A nagy Tibet-blöffről

2017. december 5. 12:01
Írta: Szalma György

A több évtizedes Tibet-blöff célja, hogy Kínában belső feszültséget szítson. Az első számú nagyhatalommá váló Kína erejének és figyelmének a megosztására szolgál az ügy folyamatos napirenden tartása. Kínát sem ministránsok vezetik, nem éppen mintaszerű, ahogy a tibeti kérdést kezelik. Azonban a nyugat viszonyulása a kérdéshez éppen annyira képmutató, mint a kínai-magyar kapcsolatok alakulása miatti felhördülés.

Általában támogatom a nemzetek önrendelkezési törekvéseit. Persze nem a „wannabe” népekre gondolok, amelyek közül egynéhány Magyarországból hasított ki magának országra való területet. A saját országhoz való jog azokat a nemzeteket illeti meg, amelyek fel tudnak mutatni releváns kultúrát, hagyományt, történelmet, nemzettudatot és jogosan lakott ősi földet.

Tibet függetlenedési törekvése talán az egyetlen, amit nem tudok jó szívvel támogatni. Ami nem jelenti azt, hogy ne kívánnék nekik minden jót, hogy ne tartanám jogosnak azon követelésüket, hogy a Kínai Népköztársaságon belül megkaphassanak minden jogot és lehetőséget arra, hogy hagyományaikat, vallásukat, kultúrájukat ápolhassák. Azonban Tibet ügye körül több a rosszindulatú számítás és a Kína-ellenes háttérmunka, mint a valódi, humanitárius aggodalom. A Tibet-ügy leginkább Amerika és Kína rivalizálásról szól, aminek egyik taktikai eleme Kína belső stabilitásának a megrendítése. Kínának joga van megtartani a stratégiailag igen értékes területet, Amerikának pedig elemi érdeke a belső feszültség szítása. Nagyhatalomnak lenni nem dobostorta, habos meg pláne nem. Aki nagyhatalmi játszmában érdekelt, annak kalkulálnia kell az ehhez hasonló kellemetlenségekkel is.

Tibet függetlenségének álmát csak azok vehetik komolyan, akik a térképen legalább annyira nehezen tájékozódnak, mint az átlag amerikai.

A hatmilliós tibeti népnek csupán mintegy harmada él a mostani Tibeti Autonóm Tartományban, egy majdnem négy Németországnyi területen. Ezt az elenyésző létszámú népet megkínálni önálló államisággal, pontosabban 1 228 400 km²-es terület feletti uralommal: igen nagyvonalú gesztus volna. Nyilván az önrendelkezésük elleni érv nem arról szól, hogy túlságosan csekély lélekszámú a tibeti nép, mert akkor ilyen alapon a szlovákoktól is meg kellene vonni az önálló államhoz való jogot. 

Kína saját nemzeti érdekeit szem előtt tartva, stratégiai megfontolásból ragaszkodik a hozzá évszázadok óta tartozó területhez, amelynek jelentősége megsokszorozódott a XX. század folyamán. Bár Tibet mindig rendelkezett valamiféle önállósággal a történelme során, azonban Kínától való függése vitathatatlan. A kínai forradalom alatt szerzett időlegesen némi függetlenséget, azonban Kína egy percig sem mondott le arról, hogy egy nap újra birtokba vegye.

Annak fényében különösen érthető Kína igénye az országrészre, hogy kétségük nincs afelől, hogy amint kihúznák a lábukat onnan, feltehetőleg Kínával ellenséges vagy legalábbis konkurens hatalom foglalná el a helyüket. Nem kell hozzá élénk fantázia, hogy elképzeljük azt, ahogy rövid idő alatt egy Amerika-barát kormány alakulna, amely a béke garanciájaként lehetőséget adna arra, hogy Amerika rakétatámaszpontot, illetve „ideiglenes” haditámaszpont létesítsen ott. Egy India-barát fordulat sem lenne kevésbé nyugtalanító Kína számára. Tibet szerencsétlen alanya annak a törekvésnek, hogy nagyhatalmak Kína pozícióit kívánják gyengíteni.  Amerika nem a tibeti függetlenségben érdekelt, hanem a kínai belső feszültség élénkítésében. Egy vagy több belső konfliktus talán lekötné a feltörekvő ázsiai óriás erejét olyannyira, hogy az ne feküdjön keresztbe az amerikai érdekeknek a térségben. Amikor Kínán belüli etnikai feszültségekről érkezik hír, az első kérdés, ami felvetődik bennem, hogy ez vajon kinek az érdeke? Nem-e az egyes amerikai szolgálatok szorgos keze munkáját dicséri az újabb népi ébredés?

Egy másik kevéssé ismert ok, ami Tibetet különösen értékessé teszi, az a víz. Egyes becslések szerint Kína iható vízkészletének mintegy ötöde található Tibet alatt. Nem hiszem, hogy elvárható az első számú nagyhatalomtól, amely a tiszta vízben éppen szűkölködik, hogy jószántából lemondjon arról a területről, aminek jelentősége a vízhez jutás tekintetében felbecsülhetetlen. Nem kell ma már senkinek elmagyarázni, hogy az egyre fogyatkozó ivóvízkészlet milyen jelentőséggel bír. Borúlátó prognózisok szerint hamarosan a víz megszerzése vagy uralása lesz a kialakuló háborúk legfőbb indoka. 

Egy szemernyi kétségünk se legyen a felől, ha Tibet Amerika szomszédja lenne, a tibetiek sorsa legkésőbb 50 évvel ezelőtt el lett volna rendezve valamiféle rezervátummal.

A néhány tucat túlélőt pedig kaszinóval kárpótolták volna, valahol a sivatagban. Ma pedig mindenki a legnagyobb természetességgel tekintene Tibetre mint Amerika elidegeníthetetlen részére. Indokolt lenne Tibet önállóságáról beszélni, ha a világ vezetőit megszállná a jóakarat, és hirtelen minden potens nagyhatalom az igazságos határok megszerkesztésén ügyködne. Abban az esetben lenne ízléses Tibet függetlenségéről beszélni, ha példának okáért Texas hovatartozását is napirendre tűznénk. Bár van egy olyan érzésem, hogy ezt a kérdést megnyugtatóan rendezi az életigenlő latin népek szaporodási kedve. A nyugati világ szégyen nélkül lépett túl a kurdok jogos államalapítási követelésén, miközben sajnálkozó támogatással viszonyulnak Tibethez.

Tibet ügye éppen annyira képmutató, mint a kínai miniszterelnök magyarországi látogatásán való német fanyalgás és aggodalom. Miközben az egész világ, élükön a németekkel, ott tolong Kína körül, hogy ne maradjanak ki a jóból, akkor Magyarország szemére vetik, hogy jó kapcsolatok, kölcsönösen előnyös üzletek megkötésére törekszik. Balog Zoltán tibeti zászlót lengetett? Ellenzékben hálás dolog Tibet-támogatónak lenni, amolyan kegyes gesztus, azonban az országért viselt felelősség megváltoztatja ezt a viszonyulást. Aki pedig kormányon is tibeti zászlót lengetne, az még igen éretlen arra, hogy Magyarország kormányzásában részt vegyen. Kína kapcsán inkább érdemes lenne arra figyelni, hogy a gazdaságuk zöld fordulatával éppen megmentik a világot, addig is: Free Transylvania!

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/121551