„Reformáció? Bocs, erre most nincs időm...”

2017. október 31. 15:05

Gacsályi Sára
Mandiner

A reformáció nagy évfordulóján így találkoztam a magyar társadalom valóságával.

„A reformáció része a magyar nemzettudatnak, a magyarságtudat támasza” – jelentette ki Áder János köztársasági elnök. 

„A reformáció az emberi civilizációt mindenkorra megváltoztatta” – hangsúlyozta Lázár János, a miniszterelnökséget vezető miniszter. 

„A reformáció üzenete, hogy nyitottak legyünk az újra és szilárdan őrizzük a felismert igazságot” – tartja Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. 

„Reformáció? … ööö…nem tudom” – mondja az utca embere 2017 októberében Magyarországon. 

*

Az ötszáz éves reformációs évforduló előestéjén körbejártuk Budapestet, hogy kiderítsük, az utca embere hogyan vélekedik a reformációról.

Ez a cikk ennek a videóriportnak a hűlt helye. Videót ugyanis nem tudtunk csinálni. Nem tudtunk miből csinálni.

Jó másfél óra alatt sok tucat embert próbáltunk megkérdezni, hogy mit tud a reformációról: tudja-e mi az, mikor történt, hol történt, jónak tartja-e megtörténtét, és így tovább…

A kérdéseinkre az emberek többsége elutasítással, dühvel és zavarral reagált – majd valós válasz adása nélkül ment tovább. 

Másfél órányi aktív kérdezgetés alatt összesen négy érdemi választ kaptunk. Ezeket a válaszokat mind férfiak adták; ránézésre tizenöt, huszonöt, harmincöt, hatvanöt éves úriemberek. 

A legfiatalabb fiú úgy tudta, hogy a reformáció „megújulást jelent, azt jelenti, hogy megújítunk dolgokat, mindent újjá csinálunk azért, hogy jobb legyen. Haladunk a korral”. Ugyanez a fiú néhány rávezető kérdés elhangzása után sem tudta a reformáció és az egyház fogalmát összekötni. 

A tőle idősebb srác tisztában volt vele, hogy a reformáció kapcsán a „keresztény egyház megreformálásáról beszélünk, aminek Luther Márton volt az egyik nagy alakja”, ahogyan azt is tudta, hogy ennek ötszáz éves évfordulóját ünnepeljük a napokban. Véleménye szerint ez a folyamat javára vált a világnak. (Ez a fiatalember a forgatást követően aztán kikérte magának és közölte, hogy nem szeretné, ha felhasználnánk a felvételt.) 

A középkorú férfi leszögezte, hogy nem vallásos, de megosztotta velünk nézetét, miszerint a világot jobbá tette a kereszténység. Úgy gondolja, a reformáció során a „katolikus dogmákat átfogalmazták, átírták valamilyen emberközelibb megoldássá”.

Kérdésünkre felelve elmondta, hogy a reformáció ötszáz éve történt, és úgy emlékszik – bár nem biztos benne –, Esztergomból indult.

A legidősebb úriember végül örömmel válaszolt a Mandiner kérdésére, kiemelve, hogy ő maga is református. Elmondta: a reformáció során „kitették a Heidelbergi káté ajtajára 95 pontban azokat a követeléseket, amiket a római egyháztól követeltek”. 

*

Ezen négy megszólalót leszámítva másfél óra alatt nem kaptunk érdemleges válaszokat. Annál többször hallottuk cserébe a „bocsi, most nem”, a „ne haragudj, sietek” és a „nem nyilatkozom” frázisokat. Mindez persze nem meglepő, ha utcaembere-riport készítésére vállalkozik az ember.

A dolog érdekessége az volt, hogy az elutasítást ezúttal nem a kamera, a mikrofon vagy a mi unszimpatikus képünk váltotta ki, hanem a bedobott téma. Többször előfordult, hogy megállt valaki nyilatkozni, majd a kérdés elhangzása után közölte, hogy siet, erre nem ér rá, vagy éppen nincsen kedve válaszolni. Néhány esetben pedig, megkockáztatom, kifejezetten dühösek lettek az emberek, hogy erről kérdezzük őket. 

A riport készítése előtt felkészültem arra, hogy sokan nem lesznek tájékozottak az ügyben, fogok érdekes dolgokat hallani az egyházról és az enyémtől eltérő véleményekkel találkozhatok majd – éppen ezek miatt örültem a feladatnak.

Arra viszont nem számítottam, hogy az emberek az egyház, a hit puszta említésétől rosszul lesznek. 

Bevallom: majd két órányi meddő kérdezősködés után oszladozni látszott fejem körül a protestánsok rózsaszín ködfellege. E rózsaszín felhő kialakulása valahová az óvodai hittanórák és a húsz évvel ezelőtti vasárnapi ebédek felett pöszén elrebegett asztali áldások idejére tehető. További fellegképződésért felelős tizenkétszer ötvenkettő templomi hittanóra és tizenegy évnyi egyházi iskolában való padkoptatás.

Rózsaszín ködfelhő ide vagy oda, még én is megláttam most azt a szakadékot, ahol a mélység fölött egyik oldalon a szép keresztyén szólamokat halljuk a közéletben és a templomainkban, a másik oldalon viszont indifferens, fogalmatlan, érdektelen embertömegek állnak.

Úgy tűnik, a hit kérdésében szinte tapintható vastagságú torz üvegen át szemléltem a világot, vagy pontosabban a magyar társadalmat. Mégis bízom valamiben. 

A reformációban az egyház visszatért a hit egy egyszerűbb, helyenként tisztább megéléséhez. A reformátorok emlékeztettek mindenkit, hogy keresztyén hitünk központjában a krisztusi szeretet áll. Jézus pedig aranymondásként azt tanította nekünk, hogy Isten és embertársaink szeretete a legfontosabb. 

Hiszem, hogy ha Luther Márton ötszáz évvel ezelőtt úgy meg tudta magát értetni, hogy annak ma is hatása legyen a világra, akkor 2017 Magyarországban is lehetséges úgy kommunikálnunk, hogy annak foganatja legyen. Mondjuk: a hit, a remény és a szeretet. 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/120019