A profán kísérlet – A kapitalizmusból a szocializmusba és vissza

2017. november 10. 11:32

Balázs Gábor
Rednews

A szovjet rendszer alternatívát képviselt a piaci kapitalizmussal szemben, és ami még fontosabb: működött.

„A szovjet-rendszer konszolidációja és nagyjából 1956 (a XX. kongresszus és a magyar forradalom) között a rendszert sokan és igen szenvedélyesen gyűlölték a másik táborban, de végeredményben egy valamit senki sem kérdőjelezett meg: a rendszer alternatívát képvisel a piaci kapitalizmussal szemben, és ami még fontosabb: működik. Olyannyira működik, hogy maguk a nyugati országok is kénytelenek voltak különböző engedményeket tenni a szovjet rendszer iránt vonzalmat érző néptömegeik számára (ez a jóléti állam története, amely végnapjai kezdete aligha véletlenük esik egybe a Szovjetunió bukásával).

A nyugati burzsoázia gyűlölete nem tévesztett célt. A korban mindenki meg volt győződve arról, hogy egy valamiben a szovjet-rendszer biztosan nem állított valótlanságot: a föld valóban kifordult a sarkából, abban az értelmben, hogy az évszázadok óta uralkodó elitek elvesztették a hatalmukat és megtörtént, ami még soha, sehol. Az társadalmi hierarchia felborult: az alsó néposztályok kerültek hatalomra. Nem véletlen, hogy a kezdetek kezdetén a Párizsi Kommün, ahol „a munkásosztály belépett a történelem színpadára”, volt a rendszer talán legfontosabb hivatkozási alapja. Mint ahogy az sem, hogy a szovjet-kísérlet éppen ebből a szempontból váltotta ki a legnagyobb gyűlöletet: „patkánylázadás”, ahogy a cizellált magyar jobboldal találta és találja nevezni a Tanácsköztársaságot.  

Magának a rendszernek az ideológiája is ezt sugallta: itt nem a királyokat dicsőítették, hanem a parasztlázadásokat; nem a hatalmat, hanem az ellenállást; nem a rendet, hanem a forradalmat (a polgári forradalmi Marseillaise-t éppúgy énelketették az iskolákban, mint a proletár Internacionálét); nem az engedelmességet, hanem az igazságtalanság elleni fellépést, és így tovább. Nem volt ez jelentőség nélküli, hiszen mindez megadta a népnek a kollektív méltóság legalábbis érzetét – noha ha valaki mindezeket az elveket magán a szovjet rendszeren akarta számon kérni, akkor igen rosszul járt.

Hiszen volt ebben persze óriási képmutatás is (egy idő után csak az volt), de talán cinizmus jóval kevesebb, mint az azt megelőző és követő rendszerekben. Mikor 1990 után nyilvánosságra kerültek a párt belső dokumentumai, a történészek igencsak meglepődtek, hogy ezekben a belső levelezésekben, beszélgetésekben úgy beszéltek egymással a pártvezetők, mint a Pravda vezércikkeiben – el lehet képzelni mostani vezetőink egymás között hogyan beszélnek a népről.

És persze a magaskultúra járt a népnek is, nem is volt mindez hatástalan: alighanem egy szovjet-rendszerbéli munkás műveltebb volt, mint egy ma önmagát publicistának, sőt akár egyenesen irodalmi alaknak képzelő kisnyilas házmester, aki habzó szájjal panelprolizik.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/120542