Paolo Quercia

Olasz szakértő: A migránskvóta a kudarc újraosztásáról szól

2017. október 13. 11:51

Az európai kisebbségi muszlimok közt nagyobb a hajlandóság a radikalizmusra és a dzsihádra, mint a muszlim országokban, a migránskvóta pedig egy kudarc szétosztásáról szól – mondja Paolo Quercia olasz biztonságpolitikai szakértő a Mandinernek. Szeptemberben jelent meg új kötete a bevándorlás kérdésköréről, Migráció és nemzetközi biztonság címmel. Querciát könyve római bemutatója után értük utol kérdéseinkkel.

Mire vállalkozott a Migráció és nemzetközi biztonság című kötetével?

A könyvem az egyik első kísérlet arra az olaszországi stratégiai vitában arra, hogy az EU-s migrációs krízist a kizárólagos humanitárius megközelítés magunk mögött hagyásával inkább a biztonsági szempontjából értelmezzük, összekapcsolva az állambiztonság, a biztonságpolitika és a külpolitika dimenzióival. Sajnos az előző években egy nagyobb politikai-biztonsági válság lehetősége felé sodorta az európai országokat az a leegyszerűsítő megközelítés, ami csak gazdasági és humanitárius számításokat vett figyelembe a migrációval kapcsolatban.

Az én megközelítésem nem ideológiai megfontolásokon alapszik,

hanem éveken át folytatott tudományos és terepkutatásokon, köztük olasz, európai és afrikai érintettekkel készült interjúkon. 

Hogyan látják az olaszok a bevándorlást?

Nem egységesen. Olaszországot számos ideológiai törésvonal osztja meg: egy hangos és befolyásos kisebbség például támogatja és aktívan reklámozza a korlátlan bevándorlást. Ez az álláspont az Európába való költözés egyetemes jogát hirdeti, ami a világ kozmopolita, szuverenitás utáni felfogásán alapszik, ahol a nemzetállamoknak nincs kizárólagos joguk a saját területükhöz. Ezt az álláspontot képviseli többek között Laura Boldrini, az olasz Képviselőház, a Parlament alsóházának elnöke, korábban az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának szóvivője vagy Emma Bonino volt EU-biztos.

Egy másik, idegen- és muszlimellenes  megközelítés az, amelyik minden bevándorlást egyértelműen elutasít. Ezt azonban nem támogatja egy politikus vagy közéleti személyiség sem.

A harmadik megközelítés, amelyet talán az olaszok legnagyobb része a magáénak vall, növekvő aggodalommal tekint a tömeges illegális bevándorlásra. Úgy látszik, hogy Afrika országai nem tudnak államként funkcionálni és képtelenek vagy nem akarják kontroll alatt tartani a határaikat, vagy szembesülni az Európába irányuló illegális bevándorlás valóságával. Ők elvesztették a bizalmukat az Európai Unióban és abban, hogy az EU képes ellenőrizni a saját külső határait. Más, nem mediterrán EU-országok pedig, amelyek a múltban nem vették komolyan a problémát, bátorították a gazdasági bevándorlást, most egyszerűen csak le akarják zárni a saját határaikat, meghagyva a probléma kezelését a mediterrán országoknak.  

Ha a hatóságok segítenek az illegális migránsoknak a tengeren, az nem bátorítás az újabb indulók számára?

A húzóerőt nem az jelenti, hogy megmentik a tengerre merészkedőket, hanem az, hogy az európai országok elfogadták a tömeges és gyors migráció politikáját. A hajótörések az uniós országok ezen gazdaságpolitikájának következményei. Ami bátorította az útra kelőket, az az volt, hogy számos EU-s ország úgy döntött, évente több ezer idegent importál, hogy hanyatló gazdaságát segítsék.

Ez a politika ugyanakkor kiforgatta és megerőszakolta a humanitárius és nemzetközi jogot, valamint a menekültügyi egyezmény eredeti szellemét.

Ezt az egyezményt ugyanis a hidegháború idején kötötték, hogy korlátozott számú disszidensnek, a szocialista diktatúrákból menekülőknek menedéket nyújtsanak, mint például az 1956-os magyarok. Olaszország például csak úgy írta alá az 1950-es menekültügyi egyezményt, hogy hozzátett egy földrajzi kivételt: csak európai országokból volt hajlandó menekülteket befogadni. Sajnos ezt a záradékot az kilencvenes években visszavonták. Ez azonban, együtt a dublini eljárással, igen nehéz helyzetben hagyta Olaszországot. 

Miért változtatták meg az olasz politikusok a véleményüket a bevándorlásról az utóbbi időben?

Leginkább a kormány néhány politikusa változtatott az álláspontját, mint például a belügyminiszter, Marco Minniti, aki kemény munkával próbálja megtörni azokat a kompromisszumokat és megállapodásokat, amelyeket nem állami szereplőkkel kötöttek, és amelyek kontrollálják az utat a Mediterráneumba. Minnitit leginkább az aggasztja, hogy a baloldali kormány el fogja veszíteni a választásokat, ha nem próbálja meg csökkenteni az illegális migrációt. És ez kétségtelenül sikerült neki. Így aztán azt is megmutatta, hogy az illegális bevándorlást lehet ellenőrizni és lehet kezelni.  

Mit gondol, integrálhatók a bevándorlók úgy, hogy közben nem adják fel a kultúrájukat?

Személy szerint nem gondolom, hogy a multikulturális társadalom elképzelése hosszabb távon életképes maradna. Ezt az elképzelést a svéd miniszterelnök, Olof Palme importálta Európába  a hatvanas években, csaknem ötven évvel ezelőtt, de kiderült, hogy ez tévedés, és ez nyilvánvaló a svéd közbiztonsági állapotokból is. Göteborg az a megye, ahol talán egy főre számolva a legmagasabb a Szíriába távozott harcosok száma. Számszerűen többen vannak, mint azok, akik Szudánt elhagyták, hogy csatlakozzanak az Iszlám Államhoz.

Az európai kisebbségi  muszlimok közt nagyobb a hajlandóság a radikalizmusra és a dzsihádra, mint a muszlim országokban, átlagosan legalább a tízszerese.

Angela Merkel és David Cameron pár évvel ezelőtt nyilvánosan is elismerték, hogy a multikulturalizmus nem volt sikeres projekt a saját hazájukban. 

Mit csinálnak a bevándorlók Olaszországban, miután letelepednek?

Segíti őket az állam és olyan NGO-k, amelyeket egyébként az állam pénzel, s ez nyilvánvalóan fenntarthatatlan gazdasági terhet jelent. Körülbelül hatmilliárd eurót költünk csak a vészhelyzetekre: életmentés a tengeren, a bevándorlók életben tartása, élelmezés, szállás és a szükségleteik kielégítése.  

Mit gondol az uniós kvótákról?

Szerintem az EU-nak kellene, hogy legyen egy olyan kül- és biztonságpolitikája, amely elég fejlett ahhoz, hogy a gyakorlatban a segítségével elkerülhessük a szubszaharai Afrikából érkező illegális migrációt, együttműködve ebben olyan országokkal, amelyek hajlandóak kontrollálni a jelenséget az uniós sztenderdek szerint. És persze büntetni kellene – főleg gazdaságilag – azokat, akik nem együttműködőek.

A kvóta feletti vitatkozás egyértelműen egy arról szóló vita, hogy miként osszunk szét egy kudarcot.

A probléma ugyanakkor létezik. A belépőpontok, akármelyik országba is kíván valaki menni a 28-ból, mindig ugyanazok az országok: leginkább Spanyolország, Olaszország és Görögország. És nem méltányos, hogy ezeknek az országoknak kell viselniük minden nyomást. 

Hogyan értékeli a magyar miniszterelnök illegális bevándorlással kapcsolatos politikáját?

Nem igazán tudok erről sokat. Orbán Viktor európai médiából kirajzolódó képe annyira negatív és a hírek annyira manipuláltak, hogy igazán nehéz tisztességesen véleményt alkotni a kérdésben. Először el kéne végeznem a saját kutatásomat, mielőtt véleményt mondok.

Általánosságban azt tudom mondani, hogy nem létezik olyasmi, mint az Európába való bevándorlás joga. A legtöbb esetben a humanitárius motivációkkal visszaélnek, a migránsokat pedig meg kellene állítani egy biztonságos országban vagy egy biztonságos ENSZ-táborban, több ezer kilométerre Európától – anélkül, hogy tartósítanánk a nehézségeket, a rabszolgaságot, a bűnözést és az emberi jogok megszegését. Számos esetben ugyanis utazás közben sokkal jobban megszegik a migránsok emberi jogait, mint ahogy otthon megszegték.

Ezzel együtt az illegális bevándorlók száma folyamatosan nő. A fő ok az, hogy a védelem nem elég, ők be akarnak lépni az európai térbe legálisan vagy illegálisan, hogy élvezhessék a világ e speciális geopolitikai régiójának előnyeit. Szerintem mindez érhető, de minden országnak joga van elfogadni vagy elutasítani ezt. Akik elutasítják, azoknak humanitárius módon kell elutasítaniuk, és cselekedniük kell, hogy menedéket nyújtsanak azoknak, akiket valóban üldöznek vagy háború elől menekülnek. Ezt pedig a migránsok hazájában kellene megtenni, ahol lehetséges – vagy a velük szomszédos országokban. Ez morális kötelessége minden országnak, amelyik bezárja kapuit a bevándorlók és menekültek előtt. És egyértelmű, hogy ennek az európai országok nem tesznek eleget. 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/118675