Az Inkorrekt

Új konzervatív szellem születik Európában – Jacques de Guillebon a Mandinernek

2017. október 22. 09:20

Írta: Leimeiszter Barnabás

„Újjá kell teremteni egy Európát, ami nem hódol be a különféle imperializmusoknak” – mondja Jacques de Guillebon esszéista a Mandinernek. Az ősszel indult L'Incorrect című új francia jobboldali lap főszerkesztőjét a francia politikáról, a Macron-jelenségről, a kultúrharcról, valamint a jobboldal válságáról és újjászületésének lehetőségeiről kérdeztük. Szerinte Magyarország és Lengyelország egy új konzervatív szellemiség előörsét képezik. Nagyinterjúnk.

Emmanuel Macron győzelme a tavaszi elnökválasztáson felszínre hozta a francia jobboldal válságát. Konzervatív értelmiségiek úgy látták, ideje átgondolni a jobboldal alapelveit és feladatait, és szeptemberben L'Incorrect címmel havilapot indítottak útjára, mely önmeghatározása szerint „a tocqueville-i jobboldal, az örök Franciaország és a dandy anarchizmus között ingadozik”.

A lapnak kitüntetett célja az, hogy az évtizedes lövészárkokon túllépve párbeszédet teremtsen a különböző jobboldali áramlatok, valamint a Republikánusok és a Nemzeti Front azonos értekeket magáénak valló csoportjai között. Első lapszámukat – Sieyès abbét idézve – azoknak az embereknek szentelték, akik „semmik”, mégis „egész Franciaországot jelentik”: a liberális gazdaságpolitika és a globalizáció által az út szélén hagyott, elfeledett, megvetett franciáknak. A lapban többek között riportot találunk a földközi-tengeri migrációval C-Star nevű hajójukon szembeszálló identitárius fiatalokról, de interjút olvashatunk benne Jean-Pax Méfret-vel, a francia Algéria nosztalgikusai által kedvelt énekessel is; emellett olyan szerzők írásai is szerepelnek a lapban, mint a liberális-konzervatív eszmetörténész, a Tév-Európáról szóló kiáltványt aláíró Chantal Delsol vagy a monarchista jogász, Frédéric Rouvillois.

A L'Incorrect alapítói közül többen közel állnak a politikából nemrég távozó, a Nemzeti Front tradicionalista szárnyához tartozó Marion Maréchal-Le Penhez (Jean-Marie Le Pen unokája). Ilyen a főszerkesztő, Jacques de Guillebon újságíró és esszéista is, aki a politikus több beszédét jegyzi. Guillebon 1978-ban született, 2002-2005 között az Immédiatement nevű folyóiratot vezette, és a jelentős jobboldali-antiliberális lapok szinte mindegyikében – így például a Figaróban, a Valeurs actuelles-ben, a Marianne-ban, a Causeur-ben – közölt írásokat. Számos könyve is megjelent, írt a keresztény anarchizmusról és a melegházasságról is.

A L'Incorrect címlapja

*

Új hetilapjuknak, a L'Incorrect-nek vállalt célja az, hogy „újragondolja a jobboldal politikai és kulturális szoftverét”. Mi teszi ezt szükségessé?

Először is az a tény, hogy a második világháború vége óta a jobboldal hagyta magát megfélemlíteni a különfajta baloldali erők (legyenek azok kommunisták, trockisták, szocialisták vagy radikálisok) által, akik a jobboldal szemére vetették, hogy kollaboráltak Németországgal, még ha ez nem is volt igaz. Hiszen pont ezek a baloldali erők fegyverezték le a háború előtt Franciaországot, hajoltak meg a hitleri újrafelfegyverkezés előtt, demoralizálták a francia hadsereget, sőt – a Francia Kommunista Párt esetében – passzív kollaborációt folytattak egészen 1941-ig a Molotov-Ribbentrop-paktum nevében. Valójában az Ellenállás belső, londoni szervezeteiben és a Szabad Franciaországban ugyanannyi jobboldalról érkezett férfi és nő dolgozott, mint ahányan baloldalról csatlakoztak hozzájuk – és ez volt a helyzet Vichyvel meg a kollaborációval is.

A felszabaduláskor azonban a sartre-i, egzisztencialista értelmiségiek hatására az a nézet terjedt el, hogy a jobboldal a régi, meghaladott világot képviseli. Mindenki a saját társadalmi és humanista haladásával hozakodott elő, elfelejtve azt, ami Franciaország alapjául szolgált. Ez a folyamat természetesen 1968-ban csúcsosodott ki (számtalanszor elemezték már a hátterét és a kiváltó okait ennek), ebben a világméretű jelenségben, mely aztán Franciaországban 1981-ban François Mitterrand elnökségéhez vezetett.

Jégkorszak volt ez, ahol hosszú időre minden a baloldal kezébe került, egy „haladó szellemű” baloldal kezébe,

mely sokkal inkább társadalmi, mint gazdasági kérdésekkel foglalkozott. A „kultúra” olyan emberek kezében volt, mint Jack Lang, aki úgy vélte, teljesen le kell söpörni a múltat. Ezen időszak óta például a köztelevízió és a közrádió – hiába jelentik ezek elvben az összes francia tulajdonát – szisztematikusan egy balos hálózat irányítása alatt áll, mely példátlan értelmiségi és kulturális terrort gyakorol. És jaj annak, aki az útjukba állna!

François Mitterrand

A minden bátorságától megfosztott jobboldal ezután kizárólagosan a gazdasági kérdésekre koncentrált, eképpen együtt úszva az uralkodó áramlattal, a neoliberális globalizáció hatalmas folyamával, így pedig nem kényszerült arra, hogy komolyabb erőfeszítéseket tegyen. Bizonyíték erre az, hogy Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy kormányzása alatt – akiket végtére is jobboldali emberek választottak meg –

egyszer sem mertek hozzányúlni a baloldal kulturális dominanciájához, sem a központosító, jakobinus programhoz, ami a baloldal sajátja.

A jobboldal megelégedett azzal, hogy ügyel a pénzére, éppen úgy, mint François Fillon, akinek – értsük meg szegényt – fel kellett újítania az udvarháza tetőzetét. [A Fillon-botrány kapcsán a figyelem középpontjába került az elnökjelölt sarthe-i udvarháza, melynek fenntartása egyes becslések szerint 5000-7500 euróba kerülhet havonta – a szerk.]

Időközben ugyanakkor másféle jobboldali erők is felemelkedésnek indultak: egyrészt a Nemzeti Front, mely – minden hibája ellenére – képes volt meghallani az elfeledett francia nép gazdasági és identitásbeli aggodalmát. Másrészt az a mozgalom, mely a Manif pour tous-ban tömörült össze az azonos neműek házassága elleni 2013-as harc idején, és bizonyos politikai fejleményeknek is megágyazott, így például a Sens commun, e Republikánosokhoz társult szervezet létrejöttének.

Megszületett tehát a „falon kívülinek” nevezett jobboldal mozgalma, mely ugyan nem rendelkezett tényleges politikai képviselettel, ám mérete, elevensége, támogatóinak száma és eredeti szellemisége folytán rendkívüli erővel bírt. Erre alapozva, és a franciák és az európaiaik közös java iránt aggodalomtól vezérelve indítottuk útjára a L'Incorrect-et, mely ezeknek az embereknek és gondolatoknak a fóruma kíván lenni, bármifajta kirekesztés nélkül.

Azt nyilatkozta, hogy a L'Incorrect egy „nem igazán” liberális jobboldal szellemi kérdésein fog dolgozni, és hogy szeretnék megbékíteni a Republikánusok és a Nemzeti Front egyes csoportjait, melyek ugyanazokat a konzervatív értékeket vallják. Mit gondol a jobboldal és a liberalizmus kapcsolatáról?

Mi magunk is megosztottak vagyunk a L'Incorrect szerkesztőségében, de igyekszünk, hogy a jobboldal különböző irányzatai megférjenek egymás mellett. Ami engem illet, én teljes egészében elutasítom azt, amit liberalizmusnak neveznek. Tartok ugyanis „a szabad rókától a szabad tyúkólban”, ahogy egy tizenkilencedik századi francia szerző fogalmazott, vagyis a verseny féktelen szabadságától, mely elpusztítja azokat a társadalmi, közösségi struktúrákat, melyekre maga is támaszkodik – anélkül, hogy bármi mással helyettesítené őket, mint egyénekkel, akiket munkaerejük és fogyasztásuk mértéke alapján ítelnek meg. El tudom képzelni, hogy Magyarország és – általánosabban véve – a közép-kelet-európai országok szemében, melyek elszenvedték a szovjet igát, a „liberalizmus” mentődeszkaként tűnhetett fel. Ám végső soron a kommunizmus, az összes szörnyűséggel együtt, amit elkövetett, nem volt maga is előkészítése a liberális szökőárnak azáltal, hogy legyalulta a közösség önvédelmének számos alapvető módját?

Ha jól tudom, az Önök miniszterelnöke, Orbán Viktor találta fel az illiberális elnevezést. Tudok azonosulni ezzel a jelzővel, minthogy tiszta sor, hogy a szocializmus is megbukott. Megkísérelni újra megtalálni egy társadalmat, melynek az „organicitása” – vagyis a közösségi, családi, korporatív stb. struktúrái – képes ellenállni a Piacnak – úgy hiszem, ebben áll a jobboldal feladata. Az állami hatalom kiterjesztése hiba, tönkreteszi ugyanis a nép immunrendszerét.

Sem liberális, sem etatista, hanem illiberális – ilyennek szeretném én látni a jobboldalt.

Emmanuel Macron kijelentette, hogy meg kívánja haladni a jobboldal-baloldal felosztást. Ön szerint továbbra is érvényesek ezek a kategóriák?

Igen, továbbra is érvényesek. Macron kizárólag gazdasági síkon érti és valósítja meg ezt az elvet. Amúgy pedig nem is lép túl igazán ezen a felosztáson. Macron a „kormányzatinak” nevezett jobb- és baloldal közti kémiai reakció végterméke, melyek ténylegesen paktumot kötöttek Franciaország és – tágabb értelemben – a világ gazdaságának jövőjéről. Egyfajta „liberáldemokrácia” megteremtésében egyeztek meg, ahol az állam és a nemzet fokozatosan elmosódnak a szabályozásokat megszüntető technostruktúrák – így az Európai Unió – javára, melyek aztán maguk is átengedik a hatalmakat a nagy gazdasági csoportosulásoknak, melyek – hogy még teljesebb legyen a balszerencsénk – többségükben amerikaiak, mint például a GAFA [Google, Apple, Facebook, Amazon - a szerk.].

Gazdasági minisztersége idején Macron nem tett semmit, amikor a francia Alstomot eladták az amerikai General Electricnek, mivel gazdasági filozófiája szerint az államnak mindenképpen tartózkodnia kell attól, hogy beleavatkozzon ezekbe az ügyekbe. Hasonlóképpen: amikor épp ezekben a napokban eltörli a vagyonadó egy részét, arról tesz tanúbizonyságot, hogy milyen bensőséges közelség rejlik e bal- és jobboldal között.

Ami azonban minden egyebet érint, jelesül társadalmi-kulturális síkon az erkölcsök, a bevándorlás, a francia kultúra védelmének kérdését, a számunkra fontos ügyeket tehát, Macron teljességgel elzárkózik a jobboldaltól. Több módja van annak, hogy meghaladjuk a bal- és jobboldali felosztást, ő pedig a lehető legrosszabbat választotta. Ám ezzel legalább világosabbá tette a francia politikai tájképet: olyan korábban „jobboldali” színekben megválasztott képviselők, mint Bruno Le Maire, Gérald Darmanin vagy maga a miniszterelnök, Édouard Philippe, ugyanis minden hezitálás nélkül szerepet vállaltak a kormányában, és jó szívvel hajtják végre azt a politikát, melyet Macron diktál nekik.

Azt írja, hogy Mitterand kormányzása alatt – Jean-Marie Le Pen cinkos segédletével – a jobboldal ketté lett osztva. Mit ért pontosan ez alatt? Le Pen bizonyos értelemben a baloldal ügynöke lett volna?

Nem hiszem, hogy Jean-Marie Le Pen tudatosan a baloldal ügynöke lett volna - legalábbis semmi nem enged ténylegesen erre következtetni. Az viszont tény, hogy a nemzeti jobboldal, mely egészen addig egymással megegyezni képtelen csoportocskákból állt, a Nemzeti Fronttal és Jean-Marie Le Pennel hirtelen erőre kapott 1983-84-ben, Mitterrand első ciklusának a kezdetén tehát, amikor az elnök úgy ítélte, hogy szükséges meggyengíteni a mainstream jobboldalt, minthogy az veszélyeztette a hatalmát. Jean-Marie Le Pennek ideiglenesen felívelt a csillaga, elkövette azonban azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy beleesett a gázkamrák és más egyebek megkérdőjelezésének csapdájába, egy mélységesen antiszemita néptribun képét állítva ezzel ki magáról. Pontosan azt a képet, melyet a baloldal szánt neki. A másik megbocsáthatatlan hibát Jacques Chirac követte, aki a klasszikus jobboldal vezetőjeként makacsul megtagadta azt, hogy kezet nyújtson Le Pen Nemzeti Frontjának (még azt megelőzően is, hogy az utóbbi antiszemita kijelentéseket tett volna), rendkívül értékes éveket vesztegetve el ezzel a jobboldal számára, miközben Mitterrand széttrancsírozta, meggyengítette és halálra sebezte Franciaországot, különösképpen a rémes bevándorláspárti és „antirasszista” politikájával.

Jean-Marie Le Pen és unokája, Marion Maréchal-Le Pen

De mennyiben is érint bennünket mindez negyven évvel később? Annyiban, hogy

azt a mágikus falat, melyet Mitterrand a két jobboldal között húzott fel, máig nem döntötték le.

Még akkor sem, ha Marine Le Pen váltotta az apját a Nemzeti Front élén, és százszor elmondta, hogy elutasítja az antiszemitizmust. Még akkor sem, ha Marion Maréchal-Le Pen képviselősége idején nyitott a klasszikus jobboldal felé. Még akkor sem, ha a szuverenista Nicolas Dupont-Aignan Marine Le Pen mellé állt az elnökválasztás második fordulója előtt. Még akkor sem, ha Christophe Billan, a Sens commun elnöke októberi lapszámunkban azt nyilatkozta, hogy hajlandó lenne együttdolgozni egy pártokon kívüli platform keretében olyasvalakivel, mint Marion Maréchal-Le Pen. Azt, aki effajta kijelentéseket enged meg magának, még ma is a politikai és médiakaszt villámai sújtják. És ezt kockáztatjuk mi is a L'Incorrect-tel, ugyanis az ő ukázaik a legkevésbé sem érdekelnek bennünket.

Hogyan vélekedik a Republikánusokról? Képesek lesznek újra elnyerni a választók bizalmát?

A Republikánusok helyi képviselői, sőt még nemzetgyűlési képviselői között is számos kiváló ember akad, aki szereti Franciaországot, és világos vízióval rendelkezik arról, hogyan kellene azt újjáépíteni, őket azonban sajnos elnyomja a szörnyűséges pártapparátus. Laurent Wauquiez, aki decemberben minden bizonnyal elnyeri majd a pártelnökséget, hiába tart szépséges beszédeket a „jobboldalról”, már most jeleit adja annak, hogy kész az azonnali árulásra. Wauquiez bejelentette, hogy Virginie Calmels-t, Alain Juppé tanítványát jelölné alelnökül, aki nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy a társadalmi kérdésekben – így a melegházasság, a mesterséges megtermékenyítés és in fine a béranyaság ügyében – teljesen egyetért Macronnal. Hacsak nem történik valami csoda, gyakorlatilag semmit nem várhatunk ma ettől az apparátustól.

Ön úgy látja, hogy a mai emberek számára a jobboldal a pénzt jelenti. Az elnökválasztás második fordulója előtt adott interjújában arról a jobboldalról beszélt, mely mindenekelőtt a pénztárcájára gondol. Hogyan alakult ki az a jobboldal, ami kizárólag a gazdaságra van tekintettel?

Az, amit a pénztárca jobboldalának vagy (Fillon udvarházára utalva) „tetőjavító” jobboldalnak hívok, egész egyszerűen a burzsoázia jobboldala, amely – noha még ma is bír néhány erkölcsi reflexszel –

az osztályérdekeit, vagyis a bankszámláját mindig Franciaország érdeke elé fogja helyezni, ha választani kell közöttük.

Visszatekintve Franciaországban ez a burzsoázia a forradalom idején született meg, leváltva vagy magába olvasztva a régi arisztokráciát. Ez az a tizenkilencedik századi, ragadozó és kizsákmányoló jobboldal, amelynek nem okozott gondot az, hogy naponta tizennégy órán át dolgoztasson gyerekeket. Azt hiszi, hogy vannak értékei, miközben csak érdekei vannak.

Laurent Wauquiez nemrég bejelentette, hogy nem szándékozik visszatérni a melegházasság kérdésére. A jobboldal esetleges választási győzelme után miként kellene megközelíteni ezt a problémát?

Azt a helyzetet, amit egy törvény előállított, egy másik törvény vissza is csinálhatja. Természetesen nem arról van szó, hogy elválásra kellene kényszeríteni azokat a homoszexuális párokat, akik már megházasodtak; semmiképpen nem törekszünk arra, hogy megalázzunk vagy üldözzünk embereket, bárki is legyen az. A törvényt azonban el kell majd törölni, azon okból kifolyólag, hogy szükségszerűen magával hozza – ahogy azt már a mesterséges megtermékenyítés esetében látjuk, és amit holnap a béranyaság is bizonyítani fog – a leszármazás természetes és szimbolikus rendjének megsemmisülését. Nyilvánvaló, hogy ebben az ügyben semmi szerepe a homoszexuálisok iránti gyűlöletnek vagy megvetésnek.

Ön azt nyilatkozta, hogy Macron a béranyaság, az eutanázia és az abortusz világának, az összes emberi korlát meghaladásának, a poszt-emberiségnek a jelöltje. A közvélemény-kutatások szerint azonban ez a poszt-emberi világot a franciák nagy része, sőt többsége támogatja. (Egy tavaly szeptemberi felmérés szerint a franciák 65 százaléka egyetért a melegházasságról szóló Taubira-törvény megtartásával, 59 százalék támogatja, hogy homoszexuálisok is igénybe vehessék a mesterséges megtermékenyítést, egy januári kutatás pedig arra mutatott rá, hogy 80 százalék támogatja az eutanáziát.) Mit tehet egy autentikus, szilárd értékeket felvállaló jobboldal egy egyre progresszívabb közvéleménnyel szemben?

Egyfelől teheti azt, hogy megpróbálja felvilágosítani az embereket, ráébresztve őket, hogy az a folyamat, melyet ők pozitívnak tartanak, valójában hibás. A melegházasság vagy a mesterséges megtermékenyítés kérdésében rámutathat arra, hogy a gyermek a maga érzelmi és szimbolikus lényével fontosabb szempont, mint a „párok” kívánsága; az eutanáziával kapcsolatban pedig elmagyarázhatja, hogy senki sem ura az életnek, a társadalom aztán főleg nem az. Végül arra is emlékeztetni kell őket, hogy amikor Franciaországban eltörölték a halálbüntetést, a többség ellenezte ezt a döntést. Lehetséges tehát bizonyos lényeginek tűnő értékeket a nép pillanatnyi akarata fölé rendelni. Hiszen éppen erre szolgálnak az alapvető jogokról szóló nyilatkozatok és az alkotmányok.

Az első forduló után a Marine Le Penre való szavazásra szólított fel. Ugyanakkor a politikusok és értelmiségiek többsége (legyenek jobb- vagy baloldaliak) Macron mellé álltak. Mit mond el ez a francia politikai és szellemi életről? Valóban csupán egy párt létezne Franciaországban: az elité?

Az egész mindenekelőtt a vezetőink és úgy általában az „elitjeink” gyávaságát mutatja, akik sakkban tartják egymást. Úgy viselkednek, mint az általuk oly előszeretettel gúnyolt középkori emberek (nem mintha utóbbiak nem értek volna százszor többet náluk) az ördög előtt: nem is gondolkodnak, amikor meghallják a Le Pen nevet, csupán egy ingerre reagálnak, melyet gyerekkorukban beléjük neveltek. Marion Maréchal-Le Pen szokta volt mondani, hogy hasonlít Voldemorthoz a Harry Potterből: nem lehet kiejteni a nevét. És némileg igaza is van. A franciák abban a hitben élnek, hogy társadalmi halálra ítélik magukat, ha kicsit is pozitívan nyilatkoznak meg a Nemzeti Frontról vagy valamelyik Le Penről. Mekkorát tévednek! Én a részemről nagyon is jó szociális életet élek, higgye el.

Mint mindig, ha az értelmiségi terrorról van szó, csupán némi kezdeti bátorságra van szükség, és a tabu csakhamar megdől.

Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy éppen a bátorság jellemezné a kortársainkat, sajnos. Az nem igaz, hogy egyetlen párt, az elitek pártja létezne, mivel a választók mintegy harmada Marine Le Penre szavazott a második fordulóban, még a Macronnal való vitájában nyújtott gyászos teljesítménye ellenére is. Ez bizonyítja, hogy a francia nép egy része úgy érzi, magára hagyták, és másra vágyik, mint amit kiszabnak neki.

Közel áll Marion Maréchal-Le Penhez, aki nemrégiben visszavonult a politikai élettől, csalódással töltve el számos konzervatívot, akik a tradicionális értékeket felvállaló jobboldal nagy reménységeként tekintenek rá. Vajon Marion Maréchal-Le Pen szerepet játszhat majd a jobboldali újraalapozásban?

Ahogy mondta, Marion sajnos vissszavonult, és személyes szempontból talán igaza is volt ebben. Az mindenesetre tény, hogy hiányzik a politikai áramlatunkból. Ugyanakkor talán úgy marad meg az emlékezetben, mint annak a jelképe, ami megtörténhetett volna. Ahogy Guy Debord írta: „Egyes találkozások mintha jeladások lettek volna egy hevesebb életből, melyet nem igazán sikerült megtalálni...” Valakinek át kell majd vennie a stafétát, azt viszont még nem tudom, hogy kinek.

Marion Maréchal-Le Pen

Úgy látja, hogy a Le Penek által a francia politikában betöltött hely egyedi abban az értelemben, hogy a családot „testi kötelék” fűzi a francia néphez, amire nem látunk más példát a francia történelemben a Bonaparték óta. Le Pent a Capetekhez hasolítja, melyek legitimitását a trónörökösök állandó feltűnésének „csodája” biztosította. Ez a kivételes szerep milyen jövőre predesztinálja a Le Peneket?

Ez az összehasonlítás nyilván túlzás volt, szerettem volna megmosolyogtatni vele az olvasókat. A humor mögött ugyanakkor ott rejlik egy bizonyos igazság, jelesül az, hogy

a franciák máig nem tudtak túllépni azon, hogy lefejezték a királyukat,

és lelkesen rávetik magukat minden személyre, aki „gondviselésszerűnek” tűnik számukra. Emmanuel Macron jelentős részben annak köszönhette a sikerét, hogy egy új, fiatal, szép és intelligens emberként mutatkozott be, akik újra rendet tud teremteni Franciaországban. A Le Penek szintén megtestesíthetnék a nép egy részének szemében ezt a fajta dinasztikus folytonosságot, mely hiányzik Franciaországnak. Éppen csak az kellene, hogy ők is ezt akarják...

Marine Le Pennek az elnökválasztáson elért eredménye azt mutatja, hogy széles francia néprétegek elégedetlenek a globalizációval és a liberális gazdasággal. Ön hangsúlyozza, hogy májusban a „nyertesek” (a globalizáció nyertesei) nyertek. Hogyan nyilvánulhat meg a jövőben a margóra szorult Franciaország elégedetlensége?

Valóban, mondhatjuk azt, hogy ismét a nyertesek nyertek. És kétségkívül nem ez a demokrácia célja, mely a kisebbségeket, a kisembereket és az elfeledetteket hivatott védeni az oligarchiával szemben. Kétségtelen, hogy Marine Le Pen – akarata ellenére – elárulta azokat az embereket, akik őrá hagyatkoztak. Kétlem, hogy ismét elnyerhetné a néptribunnak azt a szerepkörét, melyet korábban rá bíztak. Vagy egy új bajnokot, vagy a demokratikus megnyilvánulás új eszközét kell megtalálni az elfeledettek népe, a „periférikus Franciaország” számára  A baj az, hogy nem elég, hogy az elitek elfelejtik és megvetik ezt a Franciaországot, hanem egy másik, bevándorolt lakossággal fel is cserélik.

Macron kijelentette, hogy erős, tekintélyelvű, „jupiteri jellegű” elnök szeretne lenne. Ön úgy tekint Macronra, mint az új Napóleonra; ugyanakkor meg is kérdőjelezi ezt az összehasonlítást, mondván, az új elnök nem rendelkezik az identitásukat kereső elfeledettek tömegeinek lelkesedésével. Mit jelenthet az, hogy Macron igényt támaszt az erős hatalomra?

Macronban megtaláljuk az elkényeztett gyerek beképzeltségét, amit a magánéletén is lemérhetünk, minthogy egy anyja korú nővel házasodott össze, nincsen gyereke.

Márpedig, ahogy Proudhon mondta, „a férfi csak akkor férfi, ha apa”. Az, hogy mindenhatónak érzi magát, kétségkívül abból a tényből ered, hogy sohasem volt veszélyben az élete során, hogy nem érzi át azt, amit a világ összes szülője átérez: az élet végtelen törékenységét. Ahogy Hugo mondaná: Macron „vad, robogó erő” [Kardos László ford. - a szerk.]. Mindennek meg kell hajolnia az akarata előtt. A demokratikus normákat persze betartja, ebben az értelemben tehát nem hasonlít az első konzulhoz. Ám szilárdan él benne a központosítás akarata, mely a helyi közösségek – így a települések – jogköreinek felszámolásában is megnyilvánul. És semmiféle törvényhozói vagy jogi ellenhatalmat nem látunk, mely meggátolhatná vágyai kiteljesítésében.

Emmanuel Macron

„Franciaország sohasem nyert a túlzott központosítással, a zsarnoki jakobinizmussal, a periférikus Franciaország szószólójának mindenki másnál jobban tudnia kellene ezt. Nem úgy teremtünk újjá egy népet, hogy homogenizáljuk a területét, hanem úgy, ha visszaadjuk a történelmünkkel egyidős prerogatívákat azoknak, akiket ezek jog szerint megilletnek” – írja Marine Le Pent bírálva. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a francia államnak ez a decentralizáló víziója Charles Maurras filozófiájából merít (annál is inkább, mert az Atlantico-val készült beszélgetésében Ön is idézte a maurrasi szlogent: „A tekintélyt felülre, a szabadságokat alulra”). Maurras úgy tekintett a monarchiára, mint ennek a decentralizált, föderális Franciaországnak a zálogára. Hogyan látja a francia királypártiság jelenlegi állapotát? A köztársaság fátum volna Franciaország számára?

Valóban megtaláljuk ezt a decentralizáló víziót Maurrasnál, akárcsak a Proudhonhoz hasonló „anarchistáknál”. Sajnos a középkor óta kisebbségi hagyomány ez Franciaországban. Franciaország, ahol Angliával együtt először jött létre a nemzetállam, lényegében egy politikai konstrukció. A francia nép annak köszönheti a létét, hogy a királyok egybegyűjtötték a jogarjuk alatt. Ez az áldásos folyamat azonban a végletekig feszítve paradox módon romboló erővé vált. Nem csupán a köztársaság tehet erről: már XIV. Lajos megkezdte a helyi közösségek, a parlamentek és a nemességek hatalmainak felszámolását, Versailles-t téve Franciaország központjává. Ez Párizs felemelkedéséhez vezetett, melynek ragyogása szerte a világban elkápráztatta az embereket, ugyanakkor fokozatosan elszívta a tartományok életnedvét, és megfosztotta őket hagyományaiktól. Ez magyarázza a periférikus Franciaországnak azt a rendkívüli kulturális szegénységét, amit ma tapasztalunk, ugyanis minden Párizsban és kisebb mértékben néhány nagyvárosban, mint Lyon, Marseille, Bordeaux vagy Toulouse, összpontosult. Manapság mindazonáltal azt tapasztaljuk, hogy a franciák vágynak arra, hogy visszatérjenek azokra a helyekre, ahol a gyökereik vannak. Szeretnék „alulról” visszaszerezni a szabadságaikat. A L'Incorrect novemberi számát egyébként éppen ennek a gondolatnak szenteljük: „Újjáteremtés – otthon.”

Az európai intellektuális életet domináló progresszív elitekkel szemben vajon létrejöhet majd egy új konzervatív szellemiség? Miben rejlene a XXI. század új jobboldala? Mi kötheti össze a különböző nemzetek konzervatív erőit?

Olybá tűnik, hogy

valóban megnyilvánul egy „konzervatív” szellem a kontinens számos országában,

Közép-Kelet-Európában, különösképpen Magyarországon és Lengyelországban, melyek az előörsöt képezik. Hozzá kell adni ehhez a Brexit Angliáját. Pillanatnyilag a globalizációra és a romboló európai konstrukcióra adott reakciók ezek. Szükséges viszont, hogy kialakuljon egy valóban építő válasz. Azzal például, hogy ellenállunk az Egyesült Államok és kisebb mértékben Kína és Oroszország kulturális és digitális imperializmusának. Miféle kultúrpolitika létezik ma Európában? Szinte semmilyen. Az európai filmgyártás létezik még, dacára minden gyengeségének. Léteznie kellene egy valódi európai felsőooktatási hagyománynak, amely nem hajol meg az angolszász normák előtt. Hasonlóképpen: ahelyett, hogy a szemüvegek és a vécék mérétet szabályozza, Európának ki kellene vívnia digitális függetlenségét. Íme néhány konkrét példa egy szabad európai együttműködésre. Mélyebb értelemben azonban arról van szó, hogy újjá kell teremteni egy Európát, ami nem hódol be a különféle imperializmusoknak, legyenek azok politikaiak, kulturálisak vagy társadalmiak. Elfogadhatatlan, hogy szüntelenül el kelljen szenvednünk az amerikai egyetemeken kidolgozott normákat, így a gendert, hogy egy ismert példával éljek.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök új megoldásokat keres az aktuális problémákra: konzervativizmusát unortodoxnak, illiberálisnak titulálja. Követi a magyar politika kapcsán kialakult európai vitákat? Mit gondol ezekről?

Természetesen képben vagyunk azzal Franciaországban, hogy mi történik Magyarországon, különösen annak kapcsán, hogy országuk visszautasítja, hogy ráerőltessék az ellenőrizetlen bevándorlást. Én ezt teljes szívből támogatom. Sajnálatos módon a média szisztematikusan úgy mutatja be ezt a visszautasítást, mint ami fenyegetést jelent az európai békére, mint ami már-már rasszista, és a közép-európai népek visszamaradott szellemiségét ostorozza. Ez elfogadhatatlan. Ha megengedik, hogy tanácsot adjak önöknek: az országaik sokat nyernének azzal, ha afféle soft power-, vagyis befolyáspolitikát folytatnának Kelet-Európában, ezzel cáfolva meg az Önök irányában élő közhelyeket.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/119421