba nem lehet beleborzongani, ha napjában háromszor leírjuk, hogy az egyik idegen ügynök, a másik pedig áruló. Végig kell gondolni a dolgokat!” – mondta bevezetőjében Csizmadia Ervin, aki töprengései során kulcsszöveget keresett magnum opusához. E kulcsszöveg Guglielmo Ferrero (1871-1942) olasz történész – nem mellékesen Bibó István hajdani mentora – A hatalom. A legitimitás elvei a történelemben című könyve. Csizmadia felidézte, hogy a Nagy Háború kitörésének okain tűnődve és különféle gyomorbántalmaktól szenvedve Ferrero is kulcsszöveget keresett, és meg is találta Talleyrand 1891-ben megjelent memoárjaiban. Így fedezte fel a legitimitás fogalmát, amely egész életművének vezérgondolatává vált – és amely nem meglepő módon a Csizmadia-kötet gondolatmenetének is egyik sarokpontja.

A másik sarokpont a „mesternarratíva” kívánalma, amelyet a szerző a politikatudomány történeti tudatosságának követelményeként írt le. E gondolatot egy filmélménnyel illusztrálta: William Wyler 1959-ben bemutatott filmeposzát, a Ben-Hurt nézve azon töprengett, vajon miért forgattak oly sok történelmi filmet az ötvenes-hatvanas évek fordulóján; miért tűnt úgy a hetvenes években, hogy e műfaj hanyatlik, s vajon miért látszott feltámadni a kilencvenes években? Egyszer „felemeljük a történelmet”, máskor pedig „elejtjük”: ez a Mátrix világa – élt egy újabb filmes példával a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője, aki saját bevallása szerint már huszonhét éve foglalkozik a történelem és a politikatudomány kapcsolatával.

Csizmadia problémafelvetésére Balázs Zoltán egy John Lukacs-i gondolattal reflektált: ha a térbeli előtt és mögött fogalmát alkalmazzuk az időre, akkor könnyen belátható, hogy a röpke jelenben a jövő nem több egy képzetnél: használható tudásunk csak a múltról van, ezért „nézünk mindig hátra”, amikor jövő kilátásain gondolkodunk, de így teszünk akkor is, amikor a jelen megértésén fáradozunk. A beszélgetőpartnerek e ponton jutottak el a könyv téziséhez: helyezzük históriai kontextusba a közbeszédben is jól ismert „zsákutcás fejlődés” gondolatát: ez a „vízbe hajított kavics”, amely hullámokat ver. Tanácsos lenne megfontolni egy ilyen intellektuális erőfeszítést, hiszen a zsákutca a magyar politikai kultúra és a politikai gondolkodás nagyon erős metaforája. Csizmadia szerint

az a fő kérdés, hogy e zsákutca vajon a „normális történelem”?

Balázs Zoltán szellemes válasszal ütötte el a komoly felvetés élét: „Ha a zsákutca a hagyományunk, akkor ezt nem kéne fölborítani”, majd felidézte, hogy a legújabb kori magyar történelem rendszerváltásai szinte mindig egy nagy temetéssel érnek véget, ám a gyászolók azért róják le kegyeletüket, hogy a „koporsók mellett új alkukat kössenek”, amelyek újabb zsákutcákhoz vezetnek.

Lassan már le kéne foglalni a monori helyszínt”

Van-e logikája a magyar politikai fejlődésnek? Vagy húsz-huszonöt évenként jön egy rendszerváltás, hogy aztán tíz-tizenöt évig „elboldoguljon valahogy” az új rendszer, végül megbukjon? Balázs Zoltán amellett érvelt, hogy „nem matematikai logikára kell gondolni”. Úgy véli, a kérdés azért nehéz, mert a magyar politika ciklusai többnyire külső változás hatására érnek véget – idézte fel Tölgyessy Péter gondolatát. E külső hatások ereje alatt a hazai rezsimek rugalmatlanná válnak, tanácstalannak és védtelennek érzik magukat végül összeomlanak. Ez a gondolat Balázs Zoltán szerint ellentmond a keresett logika létének, hiszen, ha a politikai fejlődésben létezik ilyen, akkor belső törvényszerűséget kellene keresnünk ahhoz, hogy megértsük a bukás okait. Ami napjainkat illeti, felvetette, hogy „lassan már le kéne foglalni a monori helyszínt” – utalt sokat sejtető iróniával a Kádár-rendszer ellenzékének 1985-ös találkozójára, ám arra a kérdésre, hogy mi várható 2018 után, „tudományos megalapozottságú” feleletet nem tudott adni, s ezt maga is fájlalja, hiszen egy politikatudóstól méltán várhatnának ilyen jellegű válaszokat.

Csizmadia Ervin kifejtette, hogy a logika nem jelent determinizmust. „Iszonyatos mozgástere van a politikusnak” – vélekedett a szerző, aki szerint 1989-ben is

el kellett jutnia az elitnek a „nincs értelme cselekedni” álláspontjától ahhoz a meggyőződéshez, hogy „van értelme cselekedni”.

Ha a Szovjetunió hatalmát és közép-európai jelenlétét az ellenzéki elitek eleve elrendeltnek tekintették volna, ma is szovjethatalom alatt élnénk. A mai kormánypárt erejét azzal magyarázza, hogy „minden elit saját cselekvési szuverenitását kívánja biztosítani”, de hozzá tette, más kérdés, hogy a választóknak tetszik-e vagy sem a felkínált alternatíva.

Meggyőződése, hogy egy pártot önmagában vizsgálni tudományos értelemben tarthatatlan. A jobboldal példájával élt: a kormánypárt „sorsának alakulásában benne van a magyar baloldal, a magyar társadalom és a magyar hagyomány is” – a helyzet nem „önmagától” vált olyanná, amilyen ma. E gondolattal egyetértve Balázs Zoltán amellett érvelt, hogy a jelenlegi rendszer természetének megértéséhez 2002-ig kell visszamennünk az időben. Az akkori fordulat eszmetörténeti hátterére a politikatudomány kellően reflektált: ekkor került a kutatások gyújtópontjába a tömegek erélyes és bölcs vezető iránti igényét leíró vezérdemokrácia fogalma, valamint a „baloldal ekkor ért egy hosszú agónia végére”, amelyet választási győzelme csak ideig-óráig palástolt.

A demokrácia emberi oldalát nem állítottuk elő”

Ha van logikája a politikai fejlődésnek, akkor mi várható a jövőben?” – tette fel a záró kérdést az est házigazdája, Halász-Szabó Miklós. A kérdésre a vitapartnerek nem adtak megnyugtató választ: Csizmadia Ervin úgy véli, ha Balázs Zoltánnak valóban igaza van, és a zsákutcás fejlődés paradigmájából nem léphetünk ki, akkor „váltott lovakon ugyanaz a gyötrődés folytatóik”, vagyis új pártok jönnek, amelyek lebontják az addigi kormánypárt hegemóniáját, majd megbuknak és kiemelkedik egy újabb párt, amely szintén kizárólagosságra törekszik. Bekövetkezhet egy olyan alkotmányos válság, amelyet 1905-1906 fordulóján már átéltünk. Akkoriban a választáson megbukott a régi Szabadelvű Párt és többpárti koalíciós kormány alakult a függetlenségi ellenzék dominanciájával, amelyet azonban a ’67-es Wekerle István miniszterelnökölt, ám így sem húzták három évnél tovább: újabb erős, hegemón kormánypárt alakult Tisza István vezetésével, aki vaskézzel újjászervezte a kormányzást.

Balázs Zoltán szerint a 2010 utáni kormányzás markáns jellegzetességeit tanulmányozva nem érhet minket meglepetés akkor sem, ha a Fidesznek 2018-ban ismét annyi lesz a programja, hogy „Folytatjuk!” Ő inkább a változatlanság lelki következményei miatt aggódik. Úgy véli, ha a jelenlegi kurzus marad,

sokkal erőteljesebbé és láthatóbbá válik majd az emberek konformizmusa.

„Fecseg a felszín, hallgat a mély” – zárta a közismert József Attila-idézettel gondolatait a Corvinus Egyetem professzora.

Csizmadia Ervint nem az Orbán-ellenes választók „megváltás” iránti igénye foglalkoztatja hanem az, amelyre a bevezetőben megidézett Guglielmo Ferrero kereste a választ: eljuthat-e egy politikai rendszer a legitimitás állapotába? Kialakulnak-e a magyar demokráciában olyan feltételek, amelyek keretei között az ellenzék elismeri a hatalom legitim „parancsnoklási jogát”, a hatalom pedig elismeri-e legitim politikai versenytársnak az ellenzéket? A legitimitás elégséges feltétele a felek egymás iránti és az alkotmányos rendszer iránti lojalitása, ám Csizmadia úgy véli, Gyurcsány Ferenc 2006-os őszödi beszéde óta ennek az esélye megsemmisült.

A rendszereket sokkal könnyebb létrehozni, mint konszolidálni. A konszolidáció „pokolian nehéz munka és az első kapavágásnál sem tartunk” – vélekedett a szerző. A magyar demokrácia ügyének az alapításkor sem sikerült tömegeket megnyerni és a helyzet azóta sokkal rosszabbá vált: „a demokrácia emberi oldalát nem állítottuk elő” – zárta gondolatait Csizmadia –, ezért „nem ringatózhatunk a mesebeli hajónkon”.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/121996