Ellenzéki összefogósdi – játékelmélet és fogolydilemma

Ahogy közeledünk a jövő évi parlamenti választásokhoz, a hazai közéletben egyre sűrűbben bukkan fel az ellenzéki pártok összefogásának kérdése. Különösen élesen jelenik meg mindez a baloldali ellenzék térfelére sorolt kis pártok háza táján. A dilemma adott: egyedül indulva, többet kockáztatva vágjanak neki a választásnak, vagy közös listával, közös jelöltekkel fussanak neki a megmérettetésnek.

Hogy ezt a fenti dilemmát mennyire nem sikerült feloldani, azt tökéletesen példázza az október 23-ai közös vagy nem közös, ünnepléssel vagy tüntetéssel kapcsolatos ellenzéki szerencsétlenkedés.

S ez a vonakodás különösen érthető a mérhető támogatottsággal rendelkező kisebb pártok helyzetében. A 2014-es összefogási kudarc keserű emlékein túl ugyanis legalább három olyan stratégiai érv szól az összefogás ellen és a külön indulás mellett, amelyek magukban állva is elégségesek lehetnek ahhoz, hogy ezek a pártok végül a különutasságot választják.

A három döntő stratégiai érv közül az első a politikatudomány oldaláról, a második játékelméleti szempontból, a harmadik pedig a választási matematika alapján mutatja be, hogy miért lehet érdeke külön indulni a kisebb, ám bejutásra esélyes, mérhető támogatottsággal rendelkező ellenzéki pártoknak.

1. A polarizáció szerepe

Politikatudományi megközelítést alkalmazva látni kell, hogy szinte minden, a témával foglalkozó tanulmány azt hangsúlyozza, hogy az egyes pártok sikeressége nagyban függ az adott ország politikai rendszerének karakterétől (alkotmányos berendezkedés, választási rendszer, pártok száma stb.). Ez önmagában az összefogás mellett szólna, hiszen a választási rendszer egyértelműen abba az irányba tolja szereplőket. Ezekben a tanulmányokban azt is többen kiemelik ugyanakkor, hogy a legfontosabb faktor sokszor mégsem a választási rendszer, hanem a politikai rendszer polarizáltsági foka! S ha ezt figyelembe vesszük, mindjárt nagyon más a leányzó fekvése.

Egy tanulmány például azt vizsgálja, hogy a politikai palettán már megkapaszkodott, kitörési pontokat kereső pártok a többi erőhöz való ideológiai közeledéssel, „besimulással”, vagy a többiektől markánsan elütő, „éles arcél” révén lehetnek-e sikeresek. A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy ez a dilemma elsősorban az adott politikai rendszeren belüli politikai polarizáció függvénye.

Kevésbé polarizált politikai térben az összefogás,

Közelebbről vizsgálta a polarizáció és a politikai stratégiák közötti összefüggést egy másik tanulmány, amely maga egyébként károsnak tartja a polarizációt, de jól leírja, hogy miként lovagolhatják meg a kisebb politikai szereplők a jelenséget. Felismeri, hogy feltörekvő, kisebb pártok mekkora politikai sikereket tudtak elérni pusztán azzal, hogy olyan megosztó ügyek mellé állt, amelyek mellett a polarizált politikai spektrum egyik oldala sem tudott szó nélkül elmenni. Egy polarizált politikai diskurzusban tehát a megosztó ügyek felvállalása sikerre vezet, amelyhez kiemelten szükség van az egyéni hangra és az ügy mentén a többi szereplőtől történő elkülönülésre.

Az előbbi megállapítások egyaránt igazak a regnáló kormányzattal szembeni fellépésre és az egymás közötti versenyre is. Egy kevésbé polarizált politikai térben ugyanis a választók inkább a centrista szólamokat díjazzák, ezért az új belépőknek érdemes hasonló vagy csak árnyalataiban eltérő üzeneteket megfogalmazniuk, mint politikai ellenfeleiknek. Ezzel szemben ott, ahol a politikai mező megosztott és erős igény mutatkozik a markáns üzenetekre, a kitörni vágyó pártoknak érdemes minél inkább megkülönböztetni magukat az ellenfelektől.

A fentiekből kiolvasható összefüggés egyértelmű: nem elsősorban a statikus tényezőket, például a választási rendszerből következő szükségszerűségeket, hanem az olyan dinamikus mutatókat, mint például a közélet polarizáltsági szintjét kell figyelni.

Ebből pedig az következik, hogy

Lehetséges, hogy a választási rendszer és a kormányváltási nyomás egymás irányába tolja a pártokat, de a 2014-es tapasztalatok és a hosszú távú stratégiai gondolkodás mást mutathat. Ebben az értelmezésben pedig a külön pólus kifizetődőbb lehet, mint az „összesimulás”.

2. Játékelmélet és fogolydilemma

Más megközelítésben, de ugyanezt az eredményt kapjuk akkor, ha a játékelmélet eredményeit a pártversenyre próbáljuk vonatkoztatni. John E. Roemer politikatudós, a Berkeley professzora a „Political Competition Theory and Applications” című könyvében azt vizsgálta, hogy játékelméleti szempontból milyen pártstratégiák milyen szituációkban lehetnek sikeresek.

Kutatásai alapján három típusra osztja a versengő pártokat: úgynevezett opportunistákra, militánsokra és reformerekre. Az első csoport a lehető legnagyobb számú szavazat elérésében érdekelt, míg a militáns pártok inkább a meglévő politikai napirend felülírását tűzik ki célul, nem törődve azzal, hogy az mennyire váltható konkrét szavazatokra. A reformisták pedig valahol a kettő között foglalnak állást. A tipologizálás Roemernél elsősorban azért fontos, mert ezzel akarta modellezni azt, hogy az egyes pártok mikor és miképpen képesek változtatni stratégiájukon. Mivel minket az ellenzéki összefogás kapcsán elsősorban a választási eredményesség érdekel, ezért érdemes ezeket a pártokat jelen helyzetben roemeri értelemben opportunistának tekinteni.

Roemer modelljei rendkívül bonyolultak, de az egyik lényeges megállapítása, hogy a versengő pártok között is létrejöhet úgynevezett Nash-egyensúly. Nash-egyensúy akkor következik be, amikor egyik szereplő sem változtat saját stratégiáján azért, mert a többi szereplő kiszámíthatatlan viselkedése miatt nem is éri meg számukra, hogy változtassanak rajta.

Ezt az elsőre bonyolultnak tűnő összefüggést talán legkönnyebben a jól ismert fogolydilemmán keresztül érthetjük meg. A fogolydilemma lényege, hogy két, súlyos büntetéssel fenyegetett fogoly egy olyan kihallgatási szituációban, ahol nem ismerik a másik fogoly viselkedését, vajon vallomást tesz-e egymásra. Ha egyikük sem tesz vallomást, mindketten alacsony büntetést kapnak; ha mindkettő vall, akkor mindkettő ugyanolyan, közepes büntetést kapna; de ha az egyik vall, a másik pedig nem, akkor a nem valló fogoly sokkal rosszabbul jár, mint a másik, s komoly büntetésre számíthat.

A fogolydilemma során a Nash-egyensúlya akkor áll be, ha mindkét fél vall a másikra. Ez elsőre furcsának tűnhet, mivel ha egyik fél sem vall, akkor elméletben kevesebb büntetéssel kell számolniuk. Azonban ez a helyzet nem stabil (nem egyensúlyi), hiszen bármelyik fogoly egyedül változtatva a stratégiáján (a másikra tett terhelő vallomással), a másiknál előnyösebb helyzetbe juthat.

A játékelméletből ismert példák alapján az egymással versengő, össze nem fogó kis pártok között kialakulhat egy olyan egyensúlyi állapot, amelyben a külön induló szereplők egyike sem jár rosszabbul, mivel a többi játékos nem tud olyan lépést tenni, amivel a maga hasznára és a többiek kárára kiléphetne az egyensúlyi helyzetből.

Természetesen arra nincsen garancia, hogy minden szereplő jól jár, de arra igen, hogy a külön induló szereplők egyike sem őrlődik fel az összefogás „aprítóműhelyében”. Ha pedig a pártok ebből az egyensúlyi állapotból kimozdulnak, érdemi tárgyalásokba kezdenek és együttműködnek, akkor a szereplők kilavírozzák magukat egy potenciális egyensúlyi helyzetből, s az együttműködés egyes szereplői vesztesekké, míg mások nyertesekké válnak. Ezt a eshetőséget pedig, amelyben az együttműködő kis pártok – függetlenül a végső választási eredménytől – az együttműködésen belül relatív vesztesekké és relatív győztesekké változnak, a feltörekvő, jövőorientált, stratégiai gondolkodást követő pártoknak érdemes elkerülniük.

3. A gyakorlati kérdés

A harmadik megközelítés nem az elméletek, hanem a gyakorlat felől közelít. 2014-ben az MSZP-EGYÜTT-DK-PM-MLP közös listája a szavazatok nagyjából 25,5%-át szerezte meg, amelynek következtében a 10 megnyert egyéni választókerület mellett 28 listás mandátumot kapott. Az összefogásból kimaradó LMP pedig a szavazatok kicsit több mint 5%-ának megszerzésével összesen 5 képviselőt küldhetett az Országgyűlésbe.

Az összefogásban résztvevő öt párt közül azonban csupán az MSZP szerzett annyi képviselői helyett, hogy országgyűlési képviselőcsoportot tudjon alakítani, miközben az LMP már a bejutás tényével – a végül bejutott képviselői létszámtól függetlenül – kivívta magának a frakcióalakítás jogát.

A magyar alkotmányos rendszerben ugyanis egy 1998-as – 2013-ban megerősített – alkotmánybírósági döntés óta csupán azon pártok tudnak „alanyi jogon”, a bejutás tényével frakciót alakítani, akik külön indultak, s a pártlistákra leadott szavazatok alapján elérték az 5 %-os küszöböt. Ezen pártok esetén ugyanis – mondta ki az Alkotmánybíróság – a választók támogatása egyértelműen az adott párt támogatásaként értelmezendő, s ebből következően a pártszínekben bejutott képviselőktől – mindegy, hogy hányan vannak – a képviselőcsoport-alkotás joga alkotmányosan nem tagadható meg.

Az olyan pártok esetén viszont, akik közös listán, összefogás révén jutnak be a parlamentbe, az összefogós lista választói támogatása nem értelmezhető egyértelműen az összefogásban résztvevő egy adott párt támogatásaként, tehát a házszabály az egy-egy párt színeiben végül bejutott képviselői létszámhoz képest magasabb frakcióalakítási küszöböt is meghatározhat. Ebbe futott bele 2014-ben az összefogásban résztvevő DK és EGYÜTT-PM, akik külön indulás és az 5%-os küszöb megugrása esetén alakíthattak volna frakciót, miközben az összefogás révén elestek ettől a lehetőségtől.

A frakció nagyobb parlamenti befolyást, több felszólalási lehetőséget, több pozíciót, magasabb politikusi fizetéseket, állami támogatásból felépíthető és működtethető szervezetrendszert jelent. A frakció alapjaiban határozza meg, hogy egy következő parlamenti ciklusban egy párt mennyire tud hatékonyan politizálni és erősödni. Ha a kisebb ellenzéki pártok vezetői racionálisan gondolkodnak, akkor valószínűleg belátják azt, hogy a mostani közvélemény-kutatásokból úgy látszik, hogy egy teljes baloldali összefogás esetén sem fognak annyi mandátumot szerezni, amennyi az együttműködésben résztvevő legfontosabb pártok számára biztosítani a frakcióalakításhoz minimálisan szükséges 5-5-5-5-5 képviselői helyet.

Ebből tehát az következik, hogy amelyik erő komolyan gondolja a pártépítést és a hosszú távú stratégiai gondolkodást, az racionálisan gondolkodva azt is fel tudja mérni, hogy egy összefogással csupán csökkenti a frakcióalakítási esélyeit, miközben külön indulás és az 5 %-os küszöb megugrása esetén rendkívüli versenyelőnyre tehet szert.

A fenti három, politikatudományi, játékelméleti és választási matematikán alapuló megközelítés szerint is egyértelmű, hogy 2018-ra nem igaz az a mondás, hogy „aki kimarad, lemarad”.

Éppen ellenkezőleg! Aki kimarad, megmarad.

Minden szirénhang ellenére, az olyan kis pártok számára, amelyek nemcsak pozíciószerzésben gondolkodnak, hanem egy jövőbeli kormányzóképes alternatíva felépítésében, 2018-ban egyedül kell megmérettetniük magukat. Ilyen egyszerű, egyelőre ezért nem megy az összefogás, hiába próbálnak a szirének komolyan dolgozni rajta.