A demokrácia változatairól – Normalitás vagy abnormalitás? II.

2017. december 5. 14:12

Az a felfogás, hogy a liberális demokrácia az egyetlen demokrácia, nem örök időktől érvényesülő vélemény, hanem az 1990-es években mainstreammé váló doktrína.

Csizmadia Ervin könyvének (A magyar politikai fejlődés logikája) részlete, a Mandineren közölt első rész folytatása.

A könyv bemutatója december 7-én este, 18 órakor lesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban (1053 Budapest, Károlyi u. 16.).

***

A demokráciaépítés fázisai: a jelzőnélküli demokráciától a liberális és illiberális demokráciáig

Amiképpen a pártokra vonatkozóan az átmenet idején és még jó ideig a szabad választások nyomán kialakuló sokpártrendszer és a pártok közötti stabil váltógazdaság a mainstream felfogás, úgy a demokráciaépítést illetően a demokratikus intézmények létrehozatala és konszolidálása.

De a demokráciaépítés nem csak intézmények létrehozatala, hanem a demokráciáról alkotott politikai értelmezés megteremtése is, azaz a rendszerváltásnak van egy demokrácia-eszméje.

Ha megvizsgáljuk a demokrácia-eszme elmúlt évtizedbeli fejlődését, akkor három fázist látunk. Az első értelmezés (közvetlenül az átmenet korában), hogy a demokrácia a diktatúra ellenpárja. A második (a '90-es és részben a 2000-es években), hogy a demokrácia a demokratikus intézményteremtés korában már nem a diktatúra ellenpárja, hanem a liberalizmus természetes párja: liberális demokrácia. A harmadik értelmezés (a 2000-es évek második felétől), hogy a liberalizmus és a demokrácia nem természetes szövetségesek. Ennek az eszmének kifejezője az illiberális demokrácia.

Érdemes tehát eddigi metódusunkat alkalmazni itt is, és megnéznünk a változási folyamat okait és hátterét. Csakhogy ha így teszünk, máris egy nyomós, a vitát vagy az elemzést szinte lehetetlenné tevő ellenérvvel találkozunk: a demokrácia csakis liberális lehet. Leegyszerűsítve ezt úgy interpretálhatjuk, hogy akik nem liberális demokraták, azok nem is demokraták; ők azok, akik a hibrid rendszerek működtetői, vagy más kifejezéssel ők a liberális demokrácia legfőbb ellenfelei (sőt ellenségei): a populisták.

Az a felfogás azonban, hogy a liberális demokrácia az egyetlen demokrácia, nem örök időktől érvényesülő vélemény, hanem az 1990-es években mainstreammé váló doktrína.

Rengeteg politikatudós vélekedik így, mint például a világhírű olasz politikatudós, Giovanni Sartori: Demokrácia című könyvében. De azt is látnunk kell: nemcsak a liberálisok vannak ma bajban a (liberalizmus nélküli) demokráciával, de a demokraták is a (demokrácia nélküli) liberalizmussal. Mindez egyáltalán nem volt így az 1980-as, '90-es évek fordulóján. Célszerű tehát mélyebb válaszokat keresni mindarra, ami a két komponens egymáshoz való viszonyában az elmúlt időszakban történt. Már csak azért is, mert a magyar politika egész folyamatát alapvetően érintő kérdésről van szó.

Induljunk ki abból, hogy a demokrácia fogalmi értelmezése korról korra változik. Az 1960-as és 1970-es években például (s elég megnéznünk a korszak vezető politikatudósainak írásait) a demokrácia és a liberalizmus közötti kapcsolatban inkább az előbbire helyeződik a hangsúly, hogy aztán a '80-as évek végére a két alkotóelem közül a liberalizmus legyen a meghatározó komponens, s ennek eredményeképpen létrejöjjön az a felfogás, hogy a demokrácia csak liberális lehet. Mindebből egy tanulság máris adódik: amikor demokráciáról beszélünk, nem tudjuk, mi az igazság. Amikor azt mondjuk: a demokrácia csakis liberális lehet, ezzel nem az igazságot mondtuk ki, hanem az utóbbi évtizedek domináns felfogását kanonizáltuk.

Mindez a magyar politikai szerkezet kialakulása, majd fokozatos módosulása szempontjából azért fontos, mert amikor a magyar demokrácia 1989-90-ben létrejön, a liberalizmus-demokrácia egység még nincs készen, egyszerűen abból az okból, hogy a rendszerváltó elitek a Kádár-rendszerből jönnek, s ebből a hagyományból a nyugati típusú liberális demokrácia nem megtanulható és automatikusan nem adaptálható. A mintakövetés célja tehát a folyamat elején még nem a liberális, hanem csak a „sima” demokrácia kellékeinek átültetése.

A nyugati demokráciaelméletek – és gyakorlat – korlátozott hazai hozzáférhetőségéből is következően a magyar társadalom, illetve a rendszerváltó politikai elitek nem ismerik mélyebben a liberális demokrácia hagyományait, ezért az átmenet során a liberális demokrácia nem preferált fogalom. Annak ellenére sem, hogy természetesen vannak olyan politikai csoportok (például a demokratikus ellenzék), amelyek liberális elveket vallanak, s a '80-as évtizedben a szamizdat sajtó révén ezeket az elveket egy viszonylag szűk körhöz el is juttatják. Az átmenet kulcsfogalma így közvetlenül a folyamat elején még nem a liberális, demokrácia, hanem a diktatúra ellenpárját megjelenítő demokrácia megteremtése. Sartoritól persze azt is tudjuk, hogy ez a demokrácia versus diktatúra fázis eléggé rövid; amint a demokrácia legyőzi a diktatúrát, a törésvonal máshová helyeződik, mondhatni: a demokrácián belülre. Sartori erről így ír: „A demokratikus legitimáció csak addig hatalomkorlátozó erő, míg autokratikus hatalommal áll szemben., Miután az ellenfél megbukott, a szuverén nép megszerezheti annak minden attribútumát; ami egy másik hatalommal szemben a hatalom korlátozója volt, korlátlan hatalommá válhat, ha eltűnt a legyőzött ellenhatalom”. S ettől kezdődően már valóban az a kérdés, hogy a demokrácia mit kezd önmagával, hogyan szabályozza többség és kisebbség viszonyát, mennyire korlátozza a népet és hogyan szerez érvényt a különféle hatalmi ágak közötti munkamegosztásnak és a kölcsönös ellenőrzéseknek.

Nem mondhatjuk tehát, hogy a liberális demokrácia szókapcsolat egyidős lenne az átmenettel, s főleg azt nem, hogy a rendszerváltás első időszakában ismert lenne az a mára széles körben osztott nézet, hogy a demokrácia csak liberális lehet. A magyar demokrácia korai éveiben konszenzus nem ez utóbbiban van, hanem abban, hogy rendszert kell váltani, ki kell szabadulni a szovjet érdekszférából valamint a puha diktatúrából. A demokrácia egy olyan közös többszörös a folyamat elején, amiben meg lehet egyezni, s aminek nevében cselekedni lehet. De a politikában általában a megegyezések nem tartanak sokáig. Ahogy a történelem zárójelbe tételére, a történelem végére épülő felfogás is viszonylag rövid életű (és „visszatért a történelem”), úgy a demokrácia szimpla fogalmában való megegyezés is rövid ideig tart, mert nem sokkal később felváltja a liberális demokráciáról. A folyamat ma ismert végpontján pedig az Orbán Viktor által 2014-ben deklarált illiberális állam áll.

Szeretném megerősíteni:

nem tartom elégségesnek azt a megközelítést, amely a populizmus megerősödésében látja a fő magyarázatot a liberális demokrácia mai válságjelenségei kapcsán.

Egész könyvemben az a célom, hogy aktorok és intézmények kölcsönhatását vizsgáljam, s ezt a kölcsönhatást egy hosszabb folyamatban mutassam be. Csak akkor van tehát esélyünk megérteni, mi történt a demokráciával, illetve a liberális demokráciával, ha röviden végigkövetjük a két alkotóelem (liberalizmus és demokrácia) egymáshoz való viszonyának fejlődéstörténetét. Először Nyugat-Európában, aztán itthon.

Egy Ludger Helms nevű politikatudós 2009-ben írt egy remek tanulmányt, amelynek fő tézise, hogy a liberális demokrácia létrejöttéhez egy befogadó közeg, a nemzetállam kell. A nemzetállam időszakában történik meg a két elem harmonizációja, s ma azért tartjuk természetesnek a liberális demokráciát, mert a nemzetállami fejlődés időszakában ez vált megszokottá számunkra. Helms voltaképp az irodalomnak ahhoz az ágához kapcsolódik, amely azt vallja, hogy a liberális demokrácia egy specifikus történelmi folyamat terméke, amelynek része a nemzet- és államépítés is. Viszont, ha ezt elismerjük, akkor ebből egy zavarba ejtő következtetés adódik: mi történik akkor, ha a Nyugat túllép a nemzetállami korszakon, voltaképp saját korábbi fejlődési keretén? Helms szerint éppen a nemzetállami keretek bomlásával és a mai internacionalizációval éri a liberális demokráciákat kihívás, ami nagyon erősen megtépázza a két komponens egymáshoz való viszonyát és szétszakítja a közöttük lévő sok évtizedes természetes egységet. Sorra veszi, hogyan hatnak az internacionalizálódásból adódó különböző tényezők a liberális demokrácia liberális és demokratikus alkotóelemére. Arra jut: a liberális demokráciák a kihívásokra még nem találták meg a választ.

Ludger Helms megközelítése ugyanazért érdekes számomra, mint a korábban elemzett Tóth Csabáé. Tóth a pártrendszer változása, tehát a folyamat szempontjából fogalmaz meg érdekes felvetéseket; Helms pedig a nemzetközi közegnek a liberális demokráciára tett hatása, tehát ismét csak egy változó folyamat kapcsán. Amikor tehát Magyarország rendszerváltás utáni politikai viszonyainak változása a téma, nekünk is célszerű úgy eljárnunk, hogy a folyamatot próbáljuk értelmezni, ami esetünkben azt a kérdést veti fel, hogy vajon mi az a folyamat, ami liberalizmus és demokrácia egymáshoz való viszonyára hat, és mi az, ami előidézi a két komponens szokatlan szétválását, és kvázi egy új rendszertípus, az illiberális demokrácia megjelenését.

Ha alkalmazzuk Helms logikáját, abból indulhatunk ki, hogy a liberális demokráciának van egy sok évtizedes működési közege, s ez a nemzetállam. Ilyen működési hagyományt természetesen a kelet-közép-európai országok nagy része nem tud (Magyarország semmiképp sem) felmutatni. Ami tehát Nyugat-Európában a sok évtizedes siker egyik záloga, azt a magyar demokratizálódásban utólag kellene létrehozni. Látszólag van is erre esély, hiszen – mint láthattuk az I. fejezetben – a korai tranzitológusok jelentős része nemzetállam-párti. Írásaikból az derül ki: nem tartják elképzelhetetlennek, hogy a kelet-közép-európai országok megismétlik a nyugati utat, s nem csak a „szűkebb” nyugati intézményes kereteket adaptálják, de a „tágabb” nemzetállami kereteket is. Mai optikából nehéz elképzelni, de az 1990-es évek elején sem a globalizáció, sem a Helms által internacionalizációnak nevezett jelenség nem olyan intenzitású, mint akár tíz évvel később, így van realitása a „régi” típusú demokratikus nemzetépítés kialakulásának ebben a közegben is. Viszont nagyon gyorsan, már az Európai Unió 1992-es megalakulásával kiderül, hogy

a Nyugat már nem csak a régi nemzetállami hagyomány folytatója, hanem működésének súlypontját nemzetek feletti dimenzióba helyezi át,

s ez felgyorsítja a globális keretek kialakulását.

Láttuk, hogy a pártpolitikában már az 1990-es évek elején kiéleződnek a különbségek mintakövetők és mintaformálók között. A demokráciáról való gondolkodásban a változás az egyik oldalon létrehozza a liberális demokrácia – most már komplexebb-kifejlettebb – koncepcióját, amely elkezd orientálódni a nemzetek feletti struktúrák és a globális folyamatokba való beilleszkedés felé, míg ezzel szemben megerősödnek a demokrácia hagyományos elképzelései is, amelyek tehát a nemzetállamot tartják továbbra is jó megoldásnak, a demokratikus működésén belül a többségi elvet és az erős politikai vezetést. Annak hátterében tehát, hogy Magyarországon a liberális demokrácia két alkotóeleme oly végletesen szembekerüljön egymással, mindenekelőtt az áll, hogy a magyar demokrácia, tartós nemzetállami harmonizáció nélkül túl korán kényszerül egy már újonnan létrejövő, globális és internacionális világrendhez való alkalmazkodásra.

A folyamat gyorsan halad előre, és az 1990-es évek második felétől a közvélemény a liberális demokrácia fő képviselőjét, az SZDSZ-t a nemzetállammal szembeni globalizáció helyi képviselőjének kezdi tekinteni, és elfordul tőle; míg a választók egy része azért fordul a Fidesz felé, mert ezt a pártot tartja a „szimpla” demokrácia és a nemzetállami fejlődés képviselőjének.

Nagyjából az 1990-es évek végére tehát már megvannak a demokrácia-vita álláspontjai, de persze a magyar politika ebben az időben még az 1990 óta megszokott mederben, azaz az egyciklusú váltógazdálkodás keretei között zajlik. Meggyőződésem szerint a helyzet akkor éleződik ki, és a liberális demokrácia két komponense akkor kerül komolyan szembe egymással (majd pedig válnak szét), amikor 2006-ban megváltoznak a politikai verseny feltételei és az MSZP sorrendben megnyeri második választását.

De ha azt gondolnánk, hogy itt is adható könnyű magyarázat (a Fidesz egyszerűen elfordul a liberális demokráciától és a populizmust választja), akkor megint a lényeg mellett siklunk el. A lényeg ugyanis, hogy a liberalizmus-demokrácia nexus Nyugat-Európában sem a régi már. Az átmenet idején – ahogy elmondtam – a magyar közönség még nincs képben a tekintetben, hogy valójában hol is tartanak a nyugati államok, s a rendszerváltók számára csak annyi érdekes, hogy kövessék a legkiemeltebb nyugati intézményeket. A magyar közönség azonban sem akkor, sem később nem igazán tudja értelmezni azt a nyugat-európai folyamatot, amely magyarázatot adhat arra is, ami nálunk a 2000-es évek közepétől történik.

Bő fél évtizede egy Alain de Benoist nevű, francia politikai filozófus (a Mandiner Benoist-val készült nagyinterjúját itt olvashatják - a szerk.) nagyon érdekes tanulmányt tett közzé a mai nyugati demokráciák válságáról. A szerző konzervatív alapról fogalmazza meg demokrácia-, pontosabban liberalizmuskritikáját, s nekünk ez sokat segíthet abban, hogy jobban megértsük: a magyar jobboldal és ellenfelei között miért éleződnek ki az ideológiai ellentétek, s miért jut el a helyzet mai végkifejletéig.

Benoist először is azt mondja:

amit most megélünk, az korántsem a demokrácia első nagy válsága.

Bemutatja, hogy ilyen, több évtizedre elhúzódó válság sújtotta Franciaországot, ahol a válság az 1880-as években kezdődött, az 1900 körüli években vált nyilvánvalóvá és csak az 1930-as években kulminált, azaz több mint ötven évig tartott. Másodszor Benoist – Helmshez hasonlóan – megállapítja, hogy 1945 után viszont a demokrácia emelkedésének, a liberális-demokrata szintézis érvényesülésének nagy korszaka van napirenden, amely egészen az 1970-es évekig tart. Attól kezdődően viszont – tehát körülbelül negyven éve – egy válságciklusban vagyunk, amelynek lényege a „régi” típusú demokrácia erodálódása és az „új” liberális demokrácia előretörése. Benoist nem annyira a nemzetállami működés felől közelít a témához, de konstatálja, hogy a '40-es és a '70-es évek közötti időszakban harmonikus a liberális és a demokratikus alkotóelem egymáshoz való viszonya. Aminek azonban vége szakad a '70-es években. De miért?

Egy dolgot kiemelve csak: a régi demokrácia hívei számára az állampolgári részvétel és a közügyekben való aktivitás a fontos, míg az újban hívők számára az univerzális emberi jogok a fontosak. A szerző kiemeli, hogy az 1980-as évekre növekszik meg a liberalizmus befolyása a demokrácia felett, s ettől a korszaktól eredezteti, hogy „a demokrácia liberális víziója kiszorítja a klasszikus felfogást”. Ez azt jelenti, hogy a népszuverenitás eszméjét felváltja az egyén szuverenitása, ami végül is oda vezet, hogy lehetetlenné válik a klasszikus demokratikus politika. „A demokrácia – lényege szerint – magában foglalja az állampolgárt (citizen), ezzel szemben a liberális elmélet által elismert atomizált individuum nem tud állampolgárrá válni, mert elutasítja, hogy közösségben éljen”.

Benoist egész elmélete azon alapul, hogy rögzítse a két alkotóelem szembekerülésének forrásvidékét (1970-es évek), és bemutassa a liberális pozíció hatalomátvételének stációit a '80-as évektől napjainkig. E könyv olvasói számára ez egy újabb adalék a különféle paradigmák versenyéről korábban mondottakhoz. Hiszen az válik nyilvánvalóvá belőle, hogy a politikai fejlődés (döntően demokrácia-fókuszú) teóriája azért is bukik meg, mert vele szemben felemelkedik egy liberalizmus-fókuszú elmélet. A demokratikus politikai fejlődés elméletét az 1980-as évek második felétől a liberális tranzitológia és demokráciaelmélet váltja fel.

Magyarország e tekintetben jó ideig szinkronban van a nyugati folyamatokkal, ám a 2000-es évektől ez a szinkronitás megváltozik. A pártpolitikáról szóló előző részben bemutattam, hogy ez a változás a pártpolitikában jóval a Fidesz 2010-es, kétharmados választási győzelme előtt kezdődik.

A magyar politika a 2000-es évek közepén kezd orientálódni saját politikai hagyományainak (például az erős domináns párt, többciklusú kormányzás) erőteljesebb érvényesítése felé.

Ha ezt a demokráciával kapcsolatos nézetek felől nézzük, akkor azt mondhatjuk: a liberális demokrácia eszméinek erőteljesebb érvényesítése és az ezt legerőteljesebben képviselő hazai párt, az SZDSZ egyre kedvezőtlenebb társadalmi megítélése játszik a leginkább szerepet abban, hogy a magyar társadalom kezd elfordulni a nemzetközileg legitimált liberálisdemokrácia-koncepciótól és kezd visszatérni ahhoz a felfogáshoz, amelyet Benoist „réginek” nevez. Az, hogy Orbán Viktor 2014-ben meghirdetheti az „illiberális államot”, ennek a folyamatnak már a végpontja, nem a kezdete. A magyar közéletben sikertelen marad a demokrácia liberálissá történő továbbfejlesztése, aminek azonban van még egy oka.

A nyugati típusú liberális demokráciákban ugyanis a politikai fejlődés nem csak a nemzetállam keretei között zajlik, hanem a jóléti állam keretei között is. A liberális politikatudós, Edmund Fawcett kiváló könyvet és számos cikket írt a liberalizmus történeti érdemeiről és ezek között megállapítja, hogy fénykorában a liberalizmus társadalmi kohéziós eszme, közösségteremtő tényező is. A 19. században a liberalizmus azt bizonyítja magáról, hogy már a 20. század előtt is működtetni tud egy még nem 20. századi értelemben vett jóléti államot – nevezzük ezt kohézióteremtő és társadalomszervező államnak.

Ha ebből a szempontból nézzük, akkor fel kell tennünk a kérdést: vajon a liberális demokrácia milyen társadalomszervező erővel bír a rendszerváltás utáni Magyarországon?

Természetesen itt megint abba a problémába ütközünk, hogy a kelet-közép-európai demokratizáció nem a korábbi (mondjuk az 1945 utáni) demokratizálódási hullámhoz hasonlatos. Hiszen sem a nemzetállami kereteket nem erősíti meg, sem társadalmi kohéziót nem nyújt, sem pedig jóléti perspektívákat. Ilyen értelemben a liberális demokrácia nagy tömegek (s azon belül az egyének) számára nem nyújt látványos emelkedést. S ez már azért is nagy probléma, mert az önérvényesítés nem is feltétlen közösségi kérdés, hanem egyéni. S ha a liberális demokrácia az egyének szintjén sem eléggé teljesítőképes, akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy az emberek nem csekély része elfordul tőle és valamilyen más rendszertípusban keresi a megoldást.

Megint csak a változás folyamatánál vagyunk, ott, hogy a demokrácia nem egy rögzített állapot. Giovanni Sartori írja: „A demokrácia és a liberalizmus addig marad együtt, míg világos, hogy a liberális demokrácia két elvre támaszkodik és mindkettőt igényli”. Ebből az idézetből mindkét kitétel fontos. Az egyik, hogy a két elem együttléte korántsem természetszerű („addig maradnak együtt”). A másik: a liberális demokráciában mindkét elemre egyformán szükség van.

A magyar demokrácia addig működik viszonylag harmonikusan, amíg egyáltalán nem tudatos, hogy itt két alkotóelemről van szó. Amikor kiderül, hogy van egy liberális és van egy demokratikus pólus, a harmonizáció már nem sikerül és a politikai aktorok kezdik önmagukat a másiktól elválasztva szemlélni. Ezen azonban – a fentiek alapján – a magam részéről nem csodálkoznék. Ha igaza van Helmsnek, akkor a magyar demokrácia nemzetállami előzmények híján nem tanulhatta meg liberalizmus és demokrácia történelmi harmonizációját. Ha igaza van Benoistnak, a magyar demokrácia csak rövid időre szembesülhetett a régi demokrácia-felfogással és utána túl gyorsan jött az új – ráadásul a régi felfogás hívei nem érezték egyenrangúnak magukat az újjal. Amikor a liberális demokrácia koncepciója kifejlett módon megjelenik, azokat, akik a régi felfogás hívei, lényegében nem tekintik demokratáknak, s nem sokkal később megjelenik az „aki nem liberális demokrata, az nem is demokrata” teória is. Ha igaza van Fawcett-nek, hogy a liberalizmus klasszikus érvényesülése idején társadalomszervező erő is, akkor kénytelenek vagyunk azt mondani: 1990 után erre csekély mértékben képes. Végül, ha igaza van azoknak, akik szerint a nyugati liberális demokráciák és a jóléti állam létezése között logikai összefüggés van, akkor

fel kell tennünk a kérdést: vajon volt-e bármilyen gazdasági bázis, amely az 1990 utáni Magyarországon a liberális demokráciát megalapozta volna?

Egyetlen esetben maradhatna (vagy maradhatott volna) fenn a rendszerváltás kezdetén kialakuló politikai szerkezet: ha a magyar társadalmat – minden tapasztalati ténytől függetlenül – sikerült volna rászocializálni egy elvont, jogi gondolkodásra, és néhány év alatt megtanítani arra, amire a nyugati társadalmak polgárait évszázadok alatt, vagy például Németországban 1945 után, évtizedek alatt sikerült. Ehhez azonban megint egy nyugati eszköz, az állampolgári nevelés kellett volna. Az olvasó fantáziájára és tapasztalataira bízom annak megítélését, hogy a demokráciára nevelés terén mennyit léptünk előre a demokrácia elmúlt évtizedeiben.

Összegezve: Tellér Gyula – egy volt SZDSZ-es politikus, később Fidesz-ideológus – 1996-ban a Fideszt a pártrendszer „legabsztraktabb” pártjának tekinti. Mivel a magyar demokrácia az imént említett öt értelemben (nemzetállam-hiány; a régi demokrácia-felfogás eltűnése; társadalomszervezési kapacitás-hiány; gazdasági teljesítőképesség-deficit; állampolgárinevelés-hiány) egyértelműen gyenge hatásfokú volt, a liberális demokrácia „absztrakttá” vált és nem tudott elindulni hódító útján. Ha a liberális térfélen egyedül maradó SZDSZ-t utólag érheti kritika, akkor talán az, hogy a liberális demokráciáról nem tudta bebizonyítani, hogy társadalomszervezési elv is, nem pedig csak egyéni életstratégia.

Ezért annak a pártnak a koncepciója (a Fideszé) érvényesül a továbbiakban, amely a leküzdvén saját absztraktságát, konkrét programokat, politikai víziókat és társadalomszervező elveket dolgoz ki. A Fidesz felemelkedése és győzelme döntően itt keresendő: a saját magán végrehajtott önreformmal az évszázados magyar politikai fejlődés konkrét fővonalába helyezi magát.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/121710