Mugabe és ami utána jön

Mi folyik a káoszba fulladt Zimbabwében?

2017. november 17. 09:47

Írta: Illés Gergő

Adott egy, a hadsereg által letagadott katonai puccs, egy kilencvenhárom éves diktátor és egy egykor virágzó, de ma hiperinflációval küzdő afrikai ország – a háttérben pedig még Peking is megbújik. A véreskezű zsarnokot, Robert Mugabét eltávolító zimbabwei katonai puccsról Pálfi László Délkelet-Afrika specialistát kérdeztük.

Egyelőre a világ közvéleménye is csupán találgatni tud, mi folyik pontosan Zimbabwében, az afrikai országban, ahol a 93 éves Robert Mugabe elnök hatalma évtizedek óta megingathatatlannak tűnt. A diktatórikus eszközöktől sem visszariadó Mugabe uralma alatt fokozatosan politikai- és gazdasági válságba süllyedt az egykor „Afrika kenyérkosarának” is becézett ország, miután pedig az elnök bejelentette, újból indulna a 2018-as zimbabwei elnökválasztáson, rövidesen katonai puccs vetett véget uralmának.

A távoli és kevéssé ismert ország belügyeiben eligazodni nem tűnik valami egyszerűnek: ebben Pálfi László, az ELTE doktorandusza, a dél-afrikai térség szakértője sietett lapunk segítségére, akit Zimbabwe történetéről, a válság okairól, a katonai puccsról, és az ország jövőképéről is faggattunk. Interjúnk.

***

Először is hadd kérdezzem meg azt, ami mindenkit a legjobban érdekel most Zimbabwével kapcsolatban: mi történik pontosan? A hadsereg szerint puccsról szó sincsen, de kívülállóként ez nehezen hihető.

Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy egy jezsuita pap, Fidelis Mukonori próbál közvetíteni a felek között. A hadsereg feltehetőleg el akarja kerülni azt, hogy az ENSZ vagy bármely jelentős hatalom puccsnak bélyegezze meg az eseményt, mert akkor a Mugabe-rendszer helyreállíthatóvá válik. Azonban vannak olyan hangok is, melyek a Kínai Népköztársaságot sejtik az események mögött. Ez nem lenne példa nélküli, hiszen volt már rá példa, hogy Zambiában a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg nyitott tüzet egy bányászsztrájkra.

A szembenálló felek elméletileg Robert Mugabe és Constantino Chiwenga. Érdemes kihangsúlyozni az „elméletileg” szócskát, mivel Mugabe életkora (93 éves) okán már nem hiszem, hogy sokszor ura lenne a helyzetnek: több alkalommal is elaludt fontos nemzetközi eseményeken.

Sokan inkább feleségét, Grace Mugabét gondolják az ország valódi vezetőjének.

Ő volt az, aki Elena Ceauşescut megszégyenítve 2 hónap alatt szerzett doktori fokozatot a Zimbabwei Egyetemen. Grace Mugabéről túlzás lenne azt mondani, hogy egy kellemes hölgy lenne (legelterjedtebb ragadványneve a mostanra ismertté vált „Gucci Grace” mellett a „DisGrace”, azaz szégyen), ugyanis még idén történt, hogy egy Dél-Afrikában rendezett eseményen összeverekedett Gabriella Engels modellel.

A megpuccsolt elnök felesége, Grace Mugabe egy vallási rendezvényen mond beszédet. Fotó: MTI

A másik oldalon ott áll Constantino Chiwenga tábornok. Ő Mugabe egykori harcostársa volt a rhodesiai polgárháború idején, ezért feltehetőleg több magasabb beosztású veterán bizalmát bírja. Viszont demokratikus átmenetet tőle sem remélnék, hiszen ki van tiltva az Egyesült Államok és az Európai Unió területéről.

Hogy bonyolítsam a képletet: időközben visszatérni szándékozik az ellenzék egyik emigrációban élő vezetője is. Tehát a helyzet meglehetősen bonyolult, és mivel Mugabe és Chiwenga azonos törzsből valók (mindketten sona származásúak), így még egy háttéralku sem kizárt, amelynek létrejötte felett Peking bábáskodna.

Kicsit ássunk vissza a térség történetében. Mi volt Zimbabwe területén a dekolonizációs hullám, illetve a britektől való elszakadás előtt?

Zimbabwét a történelmi atlaszokban Dél-Rhodesia, illetve 1964 és 1979 között Rhodesia néven találjuk meg. Az 1900-as évek elején a brit hadsereg birtokba vette a területet, azt gondolták, ásványkincseinek gazdagságában még Dél-Afrikán is túltesz. És bár végül kiderült, ásványkincsekben nem volt gazdag, de kárpótolta a brit gyarmatosítókat az ukrán csernozjommal felérő minőségű föld. Hamarosan földművelő brit telepesek érkeztek a Cecil Rhodesról elnevezett gyarmatra, ahol létrehozták „Afrika kenyérkosarát”. És ez a megnevezés nem túlzó: tényleg Dél-Rhodesia látta el élelmiszerrel a többi afrikai államot, a világ többi részébe pedig dohányt exportált.

A gyarmat 1964-ben kiáltotta ki függetlenségét: a brit hadsereg elitalakulatait összevonták Dél-Rhodesiában, amelyet titkon a két nagy párt is támogatott. Feltehető a kérdés: miért Rhodesiában? Erre azért kerülhetett sor, mert minden vasútvonal a fővárosban Salisburyben, a mai főváros Hararében összpontosult, ezenkívül jó reptere is volt. Ezekkel az adottságokkal kézben lehetett tartani Afrika déli részének politikai folyamatait.

Zimbabwe elhelyezkedése Délkelet-Afrikán belül

Délen a szomszédos apartheid-állam, a Dr. Hendrik Verwoerd miniszterelnök irányította Dél-Afrika kelt Ian Smith rhodesiai miniszterelnök segítségére. Ez a külpolitikai támogatás és a választójog biztosította az ország lakosságának mintegy 3,5%-át kitevő brit telepeselit uralmát: a kétkamarás parlament felsőházába 50, az alsóházába 15 képviselőt lehetett választani. A vagyoni és képzettségi cenzusoknak megfelelően a vagyonosabbak és/vagy képzettebbek a felsőházba, a kevésbé vagyonosok pedig az alsóházba szavazhatták be képviselőiket. Bizonyos vagyoni szint alatt pedig egyáltalán nem járt választójog, így Ian Smith miniszterelnök hatalmát semmi sem veszélyeztette. Az alsóházban működött egy „futottak még” kategóriájú, kisebbségben lévő fekete formáció, ennek tagja volt Abel Muzorewa metodista püspök. Ezért nevezték a rhodesiai rendszert is apartheidnek.

Az 1970-es évek elején a nemzetközi szervezetek azonban nyomás alá helyezték az Európai Közösségbe igyekvő Nagy-Britanniát, a csatlakozás egyik feltétele pedig Rhodesia tényleges feladása volt. 1977-ben összeült Lusakában a Nyugati Kontaktuscsoport (tagjai: USA, Kanada, Nagy-Britannia, Franciaország, NSZK), hogy tisztázzák Délnyugat-Afrika és Rhodesia helyzetét. Akkor egy úgynevezett „belső rendezésben” állapodtak meg, ez a Lancaster House Szerződés megkötésével ért véget 1979-ben. Az akkor létrejött Rhodesia-Zimbabwe nevű államban Abelt Muzorewát, egy fekete metodista püspököt választottak miniszterelnökké. A választásoktól távolmaradó Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió (ZANU) és Zimbabwei Népi Unió (ZAPU) azonnal csalást kiáltott, a nemzetközi közvélemény pedig a segítségükre sietett. Időközben a ZANU gyakorlatilag lefejezte a ZAPU vezetőségét, utóbbi Hazafias Front (PF) néven „koalíciót kötött” a ZANU-val és 1980-ban a választásokat megnyerve Robert Mugabe került az ország élére. A többi már a (velünk élő) történelem.

Egykoron „Afrika ékszerének” is nevezték Rhodesiát – most nem éppen ez a jelző jut róla eszünkbe. Tényleg ennyire virágzó gyarmat volt?

Ez olyannyira igaz, hogy a gyarmaton rendszeres volt a munkaerőhiány, ezért időről időre megújítottak egy szerződést a keleti szomszéd – és akkor még portugál gyarmat – Mozambikkal, amely vendégmunkásokkal látta el Rhodesiát. A magyar külügy jelentései sokat panaszkodtak az 1960-as évektől az 1970-es évek elejéig, hogy a ZANU és a ZAPU népszerűtlenek, amelynek okaként a fekete lakosság – a szomszédos országokhoz képest – kiemelkedően magas életszínvonalát és fizetését nevezték meg. Amíg az ENSZ szankciói nem éreztették a hatásaikat, addig eszébe sem jutott a feketéknek tömegesen csatlakozni a fenti szervekhez.

Az 1964-től független gyarmat legfontosabb exportcikke a dohány volt. A dohányt a szankciók bevezetése után svájci ügynökökön keresztül sikerült eljuttatni a megrendelőkhöz: itt meg kell említeni a szocialista országok képmutató magatartását is, hiszen ők és az egykori francia gyarmatok ágáltak a legtöbbet Rhodesia ellen, miközben a svájci ügynökökön keresztül a szocialista blokk is vásárolta a rhodesiai dohányt.

Margaret Thatcher brit miniszterelnök a még fiatal (és vállalhatóbb) Mugabéval találkozik

És mi jött a függetlenség után?

Mugabe letarolta és bekebelezte a ZAPU-t. Ezt sokáig tolerálta a nemzetközi közvélemény, hiszen a fehérek képviseletéhez nem nyúlt hozzá 1987-ig, amely megfelelt a Lancaster House Szerződésnek. Az említett dokumentum az ország alkotmányaként funkcionált, melyhez Mugabe eleinte tartotta magát. Bár már érlelődtek folyamatok – többek között Rhodesia-Zimbabwe nevéből elhagyták Rhodesiát –, viszont az apartheid elleni harc túlságosan lefoglalta a nemzetközi közvéleményt.

Mugabét és pártját a szovjetek, majd a kínaiak is támogatták. Volt egyáltalán valami köze a diktátornak a szocializmushoz, vagy csak a nagyhatalmak segítségét használta ki hatalomra kerüléséhez?

Mugabe egy rendkívül jóeszű diák volt, jezsuita iskolába járt – kevesen tudják, de hatdiplomás értelmiségi, 

egyik diplomáját például a Londoni Egyetemen szerezte. Sokat szlalomozott a nagyhatalmak között, a nyugati sajtó pedig egy haladó gondolkodású emberként állította be: nagy hatással volt a nyugati közvéleményre, ahogy első feleségével, Sally Hayfronnal mutatkozott. Belpolitikája viszont nem tudott a világ változásaival lépést tartani: az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején teljes sikertelenséggel és teljesen anakronisztikus módon igyekezte átültetni a szocialista modellt. Legügyesebb húzása viszont kétségkívül az volt, hogy az apartheid ellenében pozícionálta magát, amivel a bírálatok ellenére jó ideig kikezdhetetlenné tette politikáját.

Szóval a '80-as évek végén és a '90-es évek elején drasztikus változás történt. Mit kell tudni erről az időszakról?

1987-ig volt a Rhodesiai Frontnak (ez Ian Smith egykori pártja) fix képviselete az országgyűlésben. Az RF szavazótábora viszont egyre jobban fogyatkozott, ugyanis a fehérek kivándoroltak. Ennek oka az 1992-es Földszerzeményi törvény volt, amikor is az állam vagy kisajátította a fehér gazdák földjeit (és osztotta újra hozzá nem értő feketéknek), vagy földfoglalás során (a tulajdonos és családja esetleges legyilkolásával) birtokba vette egy fekete az adott parcellát. A fehérek kivándorlásával, és a ZANU-PF-hez közelállók minden fontosabb pozícióba való kinevezésével az ország lejtmenetbe került. Ehhez társultak még a szocialista típusú gazdaságpolitika meghonosítására tett sikertelen kísérletek. Ez a négy tényező előrevetítette, hogy Zimbabwe egészen biztosan nem lesz az ezredforduló nyertese.

A 2000-es években már számos nemzetközi szankció is sújtotta az országot – ennek ellenére is ennyire megingathatatlan volt Mugabe hatalma?

Kétségkívül. Mugabe parlamentje például hozott egy olyan jogszabályt, melynek értelmében akinél bármilyen terepmintás ruhát találnak (akár egy pár zoknit), azt azonnal letartóztatják és bíróság elé állítják terrorizmus vádjával.

A lakosság ellenőrzése totális méreteket öltött, valódi ellenzéki szervezkedésre nem is volt esély.

Ehhez társult még a felszabadító nimbusz, amelyben Mugabe a „zimbabwei nemzet atyjaként” tetszelgett.

Az utóbbi években azonban minden megváltozott…

Ekkorra már látszott, hogy Zimbabwének vége. A kérdés mindössze annyi volt, hogy Robert Mugabe le fog-e mondani legalább pártja, a ZANU-PF éléről, de mint Grace Mugabétől megtudhattuk: ha férje nem élné meg a következő választásokat, akkor már csak tiszteletből is az urnájára kell szavazni. Egészen arcpirító rendezvény volt Robert Mugabe tavalyi születésnapi partija, amikor az állami költségvetés terhére herdáltak el dollármilliókat az eseményre. Mugabe szóvivői a magas költségeket azzal indokolták, hogy az életműve alapján neki ez jár.

Úgy hírlik, 2007-ben Zimbabwében történt a világ legnagyobb hiperinflációja. Mi vezetett a tragikus gazdasági helyzethez, és mi jellemezte a Mugabe-korszak gazdaságpolitikáját?

Szégyenletes tény, hogy az ezredfordulóra „Afrika kenyérkosarából” egy olyan ország vált, ahova importálni kell az élelmiszert.

A rossz gazdasági mutatókat a bankjegykibocsátás beszűkítésével próbálták orvosolni, ez végső soron 18%-os gazdasági csökkenést eredményezett a 2008-ra. A szankciók bevezetéséhez azonban szükség volt arra, hogy Zimbabwe birtokba vett minden, az országban található nyugati magántulajdont, és ezzel gyakorlatilag tönkrevágta a bányászatot (Zimbabwének vannak gyémánt-, vas- és rézkészletei). Gyakorlatilag nem maradt olyan szektor, ami ne ment volna tönkre.

Száztrillió zimbabwei dolláros bankjegy a 2007-es hiperinfláció idején

Miért vált Mugabe hatalma ennyire bizonytalanná?

A tömegkommunikáció fejlődésének hála egyre több hír jutott be az országba, az életszínvonal romlásával pedig egyre nőtt az elégedetlenek tömege. A veteránok és a hadsereg pedig újra akarták osztani a pozíciókat, de Mugabe úgy határozott, hogy inkább elindul a 2018-as választáson. Ezen kívül pedig Grace Mugabe egyre inkább előrébb lépett a politikában: úgy nézett ki, hogy a demokratikus választások színjátékát a nyílt despotizmus igyekszik felváltani.

Kinek állhatott érdekében az elnök eltávolítása?

A hadsereg veteránjai egyenlőtlenül kapták a falatokat a húsosfazékból. Ezt meglovagolva a veteránok és a hadsereg egy csoportja vélhetőleg megszerezhette Peking jóváhagyását, így az ENSZ Jószolgálati nagyköveti státuszát viselő Robert Mugabe elmozdíthatóvá vált.

Elég egyértelműnek tűnik tehát, hogy a 93 éves elnök immár véglegesen is távozik a politikából. De mik a perspektívák, ki jöhet utána?

A legrosszabb forgatókönyv a kontinuitás: nevezetesen nem nyúlnak hozzá Mugabe családjához, erre viszont kevés esélyt látok. A legoptimistább forgatókönyv pedig egy demokratikus választás lenne, ahol az ellenzékiek és a reformerek összefogásával eltávolítanák Mugabe családját és kegyeltjeit a fontosabb pozíciókból. Azonban ennek is vannak árnyoldalai: a lázadók is valamilyen szinten részei Mugabe rendszerének, továbbá Mugabének is vannak hívei.

Mugabe fokozatosan építette ki autoritárius, diktatórikus hatalmát. Milyen vezetőként jellemezné a jelenleg házi őrizetben ülő diktátort?

Mugabe

egy véreskezű zsarnok, aki hol faji, hol gazdasági alapon a fehér kisebbséget hibáztatja Zimbabwe minden balsorsáért.

Erre legjobb példa az volt, hogy mikor az egyik évben a rossz időjárás miatt a zimbabwei föld a korábbiakhoz mérten is alacsony termésátlagot hozott, Mugabe a rossz termésért az ott maradt 4000 fehér lakost okolta. Azon felül, hogy ez demagógia életképes volt, az elnök esetleges riválisait is sorra elintézte vagy emigrációba kényszerítette, választási kampányaikat megnehezítette. Ugyanakkor a polgárháború győztes vezetőjeként felépített magáról egy imázst, amelyhez társította magas életkorát és képzettségét is. Ezek a tényezők adtak neki egy bizonyos karizmát, amiért sokan a mai napig őszinte rajongói.

Dél-Afrikában például létezik egy Gazdasági Szabadságharcosok Pártja nevű szervezet, az EFF. Ezt a formációt Julius Malema hozta létre, aki az ANC (ez a néhai Nelson Mandela pártja, amely 1994 óta folyamatosan kormánypárt) ifjúsági szervezetének vezetője volt. Malema gyűlöli a fehéreket, áhítattal és csodálattal beszél Zimbabwéről, ahonnan elűzték a fehéreket és „visszaadták a földeket a jogos tulajdonosaiknak”. Malema több alkalommal fenyegette meg a búrokat, hogy ha rajta múlik, megkeseríti az életüket, megeteti őket a cápákkal.

A zimbabwei hadsereg az állami televízióban jelenti be a katonai hatalomátvételt. Fotó: MTI

Lehet-e a negyven éve hatalomban levő elnök nélkül Zimbabwe újból virágzó afrikai ország?

Aki értett valamihez és féltette az életét, az már mind elhagyta Zimbabwét, helyükre pedig „bólogató Jánosok” és dilettánsok ültek be. Az ország lakosságának nagyjából 13%-a HIV-fertőzött. A fekete földfoglalók szemmel láthatóan nem értenek a földműveléshez. Az elit leváltása véleményem szerint önmagában még nem elég az ország talpra állításához, ráadásul egy komplett generáció Mugabe rendszerében nőtt fel. Rengeteg kötött felhasználású segélyre, valamint a posztapartheid és dekolonizációs kurzus újraértékelésére lenne szükség, de nem hiszem, hogy ezt Peking ölbe tett kézzel nézné. Komoly nemzetközi ellenőrzés és a szakértelem újbóli megjelenésével lehetne előrelépést elérni, de jelen helyzetben több a kérdés, mint a válasz

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/120869