A posztmodern demokrácia ürességéről

2017. szeptember 20. 08:30

Hiába várunk a mítoszra, a nagy történetre. A 21. századi demokrácia éltető szelleme nem Montesquieu vagy Mill, hanem az otthonkába bújt Ihos József.

2017. szeptember 20. 08:30
Batiszkáf
Mandiner

Mostanában sokat gondolkoztam azon, hogy ebben a vigasztalan és középszerű huszonegyedik században tulajdonképpen miért is érdekel engem a politika. Hogy miért olvasok újságot és nézek híradót, amikor a demokráciát nyomorult komédiázásnak tartom, és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy

ennek a rendszernek az éltető szelleme nem Montesquieu vagy John Stuart Mill, hanem az otthonkába bújt Ihos József.

Önmagam faggatása során igyekeztem minél őszintébb lenni, és nem tűrtem meg semmiféle erényes kibúvót. Így azt a magyarázatot sem fogadtam el, hogy kétségbeejtő állapotaink dacára mégiscsak ott rejtőzik bennem a féltő aggodalom közösségünk jövője és alapvető értékeink megőrzése iránt. (Igazság szerint úgy gondolom: azt a világot, ahol olyan kifejezések vannak használatban, mint kutyajóga vagy életmódtanácsadó, nem hogy nem lehet, de nem is szükséges megmenteni.)

Az már valamivel tetszetősebb válasz lett volna, hogy azért követem a politikai eseményeket, mert... mert miért ne, az sem értelmetlenebb – vagy, ha úgy tetszik, értelmesebb – tevékenység, mint ami kétezertizenhétben egyébként kijut nekünk: bluetoothos hangszóróból bömböltetni a progresszív dubstepet a buszpályaudvaron, unottan végignézni egymás után három nasty granny gets forced-playlistet a Kormányablak sorszámosztó terminálján, szakadt panelházak tövében sodorgatni a mokkot. Egészen bájos úgy gondolni egy Németh Szilárd-sajtótájékoztatóra, mint valami irdatlan fekete lyukra, amibe egy elszánt, nekikeseredett nihilizmus belevetheti magát... ám kissé gejlnek érzem az effajta kiábrándultságot, úgyhogy ezt a választ is el kellett utasítanom.

Végül arra jutottam, hogy azért érdekel minden viszolygásom ellenére a politika, mert rendíthetetlen naivitással azt várom, hogy jó sztorikat kapok tőle, színes-szagos, meglepetésektől hemzsegő történeteket, sejtelmes-nyomasztó hangulatokat, képtelen csavarokat, mesterien indázó mellékszálakat, székbe szögező ijedelmeket, elsöprő szenvedélyeket, katartikus pillanatokat; egyszóval: hihetetlen történeteket, melyek mégis örök emberi vonásokat, magatartásformákat, élményeket – hűséget, árulást, fölemelkedést és bukást stb. –, valamilyen archetipikus emberi valóságot beszélnek el. Bármennyire is cinikus legyek,

úgy nyitom meg a híroldalakat, mintha mesekönyvet csapnék fel.

Talán nem vagyok egyedül ezzel; elvégre az embert minden időkben megigézték a regényes fordulatok, ahogyan azt Robert Brasillach, a második világháború után kivégzett francia író fejti ki olyan kiválóan Corneille-monográfiájában. „A Cid-et vizsgálva megérthetjük talán, miből fakad a regényesség némiképp talányos bája, megmagyarázhatatlan és örök vonzereje”, írja Brasillach. „​Nem a valótlanság itt a lényeges, bármit is mondjanak. A hamis olyannyira valós, hogy mindenfelől körülölel minket, olyannyira hétköznapi, hogy tele vannak vele a napilapok. Egy bankár, aki repülőn tűnik el, banditák, akik elrabolják egy nemzeti hős gyerekét, egy fiatal lány, akiből fiatalember lesz, egy szobafestő, akiből Caesar kerekedik: íme, egy regény fejezetei, egy regényé, melyet napról napra szerkesztget valamilyen fáradhatatlan feuilletonista, aki oly kevéssé ragaszkodik a valószerűséghez.”

Ezt a valós hamisságot, ezeket a káprázatos, de mélyen a condition humaine-ben gyökerező kalandokat keresem én, és keresik talán mások is a politikában. A mítoszok, a mondák, a nagy, közös elbeszélések elhaltával ott kutakodik az ember a vitális történetek után, ahol teheti. A Júlia-füzetek, a szappanoperák nem képesek teljesen kielégíteni ezt a vágyunkat: nem csupán azért, mert alig néhány epizód után csontig kiismerjük a dramaturgiájukat, hanem mert az ezekben megélteket, bárhogy is szeretnénk, nem tudjuk másra vonatkoztatni, mint a bukszusokat nyíró, delejes tekintetű latin csődörre meg az aléltan nyögdécselő úrikisasszonyra. Amikor a vörös nő felrobbantotta a társasházat a Melrose Place-ben, az csak fél órára nyomta fel bennünk a pumpát; mi azonban komoly emberek vagyunk, tartalmasabb izgalmak után sóvárgunk.

Így hát lelkesen alámerülünk a posztmodern demokrácia aktualitásainak békanyálába, amint ott valami valóban lényegeset és kollektív érvényűt, valami igazán súlyos tétet vélünk fölfedezni. A betelefonálós műsorokban káráló öregasszonyok, az acsarkodó kommentelők, a váteszpublicisták apadhatatlan indulatait csak részben magyarázza az, hogy aggódnak a haza sorsa és a maguk helyzete miatt, és – ahogy mondani szokás – választópolgárokként kötelességüknek érzik beleszólni a fontos ügyekbe. Döntőbb tény az, hogy magával ragadta őket egy történet sodra, gyermeki ösztönöséggel belehelyezik magukat a mese univerzumába, és úgy követelik a folytatást, mintha az életük múlna rajta.

Mégis, mint már említettem, végtelenül naiv ez a várakozás.

Hiába reméljük, hogy a demokrácia jelentésgazdag mesékkel ajándékoz meg bennünket,

előbb-utóbb rendre ráébredünk, hogy a híroldalak és a hírműsorok által közölt szövevényes fikciók a lehető legközépszerűbb karaktereket és leglaposabb bonyodalmakat vonultatják fel, melyek véletlenül sem fejeznek ki mást, mint a rendszer ásatag szürkeségét.

Elég csak megnézni a Trump-sztorit. Abban kétségkívül volt valami lenyűgöző, ahogy egy nevetséges ingatlanmágnás és celeb minden józan számítást és lesajnáló kacajt meghazudtolva, a párt-establishment, a média és az értelmiség egyesített erőfeszítéseit legyűrve elnyeri az elnökséget. Engem is megszédített a dolog: januárban balgán kijelentettem, hogy Trumppal visszatér az emberi természet a Fehér Házba. Az azóta eltelt idő aztán világossá tette, hogy a huszonegyedik század politika diegézisében nincs helye ilyen fordulatoknak.

Forró őszünk lesz, mondja a miniszterelnök, és amilyen javíthatatlanul áhítozunk a Nagy Történetre, el is hisszük ezt. Pedig egészen nyilvánvaló, hogy csupán műbalhékat, üres szájtépést, imaginiárius feszültségeket fognak magukkal hozni ezek a hónapok, pont ahogyan a „​kampány” névre hallgató, időről-időre előrángatott plot megkívánja.

A posztmodern demokrácia akkor fog megbukni, amikor végérvényesen beleununk az együgyü klisékbe, és bűnbánóan visszatérünk a szappanoperákhoz. A demokráciát nem a de Maistre-összes fogja térdre kényszeríteni, hanem az Erdészház Falkenauban.

Kapcsolódó cikkek

Összesen 58 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
scriba
2017. szeptember 20. 18:25
A helyzet komolyságát mi sem illusztrálja jobban, mint az, hogy az írást elolvasva képes voltam beleolvasni a kommentekbe is, sőt írtam még egyet.
spájdernecc
2017. szeptember 20. 14:31
A cinikust csak kellemes meglepetések érhetik.
Bell & Sebastian
2017. szeptember 20. 11:54
Nesztek, erre gondoltam, magyar szöveggel inkább hagyjuk. https://www.youtube.com/watch?v=jP_vynIOxOU
Bell & Sebastian
2017. szeptember 20. 11:45
Szellemi bűnökért itt reád a halál vár! -énekelhetné Borosbocskor, a valaha közismert, amerikai népballada után szabadon, amiből neki polbítet sikerült széklábfaragni.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik