Még mindig nemes cél az európai közösség – Simon Walker a Mandinernek

Simon Edward John Walker 1953-ban született a dél-afrikai Johannesburgban. Oxfordi tanulmányai után hosszú ideig Új-Zélandon élt és dolgozott, majd egy amerikai kitérőt követően Nagy-Britanniában folytatta karrierjét. Dolgozott az üzleti életben és pártok mellett is, majd 2000-2002 között II. Erzsébet brit királynő kommunikációs titkára volt. A GQ Magazine által a legbefolyásosabb britek között listázott Simon Walker most a brit kormányzattal dolgozik együtt Nagy-Britannia nemzetközi kereskedelmi kapcsolatainak fejlesztésén, a Brexit levezénylésén. Budapestre az MCC vendégtanáraként érkezett.

***

Dél-Afrikában született, ott élt gyermekként, majd később is egy ideig. Hogyan élte meg az apartheid rendszerét egy fehér, de baloldali érzelmű családban felnőve?

Nagyon befolyásolta az életemet az, hogy Dél-Afrikában nőttem fel, és ez formálta a kormányzatok működéséről vallott nézeteimet is. Szörnyű rendszer volt az apartheid, a feketékkel szembeni rendszerszintű diszkriminációjával. Fehérek lakta környéken laktam, fehérek iskolájába jártam, a buszon a feketék csak hátul ülhettek. Mindenhol az elkülönüléssel kellett találkoznunk. A szüleim a fokvárosi egyetemre jártak, ők nem szerették az apartheidet, én pedig 11 évesen csatlakoztam az apartheidet ellenző Progresszív Párthoz, én is kampányoltam a rendszer ellen. A szüleimnek mindenféle fajból voltak barátai, kozmopolita légkörben nőttem fel. Később rájöttem, hogy gazdaságilag sem éri meg egy teljes, ráadásul többséget alkotó embercsoportot diszkrimininálni, ez hatalmas problémákat is okozott a dél-afrikai gazdaságnak. Fehéreknek őriztek munkahelyeket, de nem volt, aki betöltse őket. 

Azt olvastam, hogy az ön nagyapja annyira baloldali volt, hogy Sztálin képét is kitűzte a kabátjára. Hogyan változott a baloldaliság megítélése a családjában és aztán önben is?

A nagyapám Angliából ment Dél-Afrikába 1899-ben, hogy harcoljon a búr háborúban. Miután leszerelt, egyre inkább baloldali lett a gondolkodása: figyelemmel követte a spanyol polgárháborút, utálta a fasisztákat. Apám önkéntes katona volt a 2. világháborúban, neki is megvolt a tapasztalata a fasizmussal. Nos, a nagyapám egy kicsit különc volt a kabátjára tűzött Sztálin-képpel, de ő akkor már a nyolcvanas éveiben járt. Én liberális közegben nevelkedtem, nem voltam soha kommunista, bár a kommunisták erősek voltak a régi Dél-Afrikában: ők ott az emberek egyenlősége mellett álltak ki, ami erőt és támogatást adott nekik a régi rendszerben. Rám a liberális gondolkodók hatottak, akik persze szintén az emberek egyenlőségét hirdették. 

Apartheid Dél-Afrikában

Az oxfordi Balliol College-ben folytatott filozófiai, politikai és közgazdasági tanulmányokat a hetvenes évek elején: ha már a baloldalról beszélünk, milyen hatással voltak önre a korabeli nyugati egyetemi balos mozgalmak?

Sok minden már az Oxfordba érkezésem előtt megtörtént, de én is aktív voltam az egyetemi évek alatt, tiltakoztunk az ellen, amit mi amerikai imperializmusnak láttunk, tiltakoztunk a vietnami háború és Nixon elnök ellen.

Aztán aktív lettem a brit Munkáspártban és az európai közösséghez való csatlakozást sürgető mozgalomban is, a csatlakozás végül 1973-ban történt meg. 

Örült a csatlakozásnak?

Persze, ezt tartottam a helyes lépésnek. 

Erre még visszatérünk...

...gondoltam!

Az Oxford Union egyetemi diákkör elnöke volt, gondolom, millió lehetősége lett volna Nagy-Britanniában karriert építeni: hogyan döntött mégis úgy, hogy Új-Zélandra megy egyetem után?

Egyetemi vitaköri turnéra indultam Ausztráliába és Új-Zélandra, és amikor Új-Zélandon voltam, állást ajánlottak egy épp akkor induló tévécsatornánál, ahol rögtön kamera elé állhattam. Két-három évig terveztem ott maradni, de aztán feleségül vettem egy új-zélandi nőt, aki épp most is fönt van a hotelszobámban (nevet). Nagyon megszerettem Új-Zélandot, gyönyörű ország.

De Új-Zéland még mindig nagyon messze van mindentől, és a hetvenes években még inkább ez volt a helyzet.

Igen, még távolabb volt, hiszen internet sem volt, mérföldeket kellett utazni, hogy elolvashassak egy egyhetes újságot. A nagyvilágot úgy hívtuk, hogy „kinti világ”. Új-Zéland ma már jobban be van kapcsolva a világba, de az út oda még mindig nagyon hosszú. Viszont van ott egy házam, amikor az északi félteként tél van, odautazom, mert nem bírom a hideget (nevet). 

Az új-zélandi politikáról nincs sok ismeretünk nekünk, magyaroknak. Kapcsolódik az új-zélandi politika a világ nagy közéleti áramlataihoz, vitáihoz?

Két nagy párt volt mindig is Új-Zélandon, a konzervatív Nemzeti Párt és a Munkáspárt. Én munkáspárti lettem. De a felállás bonyolultabb, mint elsőre gondolnánk: a Nemzeti Párt eléggé szocialista gondolkodású volt, az állami beavatkozásban, magas adóztatásban, a tőke erős kontrolljában és az importvámokban hitt. A Munkáspárt viszont alternatívát jelentett: alacsonyabb adókat és szabadabb kereskedelmet támogatott. 1984-ben a Munkáspárt nyerte a választást, én vezettem a kampányukat kommunikációs igazgatóként, és a párt aztán meg is valósította az ígéreteit. 

Hogyan távolodott el végül a baloldaltól?

Az évek során átalakult a gondolkodásom, szabadpiac-párti liberális lettem,

Máig így vélekedem. 

Akkor jókor tért vissza Nagy-Britanniába: a nyolcvanas évek végén történt ez, amikor csúcson volt a thatcherizmus. Elég más volt ez a Nagy-Britannia ez a hatvanas-hetvenes évekhez képest, nem?

Abszolút így van. Azt gondolom: Margaret Thatcher megmentette Nagy-Britanniát, a brit gazdaságot. 

Azt hiszem, most sok brit nem értene önnel egyet...

...igen, elég sok! (Nevet.)

Mit gondol a thatcheri évekről, három évtized múltán?

Óriási pozitív fejlemények voltak. Amikor a hetvenes években elhagytam Nagy-Britanniát, a gazdaság végzetes hanyatlásnak indult. A szakszervezetek túl erősek, az adók túl magasak voltak. A kormányzat uralta az egész gazdaságot. Minden más volt a későbbi Thatcher-korszakhoz képest. Nem volt még telefonom, mert az állami telefontársaság várólistája olyan hosszú, 18 hónap volt a készülékekre, hogy annyi időt soha nem éltem egy helyben, hogy ki tudjam várni a soromat. Megvilágosodás volt számomra, amikor először az Egyesült Államokban jártam és egy magáncégnél egyszerűen vettem magamnak egy telefont. Aztán Thatcher idejében privatizálták a nagy állami vállalatokat és életre kelt a brit gazdaság is. 

Annyira thatcherista lett, hogy végül a Thatchert követő John Major miniszterelnöknek dolgozott, annak utolsó hivatali évében, 1997-et megelőzően. Hogyhogy nem Tony Blairt, az új baloldal akkori sztárját választotta?

Ez egy jó kérdés, amire én magam sem tudok máig válaszolni. Rajongtam Blairért, és máig azt gondolom, hogy a belpolitikája nagyon értelmes volt, jót tett vele a brit gazdaságnak. De a Munkáspárt soha nem fogadta el teljesen Blairt. Ez látszik a mai Munkáspárton is, amit most egy szélsőbalos szocialista vezet, aki visszavetné az országot vagy húsz évvel...

...van az talán negyven is.

Igen, a negyven év valószínűbb! (Nevet.) Tony Blair egy inspiráló vezető volt, aki vonzóvá tette a konzervatívokkal szembeni alternatívát. És persze a konzervatívok addigra 18 éve kormányoztak már, és

Aztán II. Erzsébet brit királynő kommunikációs titkára lett 2000 és 2002 között. Mi volt pontosan a feladata az uralkodó mellett?

A legfontosabb ügy az aranyjubileum szervezése, a trónra lépés 50. évfordulójának megünneplése volt. Úgy véltük, ez az alkalom jó okot ad egy nagy nemzeti ünnepre.

A királynőnek szüksége is lehetett erre a kilencvenes évek, a Diana-történet után.

Nem csak a királynőnek, az országnak is szüksége volt erre. A királyi család nagyon bajba jutottnak tűnt a kilencvenes években, ezért szükség volt arra, hogy fenntartsuk és megerősítsük a feléjük irányuló vonzalmat. De sok egyedi történéssel is foglalkoztunk: akkoriban hunyt el 101 éves korában az anyakirálynő, valamint a királynő testvére, Margit hercegnő is.

Személyes kapcsolatban állt II. Erzsébettel?

Rendszeres hivatalos találkozóink voltak, amikor is megterveztük a következő időszak kommunikációját. 

Milyen volt a királynő személyesen?

Ő egy kedves asszony, aki azt szeretné, hogy kényelmesen érezd magad, de nem tudsz kényelmes lenni mellette (nevet). Az ember izgulni kezd a társaságában, pedig nagylelkű főnök. De mégis csak évtizedek óta uralkodik és az első miniszterelnöke még Winston Churchill volt... Egy rendkívüli személyiség a királynő.

Találkozott vele az elmúlt években?

Néhány alkalommal, például amikor a Brit Birodalom Lovagrendjének parancsnoki címével tüntetett ki idén májusban.

Brexit

Az elmúlt másfél évtizedben ön nagy karriert futott be az üzleti életben, a Reuters igazgatóságától a brit pénzügyi szervezetek szövetségének igazgatóságáig, amiről órákig beszélhetnénk. De van most egy igen fontos pozíciója: a brit kormányzat Nemzetközi Kereskedelmi Osztályának nem-ügyvezető igazgatójaként (non-executive director) dolgozik, a Brexit-folyamat kellős közepében áll. Mit gondol a Brexitről?

El kell mondanunk, hogy az emberek többsége a brit kilépés mellett szavazott. Most ez alapján kell cselekednünk és megpróbálnunk megalkotni a lehető legjobb rendszert. 

Nem tűnik túl boldognak ezeket mondva.

Elfogadom, amit a választók megszavaztak. El tudja képzelni, hogy az életem folyamán sok olyan helyzetet meg kellett oldanom, ami nem az én kívánságom szerint alakult ki.

A lehető legnagyobb összhangot akarjuk kialakítani az európai szomszédainkkal. Van egy házam Franciaországban, nagyon sok időt töltök ott, de most Budapestről utazok Spanyolországba, éltem négy évet Brüsszelben is, vagyis sokat utazok Európában. Én közel érzem magamat az európai országokhoz, és tudom, hogy sok brit is így érez. Ugyanakkor a választók döntöttek valahogy. És ami iránt én elkötelezett vagyok, az a szabadkereskedelem. És mivel kikerülünk az EU-ból, így olyan helyzetbe kerülhetünk, hogy valódi szabadkereskedelmet folytathatunk majd. Adam Smith, aki filozófiailag a legnagyobb hatással volt rám, sokat írt a szabad kereskedelem előnyeiről, és én is ezeket a nézeteket osztom. A Brexit ügyében jó döntést szeretnénk, miközben a lehető legszorosabb kapcsolatokat szeretnénk megtartani az európai szomszédainkkal. 

A Brexit jogi rendezése valószínűleg évekig fog tartani.

Igen, ez egy hatalmas feladat. Olyan jogi kereteket kell felbontani, amik több mint negyven éve működtek már. De jó szándékkal sok mindent meg lehet oldani. Azt érzem, az Európai Unió nem fogja megbüntetni Nagy-Britanniát, és a britek is tudják, hogy a jó viszonyt meg kell őrizni az európai közösséggel, különösen a gazdaság terén.

Sokat beszéltünk az ön életútjáról. Ön a brit elit tagja: érez felelősséget azért, hogy a tömegek elégedetlenné váltak Nagy-Britanniában, különösen az EU-tagság kapcsán?

Úgy vélem, sok ember lemaradt, kimaradt a globalizációból. Ez különösen igaz Nagy-Britanniára, ahol sok nagyvárosban, különösen északon megszűnt az ipar, a bányászat, és sok ember ott maradt munka nélkül. Mi, akik London, Oxford, Cambridge környékén élünk, sokat nyertünk és profitáltunk a globalizációból, én magam is.

Sem a kormányzatok, sem a gazdaság szereplői nem tettek eleget azért, hogy továbbképezzék, fejlesszék, segítsék azokat az embereket, akiknek erre lett volna szükségük. Ez minden kormány számára prioritásnak kellett volna lennie. 

El tudja képzelni, hogy a következő években megalakuljon egy munkáspárti Corbyn-kormány?

Úristen... (nevet). Ez lehetséges, valóban lehetséges. A Munkáspárt a második párt, jelentős tömegtámogatás van mögötte. Kedveltem a Tony Blair-féle mérsékelt, racionális Munkáspártot, amely pozitívan állt a magánszektorhoz és megértette a szabad piac jelentőségét, bár az ízlésemhez képest még mindig elég aktívan beavatkozó kormányzati politikát csinált. Sajnálom, de ez mára eltűnt a Munkáspártból. Pedig szükség lenne értelmes szociáldemokratákra és üzletemberekre is a Munkáspárt körül.

És mit gondol a fiatal nemzedékekről? A fiatalok egész Európában elégedetlenek a rendszerrel, különösen Nagy-Britanniában, ahol fiatalok tömegei rajongonak Corbynért vagy épp az EU-tagság ellen. 

Van egy nemzedéki probléma, nemzedékek közötti igazságtalanság. Ez visszavezethető a kormányzati költekezésekre, hogy az állam jóval többet költ, mint amennyit kellene. Meglopjuk a jövő nemzedékeket. Londonban és környékén ma tízszer annyiba kerülnek a házak, mint amikor mi megvettük őket a kilencvenes években. A mi nemzedékünknek ingyenes volt az egyetemi oktatás, az én gyerekeimnek már fizetniük kellett. Ezek a változások sértik a fiatalokat. Őszintén szólva, ha most egy 25 éves görög vagy spanyol lennék, mondjuk öt éve munkanélküliként létezve, nem is tudom, a barikád melyik oldalán lennék.

Nem szeretem a kormányzatok költekezését, de oktatásra és infrastruktúrára igenis kell költeni, ez legyen az állam feladata. A fiatalok – és idősebbek! – képzése a prioritás. A jó infrastruktúra pedig kiegyensúlyoz egy országot: akkor nem kell Londonban, a fővárosban élned, hogy sikeres üzletet csinálj.

Mit hoz a jövő az Európai Uniónak?

Azt hiszem, az EU-nak kétsebességessé kellene válnia. Lenne egy eurózónás belső klokk, és körülötte egy külső kör, amely szövetségben állna velük, barátságban és jóakarattal. Amikor Brüsszelben éltem, Jacques Delors sokat beszélt a szubszidiaritásról, vagyis hogy a döntéseket a kellően lokális szinten kell meghozni. Az Európai Uniót a szubszidiaritás elve mentén kellene működtetni. 

Ezzel sokan egyetértünk.

De emlékszem, amikor 45 éve diák voltam, akkor még jóval közelebb voltunk a 2. világháborúhoz. Erős motiváció volt 1971-ben arra visszaemlékezni, hogy olyan országok, mint Franciaország, Németország vagy épp Magyarország nem sokkal korábban háborúban állt más európai országokkal. Akkor közelebbnek éreztük ezt, mint manapság. De biztosítani kell, hogy ez ne történjen meg újra. Ez még mindig egy nemes cél.