Claude Pompidou, az Elysée-aranykalitka legszínesebb madara

2017. november 13. 15:35

Magyar Ágnes Zsófia
Mandiner

Ma lenne 105 éves a kortárs művészet megszállott rajongója, a világhírű párizsi kulturális és művészeti csodapalota, a Pompidou-központ megálmodója, a Francia Köztársaság 19. elnökfelesége, Claude Pompidou.

Az Elysée-palotát a beköltözés első pillanatától a korábbi szabadságuk béklyójaként megélő, jogi végzettségű Première Dame – noha élete minden percét attól fogva érezte értelemmel teltnek, amikor megismerte férjét, Georges Pompidout – napjaink emancipációs forradalma idején is otthonosan mozogna. 

Claude Pompidou – született Claude Cahour – sosem érezte magához közel a politikát, s férjét is féltette az aktív közéleti tevékenységtől, de főleg az azzal járó harcias világtól. Amikor férjét Charles de Gaulle 1958-ban felkérte, hogy legyen a kabinetfőnöke, Pompidou azzal hárította felesége neheztelését, hogy átmenetileg, mindössze hat hónapra vállaja a felkérést, és ez „semmi szín alatt nem fog politikai karrierbe torkollni”. Ez szűk három és félévig volt tartható, ugyanis 1962 áprilisában a generális miniszterelnöknek jelölte Pompidout, aki itt már csak annyival tudott érvelni a feleségének, hogy „egy ilyen felkérést nem utasíthatok vissza – főleg nem azt, ami a generálistól jön”. A bejelentéskor Claude-nak elakadt a szava, majd hosszú percek után annyit bírt kinyögni, hogy „hát, ha muszáj” – s ezzel megkezdődött az elnökfeleség bő egy évtizedes kálváriája.  

Madame Pompidou szívből utálta a politikát. Amikor 1936-ban a magas, vékony, öntudatos jogászlány férjhez ment a meglehetős szoknyavadász hírében álló dandy-hez, nem (miniszter)elnököt, hanem egy akkoriban Marseille-ben szolgáló irodalomtanárt választott társául. Úgy tartotta 1969-ben – Pompidou elnökké való kinevezésével – már „csak” hét évet kell kibírnia, s utána a politikai csatározásokban érdesebbé edződött, de egyszersmind sérülékenyebbé vált férjével visszasimulhat a hétköznapok megkapó egyszerűségébe. Hogy az esti Mozart- és Bach-lemezek hallgatása végre újra ugyanolyan meghitt legyen, mint fiatal házasokként volt. 

Claude a jótékonykodásban talált vigasztalódást, melyet lelke mélyéről jövő elhivatottsággal művelt. Szívügye volt az értelmi sérültek istápolása, ahogyan a hospice-házak lakóinak méltóságos körülmények közötti végnapjainak elősegítése is. Az elnökfeleség az önkéntesség intézményét is sikerrel újította meg, melyben Eunice Kennedy – az egykori amerikai elnök testvére, az Egyesült Államok párizsi nagykövetének felesége – volt nagy segítségére, aki hosszú évek óta harcolt a fogyatékkal élők életkörülményeinek javításáért. Amerikai útjai során közvetlenül ismertette meg a transzatlanti példákkal Madame Pompidout, aki hamarosan összetoborozta első ötven önkéntes segítőjét. Férje óvva intette a várható támadásoktól, nem alaptalanul, mivel hamarosan már szakszervezeti mozgalmak aktivizálódtak a „sárga pulóveresek” ellenében, s az ápolók attól (is) tartottak, hogy az önkéntesség szétrombolja majd a jelenlegi gondozási rendszert és „túlságosan átalakítja a betegekhez való viszonyt”. 

Ő azonban kitartott, s két évvel később már kétszázötven önkéntes segített a betegápolásban, -gondozásban, majd nem sokkal később megnyitotta kapuit egy idősgondozással foglakozó intézmény is, az ő pártfogásában. Hamarosan nem, hogy ellenezte volna, hanem egyenesen követelte a társadalom a sárga pulóveresek mind szélesebb körben való jelenlétét. Claude Pompidou életének egyik meghatározó mentsvára így az alapítványa körüli, rendkívül sokrétű tevékenykedés lett. Minden idejét igyekezett erre fordítani, s erőfeszítéseit komoly siker koronázta: pár hónap leforgása alatt több mint egymilliárd frankot gyűjtött össze gondozottjai számára (ami a hetvenes évek Franciaországában tetemes összegnek számított), s hamarosan már vidéken is több intézményt működtetett: beteg gyerekek és beilleszkedési nehézséggel küzdő fiatalok számára is volt már Claude Pompidoun keresztül érkező segítség. 

Tette mindezt azért is, mert a természetes úton való családalapítás hiába váratott magára, s ez sajgó pont volt az elnöki házaspár életében. Olyannyira, hogy 3 hónaposan örökbe fogadott fiuk, Alain csak egy véletlennek köszönhetően, egy taxistól hallott anekdota folytán tudta meg felnőtt fejjel, hogy nem vér szerinti Pompidou. Édesanyja ugyanis szégyenletesnek, nőiségéhez méltatlannak tartotta, hogy nem volt képes gyermeket kihordani, s ennek eltitkolásáért nem egyszer a sajtónál is beavatkozott a házaspár. Az orvosprofesszor Alain – akit szülei féltve igyekeztek távol tartani a politikától – soha nem szólt arról, hogy tudomást szerzett a féltve őrzött titokról. (Az már más kérdés, hogy az élet később nagyon is politikai útra terelte ifjabb Pompidout: előbb egészségügyi minisztériumi poszton, majd két cikluson át európai parlamenti képviselőként.) 

Pompidouék strandolnak

Claude Pompidoura élete során számtalan megszólítás ragadt: tanárné, miniszterelnökné, elnökné, hercegi tanácsadó, mégis ha kérdezték, hogy melyiket szereti legjobban, kertelés nélkül mindig a tanárné volt a válasza. Amikor férje banktisztviselő lett, s kapcsolatba kerültek a Rothschildekkel, azok egyenesen bolondultak a nemesen egyszerű, kissé provinciális és atipikus, de rendkívül barátságos és melegszívű  Pompidou házaspárért. Hélène Rothschild imádta az általa egyszerűen csak egy „nagylány”-nak becézett Claude derűjét, könnyedségét, játékos jókedvét, bárhol is járjon a nagyvilágban.

Márpedig nagyvilági létből nem volt hiány: a kor híres színészeihez, művészeihez, arisztokratáihoz volt gyakori bejárása az elnöki párnak, köztük olyanokhoz is, akikről nem is álmodtak. Richard Burtonnel, Elizabeth Taylorral, Zizi Jeanmarre-ral, Viscontival vagy éppen Coco Chanellel kvaterkázni – ez mind álomszerűnek tűnt. Nem véletlenül nyilatkozta Claude ekkoriban, hogy vidéki burzsoá családban született ugyan, de a sznobizmus e magas fokához neki is hozzá kellett szokatnia magát. Egyszerre vált lenyűgözővé és döbbenetessé számára, hogy azoknak a divattervezőknek a ruháit kezdte viselni, akiknek kreációit eddig csupán a divatlapokban és az üzletek kirakatában csodálta. Ez a teátrális világ azonban egyre több terhet is rótt az elnöki párra, s Claude – noha ő  jobban viselte a Matignon, majd az Elysée-palota  aranykalitkáját, mint férje – igazán felszabadultnak akkor érezte magát, ha szerda esténként a maga csendességében gyűlhetett össze a család egy gyertyafénynél elköltött vacsora mellett. 

Idealizmusába nem fért bele, hogy tudomást vegyen férje gyógyíthatatlan betegségéről, a leukémia egyik lassan ölő, kegyetlen fajáról. A végső pillanatig kitartott, s még férje halála előtti utolsó nagy, a diplomáciai testület évinditó elnöki fogadásán is sugárzó mosolya volt eleganciája legszebb éke. 

Claude Pompidou nem csak a politikát, de az ezt kísérő „körítést”, a politikacsinálókat sem szerette sosem. Férje halál után viszont azzá vált, aki elnökfeleségként sosem akart lenni: a köztársaság befolyásos, jelentős asszonyává. Jacques Chirac, Édouard Balladur – politikusi minőségén túl a későbbi Pompidou-központ társalapítója – de Jean-Pierre Raffarin vagy éppen François Mitterrand is ült Pompidou özvegyének asztalánál. A nyitás nem öncélú volt: Georges Pompidou munkásságának és emlékének halhatatlanná tétele. A törekvés nem volt hiábavaló.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/120676