Mire elég ötven óra? – mérlegen a diákok kötelező önkéntessége

Ötven óra.

Ennyi idő alatt lehet megnézni a Trónok harca első öt és fél évadát.

Ezalatt autóval hússzor meg lehet járni a Budapest-Siófok távot oda-vissza.

Ennyi óra közösségi szolgálatot kell végeznie egy nappali érettségit adó középiskolás diáknak ahhoz, hogy érettségizhessen. Legalábbis 2016 tavasza óta.

Néhány nappal karácsony előtt pár tizenéves fiatal érkezik a Kelenföldi pályaudvarhoz a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársaival. Több tucat hajléktalan vár rájuk. Pontosabban az általuk osztott teára és szendvicsre. A gyerekek gyorsan el is kezdik osztani az ételt. S noha ők is fáznak, mindenkihez van pár kedves szavuk. Áldott ünnepeket kívánva adják át az ételt a várakozóknak. A diákok profin végzik a feladatukat. Sokuknak nem ez az első tele a teajáraton, hiszen tudják: az ötven óra nélkül hiába készülnek az érettségire.

Noha a szabályozás 2016-tól él, az ötlet jóval korábbi. A miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban már több mint egy évtizede végeznek közösségi szolgálatot a diákok, példájukra pedig sok egyházi iskola is bevezetett hasonló programot. Ám nem csak vallásos körökben működött a „kötelező önkéntesség”. A nemzetközi érettségit adó Karinthy Frigyes Gimnáziumban szintén elvárt volt az ilyen jellegű tapasztalatszerzés, ahogy a Waldorf iskolákban is. E nyomvonalon egyre több iskola bevezetett hasonló programot, hogy tágítsák a diákok látókörét.

Kicsiben tehát működött a dolog. Amikor pedig 2010-ben jött a kormányváltás, lehetőség nyílott rá, hogy nagyban is megvalósuljon. A KDNP javaslatcsomagot állított össze a kissé „poroszos”oktatási rendszer színesítésére. Ebben a csomagban kapott helyet az Iskolai Közösségi Szolgálat, röviden az IKSZ. A program – kiegészítve a száraz tananyagot – valódi élettapasztalatot ad, amitgyakran hiányolnak a tananyagból. Érzékenyíti a diákokat, bemutatja azokat a problémákat, amelyekben a társadalom jó része érintett, ráadásul a tapasztalatok által a pályaválasztásban is segítheti a diákokat – fejti ki lapunknak Bodó Márton, az EKE OFI tudományos munkatársa, az IKSZ témafelelőse.

Kötelező önkéntesség?

Az érveknek és a csillagok kedvező állásnak köszönhetően nemcsak Hoffmann Rózsa karolta fel a programot, hanem rendhagyó módon teljes politikai egyetértés is övezte az ötletet.

A vitatott kérdés csak az maradt: miért kötelező, ha önkéntes? Nem leszettől az egész szolgálat „iskolaszagú”? Miért nem lehet inkább pluszpontért végezni a plusz feladatot? Miért büntetnek jutalmazás helyett? Bodó Márton szerint erre egyszerű a válasz:

Így került bele az IKSZ a 2011-es új köznevelési törvénybe. Ez rögzíti: a közösségi szolgálat „szociális, környezetvédelmi, a tanuló helyi közösségének javát szolgáló, szervezett keretek között folytatott, anyagi érdektől független, egyéni vagy csoportos tevékenység és annak pedagógiai feldolgozása”. A törvény rendelkezik arról is, hogy a diákok ezt három-négy tanévre osztva, a lakókörnyezetükben vagy az iskolájuk közelében vállalják, alkalmanként legkevesebb egy, legfeljebb három órában.

A munkát nyolc területen lehet végezni. Ezek az egészségügyi, szociális és jótékonysági; az oktatási; a kulturális és közösségi; a környezet- és természetvédelemi; a közös sport- és szabadidős tevékenység óvodás vagy sajátos nevelési igényű gyermekekkel, illetve idős emberekkel; valamint a katasztrófavédelmi és bűn- és balesetmegelőzési területek. Utóbbi erős lobbizásuk nyomán került fel a listára. Hiszen itt kiskorúnak nincs sok keresni valója. De a katasztrófavédelem úgy érezte, elkél náluk a segítő kéz. Ami például egy árvíz esetén jogos is lehet.

A feladat tehát adott volt. Innentől az iskolákon állt, hogy kialakítsák a rendszerüket, kijelöljék a felelősöket, motiválják a tanárokat és a diákokat, szerződést kössenek a fogadó intézményekkel. Az iskolák egy része el is kezdte megoldani a házi feladatot.

Ám sokan úgy gondolták: nincs értelme egy olyan szabályozással foglalkozni, amely öt év múlva lép csak életbe. Hiszen ki fog emlékezni akkor már erre az intézkedésre? Hol lesz akkor már ez a kormány? A kormány azonban a helyén maradt. Így az előírás is: 2016 tavaszán csak az tehet érettségit, aki igazolni tudja: megvan az ötven órája.

S hogy érettségire mindenki tényleg teljesíti? Papíron igen. A májusban vizsgázók többsége – ha addig nem is tett semmit – tavasz környékén észbe kap, és páni fürgeséggel keres magának valami feladatot. Máshol az iskolai könyvtár rendezgetésével intézik el sürgős eseteket, végső esetben marad az egyszerű „lepapírozás”.

Az iskolák és a házi feladat

Hogy ez ne így legyen, az OFI pár fős csapata nagy elszántsággal járta az országot, hogy megértesse az intézmények és fogadó intézmények vezetőivel és koordinátoraival, mi a teendőjük. De még 2016-ban is sok tanácstalan igazgató hívta fel az OFI munkatársait, hogy akkor most mit is kellene csinálniuk, mert még semmit sem tettek.

– fogalmaz mosolyogva az IKSZ témafelelőse.

Pedig volt tennivaló bőven. A rendszer nincs a központosítással lebénítva. A szabályozás felülről érkezett, de a feladatot az intézményeknek maguknak kell megoldaniuk. Akadnak iskolák, amelyek az egészben csak plusz feladatot látnak. Nagy rakás papírmunkát, amit rá kell sózniuk valakire, külön fizetés nélkül. Itt ez érződik is a közösségi szolgálaton. A diákok kezdetben kevés, előre meghatározott helyről választhattak, sőt rossz esetben nem is választhattak. Beosztották őket valahova, személyiségtől, készségektől, kompetenciáktól függetlenül.

Ez mára sokszor a másik végletbe csúszik át: az iskolák annyi fogadóintézménnyel szerződnek, hogy átláthatatlan, melyik diák mit is csinál. De vannak helyek, ahol ma is alibi feladatokat számolnak el közösségi szolgálatként. „Az egyik budapesti iskolában a kórusban való éneklésért is jár óra” – tudjuk meg Meszleny Esztertől, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közösségi szolgálatának koordinátorától. De vidéken sem hever az utcán a lehetőség. Egy kórházi ápolónő beszámolója szerint nagyon megszenvedtek a végzős lányával, mire a Budapesttől ötven kilométerre lévő kis településük közelében a diáklány „összekaparta az ötven órát”.

Az ilyen iskolákat látva nincs miért csodálkozni, hogy az Iskolai Közösségi Szolgálat sok helyen Kötelező Közösségi Munka vagy Közmunka néven fut, amit valóban áthat az iskolaszag. S az sem meglepő, hogy ilyen megoldások mellett a felmérések szerint a gyerekek negyven százaléka a szabadideje felesleges lefoglalásának tartja a szolgálatot: inkább töltenék sorozatnézéssel vagy utazással ezt az ötven órát.

De fordítsuk meg a fenti adatot.

A Trónok Harca maraton helyett óvodásokkal, idősekkel, hajléktalanokkal töltik a délutánjaikat.

Hogy miért van ez így? „Rengeteg iskola – fővárosi és vidéki egyaránt – meglátta a programban rejlő lehetőséget. S megtalálta a módját, hogy a tanárok, a diákok és a befogadó intézmények is ezt lássák benne a kötelezettség helyett” – fejti meg helyettünk Bodó.

Az IKSZ-ért adható órakedvezményt, amit egyes iskolákban a vezetés más tanároknak ad, itt megkapják a program koordinátorai. Nem egyetlen tanárra hárul az összes feladat, hanem megosztják azt, így a munka nem merül ki az adminisztrálásban. Igaz, itt még lenne hova fejlődni. A témafelelős szerint több órakedvezmény, egy fizetett státusz kialakítása sokat lendíthetne a programon.

S mi befolyásolja a diákok hozzáállását? Először is a gyerekek nincsenek magukra hagyva a feladattal. Ha a tanár nem teljesen túlterhelt, meg tudja tartani az előírás szerint kötelező érzékenyítő és záró alkalmakat. Az első segít a tanulóknak megérteniük, mi értelme van a tevékenységnek, amit végezni fognak, s felkészíti őket arra, mire számíthatnak, a második pedig segít feldolgozniuk a látottakat, tapasztaltakat. „Az iskolai és az otthoni közeg támogató légköre is kulcsfontosságú” – értékel Meszleny Eszter.

A kulcskérdés az: a tanulók honnan szerzik tapasztalataikat. Ahol jól működik a program, a diákok maguk ajánlhatnak intézményeket, ahol szívesen vállalnának szolgálatot. A tanárok pedig ellenőrzött keretek között hagyják, hogy mindenki a személyiségéhez illő feladatot végezzen. Így kerülnek kreatívabbnál kreatívabb lehetőségek az iskolák listáira.

A diákok madarakat gyűrűznek, gyerekeket táboroztatnak, fogyatékkal élőkkel sportolnak, löszfalakba épített fészkeket renoválnak, adományt gyűjtenek, időseket tanítanak chatelni vagy skype-olni, hogy tudják tartani a kapcsolatot a rokonaikkal. De vannak, akik vakvezető kutyákat idomítanak, hajléktalanoknak osztanak ételt, iskolatársakat korrepetálnak, rászoruló gyerekekkel játszanak, nyugdíjasokkal beszélgetnek, a környezetüket szépítik, temetőket tesznek rendbe, békákat mentenek, menhelyi állatokat gondoznak.

„Olyan tevékenységeket végeznek, aminek azonnal látszik az eredménye. Amitől hasznosnak érezhetik magukat. Az iskolában ezt ritkábban tapasztalják meg” – ad választ Bodó Márton arra, miért szeretik annyira az iskolások ezeket a feladatokat.

Motivációs pingpong

Ám a tanárok és a diákok mellett a befogadó intézmények lelkesítése is elengedhetetlen – hívja fel a figyelmet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa. Miért is kellene ugyanis egy idősotthonban vagy hajléktalanszálláson dolgozó szociális munkásnak értenie a fiatalokhoz is? Nem beszélve arról, hogy a gyerek jelenléte ahelyett, hogy levenne, sokszor plusz terhet helyez a dolgozók vállára. Ezt a problémát Bodó szerint a befogadó intézményeknek szervezett képzésekkel lehetne megoldani. Meszleny Eszter pedig úgy látja: a kamasz gyerekekhez nyitottan kell viszonyulni, mert ha a fiatalok az látják: örömmel fogadják őket, nagyon lelkesen állnak a feladatukhoz.

Hiszen melyik idősotthoni dolgozó gondolná azt, hogy nincs értelme az IKSZ-nek, ha ilyen értékeléseket olvashat a diákoktól: „Van egy osztálytársam, aki azért lesz gyógytornász, mert ezt a szakmát megkedvelte az otthonban.” A Máltai Szeretetszolgálat tanév végi értékelőjén pedig a gyerekek a hajléktalan ellátás munkatársainak mesélték el, mit adott nekik a program. „A hajléktalanok behívtak minket a kis tákolmányukba, ahol a nyomor olyan renddel párosult, hogy belépve majdnem megkérdeztem: levegyem-e a cipőmet” – meséli legmeghatározóbb élményét két tizenhat éves fiú. Egy tizenegyedikes lány pedig elmondása szerint az ötven óra alatt azt tanulta meg hajléktalanokról, hogy „ők is emberek, akiknek megvan a maguk története, nem egyszerűen csak hajléktalanok, akiket kerülgetni kell az aluljáróban”.

És hogy sok-e ez az ötven óra? Ha azt nézzük, mennyi Trónok harca vagy balatoni utazás férne bele ebbe az időbe, akkor mindenképp. Ha azt: van, aki így is nehezen végez vele az érettségiig, elég. Ha pedig tudjuk: számosan ezzel letudják egész hátralévő életükre az önkénteskedést, akkor ez a legkevesebb.

Fotók: Horváth Márk / Budapesti Máltai Fiatalok