Isten kegyelméből kormányoz-e a kormány?

Orbán Viktor miniszterelnök a Reformáció 500. évfordulóján elmondott beszéde néhány érdekes mondatot tartalmazott, mint amilyen a következő: „Az isteni ige arra tanít minket, hogy ne a véletlent vagy a sors szeszélyét lássuk abban, hogy itt és most Magyarország élén keresztény, hitvalló kormány áll, hanem érezzük benne Isten kegyelmének megnyilvánulását”.

Az „Isten kegyelmének megnyilvánulása” emlékeztet arra a hagyományos fordulatra, amely szerint egy-egy uralkodó „Isten kegyelméből” (Dei gratiā) uralkodik. Alapja leginkább Pál apostol szava: „Nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte” (Rómaiakhoz írt levél, 13, 1).

Ám az „isten kegyelméből” való uralkodás régi felfogása és mai említése között hatalmas a különbség. Más ugyanis az, hogy egy uralkodó, aki rangját erőszak, örökösödés, vagy házasság útján szerezte és ekképpen állapotbeli hatalmát „Isten kegyelmének” tulajdonítja; s megint más az, ha nem állapotbeli a politikai hatalom, hanem demokratikus választások útján elnyert. Az utóbbi esetben ugyanis a hatalom demokratikus, nem erőelvű vagy arisztokratikus;

De gondolhatjuk-e mi, mai állampolgárok, hogy egy kormány hatalma „Isten kegyelmének a megnyilvánulása”? Nyilvánvalóan igen, hiszen egy állam polgárai szabadon vélekedhetnek arról, hogy milyen természeti, társadalmi, vagy éppen természetfeletti erők vezettek valamilyen politikai eseményhez. Ha az állampolgár vallásos, a történelmet, a saját és közössége életét mindenképpen az isteni Gondviselés munkájának tulajdonítja. Ez ugyanúgy érvényes a keresztény és zsidó, a muzulmán és a hindu honfitárainkra: hiszen, miként a legtöbb vallási alakzatban is, bennük is feltételezik az isteni gondviselést. Mindemellett a politikus és az állampolgár is joggal mondhatja: „Nem keverjük össze hivatásunkat az egyházaink küldetésével.”

A beszédben volt egy mindezen túlnyúló kitétel, amely a címben adott kérdést pontosítja: nem általában véve tartjuk Isten kegyelme megnyilvánulásának a jelenlegi kormányt, hanem „itt és most”, azaz a jelen viszonyok közepette. Ebben az állításban történetteológia húzódik meg, amely egyáltalán nem idegen tőlünk; a Kölcsey Himnuszával minden magyar lelkébe ivódik. Ez a történetteológia nem idegen a kereszténység hagyományos felfogásától sem, hiszen abban az állam az egyházzal egyetemben az isteni Gondviselés hatalma alá tartozik. A korai felfogások után a nyugati kereszténység kiemelte a világi és az egyházi pólus különbségét, de összetartozásukat is. Ebben Gelasius vagy Szent Tamás nem különbözik Luther vagy Kálvin tanításától a „két kormányzásra” vonatkozóan. A teljes keresztény hagyomány hangsúlyozza a világi hatalom lelki alárendeltségét a spirituálisnak, noha a nyugati fejlemények a világi önállóságát fokozatosan kihangsúlyozták.

Mindezen túl Orbán Viktor a hívő politikus hangján szólalt meg, aki életét és munkáját az isteni vezetés alá rendeli, miközben tudatában van a világi és az egyházi különbségének. Ez a megközelítés különösnek hat sok nyugati ország politikájában. Idehaza azonban nem különös: valahogyan a legtöbben így gondoljuk ezt. Tiszteletben tarthatjuk azok véleményét, akik szerint „a történelemnek nincs értelme”, ahogyan Karl Popper fogalmazott, noha az erre következő filozófiai vita azonnal kiemelheti, hogy ez a kijelentés öncáfoló: ahhoz, hogy a történelem egészének értelmetlenségét kimondhassuk, fel kell tételeznünk a történelem egészének ismeretét, ez az ismeret azonban valamilyen értelmességet, teleológiát szükségképpen magában foglal.

De mit mondjunk azok kifogására, akik az állam és egyház elválasztásából annak követelményét vezetik le, hogy a világi politikus ne beszéljen „Isten kegyelméről” a kormányzására vonatkozóan? Ez az álláspont megengedi, hogy a politikusnak legyenek ilyen meggyőződései, de már tiltaná, hogy e meggyőződéseket nyilvánosan is kifejezze. Ha kifejezi, erős minősítéseket kaphat, pl. „antikrisztus” és hasonlók. Ám van itt egy körülmény, amelyet figyelembe kell vennünk: a protestáns reformáció 500. évfordulója. Ezen fellépve a lehető legalkalmasabb a vonatkozó meggyőződések feltárása egy politikus részéről. Nem tett másként Angela Merkel sem, amikor Wittenbergben szót kapott a reformációs nagy emlékünnepélyen.

Miután Orbán Viktor a mondandóját szembetűnő rövidséggel adta elő – s ennek itt ugyancsak üzenet jellege van –, nem mondhatunk mást, mint azt, hogy fellépése megfelelt mind a demokrácia követelményeinek, mind a jóízlésnek.

A legfontosabb körülményt a végére hagytam: a migrációs válság súlyát és jelentőségét. Ennek egybeesése a reformáció félévezredes ünnepével érdekes megfontolásokra indítja a megfigyelőt. Egy évszázaddal ezelőtt, 1917-ben a világháború öldöklése és a bolsevik coup d’état esett egybe a reformációs évfordulóval. Mind a mai események mind az egy évszázaddal korábbiak arra figyelmeztetnek, hogy a reformációban értékeljük a protestáns, azaz a tiltakozó elemet, a fennállóval szembeni tiltakozásét.

amely egyszerre veszi fel a reformáció politikaelméleti és hitvalló hagyományát, illetve a lutheri szembehelyezkedést szinte az egész világgal.

1917 még egy ponton fontos dátum: ebben az évben jelent meg Rudolf Otto filozófus-teológus Das Heilige (A Szent) című munkája, amelyet sokan úgy üdvözöltek, mint a reformáció alapmeglátásainak alkotó továbbvitelét, szinte egy újabb Wittenbergi Kiáltványt… A munka valóban korszakosnak bizonyult, ami felhívja a figyelmünket a következőre: egy évforduló valódi ünnepe nem egyszerűen egy történeti hagyomány fennállásáról való megemlékezés, s talán még nem is csupán a gondviselésszerű egybeesések határozott felismerése és kifejezése. Szólnia kell ennek az ünnepnek arról is, amit A Szent fejez ki, vagyis a gondolkodás döntő megújulásáról. Ez a megújulás a kiemelkedő személyiségek műve, legyenek bár politikusok, tudósok vagy művészek. A visszatekintés már önmagában megújulást implikál, de ennek kifejezése nagyon fontos: előretekintve érdemes arra is odafigyelni, miben áll a hagyományok eleven továbbvitele (lásd ehhez az értelmiségiről írt korábbi írásomat).

Az előretekintés oldja fel azt a dilemmát, hogy vajon a politikus, aki „Isten kegyelmére” hivatkozik, nem zárja-e ki ezáltal a demokrácia alapelemét, a tömegek szabad döntését. Ha ugyanis a jövőre mint megújulásra is kitekintünk, ebbe bele kell értenünk a közösség szabadon kifejezett és érvényesített együtthatását, azaz a parlamentáris demokrácia legfontosabb elemét.

A címben feltett kérdés válasza tehát így szól: Noha mind történetileg, mind teológiailag elfogadható, hogy a kormányfő szemében saját kormányzása Isten különleges kegyelme, sőt elrendelése, ám ennek politikai hangsúlyozása a demokráciára jellemző szabad választás értelmetlenségét jelentheti. Ez a veszély azzal oldható fel, hogy a jövőbeli megújulás hangsúlyozásával teret biztosítunk a demokratikus folyamatoknak – vallásilag-teológiailag pedig a Szentlélek szabad működésének.