Metoo: elég volt a drámázásból!

Kate Maltby színikritikus térdére tette egyszer egy pillanatra a kezét Damian Green brit tory parlamenti képviselő, később pedig küldött neki egy sms-t, amiben azt kérdezte, hogy nincs-e kedve meginni valamit vele a hölgynek, mivel rég nem látta. A döbbenetes, tragikus eseménysort Maltby egyenesen a patinás Times-ban hozta nyilvánosságra, a metoo-kampány keretében, mint szexuális zaklatást. Green ellen nyomozást indítottak. Maltby és Green egyébként régi ismerősök, talán barátok is voltak. (Maltby kisasszonyt és térdét lásd nyitóképünkön.)

A metoo-zásnak van értelme konkrét erőszak, valamint olyan nyomásgyakorlás esetén is, mint a szereposztó dívány és hasonlók. 

De vajon komolyan vehető-e, hogy zaklatásnak nevezhetőek a következő esetek:

A) Egy hollywoodi koktélpartin egy Színész Úr Színész Kisasszony fenekére teszi a kezét.

B) Producer Úr a kastélyába invitálja pezsgőzni Színész Kisasszonyt.

C) Rendező Úr a számára igen szimpatikus Színész Kisasszony mellé lép beszélgetni, keze a vállához ér időről időre. 

D) Brad Pitt a budapesti forgatáson csapni kezdi a szelet egy magyar asszisztenshölgynek, mondjuk színésznövendéknek, invitálja ide-oda, néha átfogja a derekát

E) Nevezett színésznövendék asszisztenshölgynek a világító kezdi csapni a szelet, megpróbálná átfogni a hölgy derekát, de az nem engedi, a meghívásokat lepattintja.

Lenne még pár ötletem.

A zaklatás létező jelenség, amióta világ a világ,

És nekem egy színész, de senki más se akarja bemesélni, hogy azért, mert egyszer hozzáértek a vállához, a térdére tette valaki a kezét és még kacsintós sms-t is kapott, amiben randira hívták és esetleg még konkrétabb utalgatások is szerepeltek benne, életre szóló traumák érték. 
Bunkó volt az illető vagy sem, ilyenektől egy felnőtt, mentálisan stabil nőnek nem lesz életre szóló traumája. Nem is beszélve azokról a nőtársairól, akik még irigykedni is fognak rá, már bocsánat.

Akinek némi határozottabb közeledéstől traumája lesz, annak be kell fizetnie magát a pszichológushoz. 

Mivel a zaklatósdi és hogy úgy mondjam, a szabadosabb szexuális életmódok a fokozott érzelmekkel és hisztikkel operáló művészvilágra fokozottan jellemzők, nyilván számolni kell minden más ügyben is a dramatizálással. Például azzal, hogy kellemetlen, de amúgy könnyen feldolgozható eseteket felnagyítva traumaként tálalnak, főleg ha erre amúgy a zeitgeist is vevő.

És nem, nem a szubjektív érzelmek döntik el, hogy valami életre szóló trauma vagy sem. Hanem egy perben például a felkért pszichiáter. 

A hatalmi helyzetek folyamatos monitorozását is kezdem kicsit túltoltnak érezni. Eszerint a felfogás szerint ha hatalmi szituációról van szó, akkor nem illik közeledni egy nő felé egy férfinak (férfi felé egy nőnek és más felállások), mert az nyomásgyakorlásnak hathat. Főnök-beosztott, tanár-diák, rendező-színész. Álljunk meg egy pillanatra!

Egy rendező közeledhet egy kezdő színésznőhöz, akivel amúgy per pillanat nem dolgozik együtt? Vagy ez hatalmi helyzettel való visszaélés, mert potenciálisan még lehet, hogy egyszer alkalmazni fogja a kezdő színészt? Vagy egy tapasztalt rendező egy tapasztalt színésznőhöz? Mellékesen: Schilling Árpád és neje is egy rendező-színész házaspár, ennek a kapcsolatnak is el kellett valamikor kezdődnie.

Egy olyan közegben, ahol mindenki tehet mindenkinek szívességet,

Ilyen a művészvilág, a politika világa, a sport világa és még sorolhatnánk. Azt viszont azért mégsem mondhatjuk, hogy az emberek ne ismerkedjenek abban a közegben, amiben amúgy mozognak.

A nagyhalál eljátszása helyett talán jobb lenne elővenni a józan eszünket. A közeledést, bókolást, esetleg kellemetlen utalgatást is annak venni, ami. A határozott visszautasítás is megteheti. Ami pedig öt éve titokban jól esett, azt nem kell most zaklatásnak kikiáltani. 

A végén még annak sem fogjuk elhinni a traumát, akinek tényleg van. Hagyjuk meg a metoo-t a valódi zaklatásoknak! Elég volt a túltolt drámázásból!