Alaposan felrázta a közvéleményt az elmúlt napok diplomáciai afférja: mint ismert, Szijjártó Péter megszakította a nagyköveti szintű kapcsolatot Hollandiával, miután Gajus Scheltema, távozó diplomata a magyar kormányt a szélsőséges iszlamistákhoz hasonlította. A magyar külügy válaszlépését kísérő heves hullámverésben azonban érdemes higgadtan mérlegre helyezni a történteket, illetve egészében az Orbán-kormány megváltozott külpolitikai tónusát.
Gajus Scheltema (Frans Timmermans korábbi bizalmasa) a 168 órának adott interjújában vont párhuzamot a magyar kormány és iszlám fundamentalisták között. A megbotránkoztató analógiára adott magyar válasz a nagyköveti szintű kapcsolatok azonnali felfüggesztését jelentette. A nemzetközi diplomáciában kifejezetten drámainak számító lépés ellenzéki sajtóvisszhangját értetlenkedés és kritika jellemezte. A Magyar Nemzet hasábjain Stier Gábor úgy vélekedett, ezzel az intézkedéssel ágyúval verébre lövünk, ugyanakkor tudatos taktikai húzásnak tekintette a magyar külügy részéről. A baloldal is hasonlóan reagált, a DK pavlovi reflexszel azonnal szolidaritásáról biztosította a holland nagykövetet, Karácsony Gergely pedig cinikus posztban élcelődött.
A nyilvánvalóan heves reflexiókról érdemes azonban a belpolitikai mázt lehántani, és a magyar külügy magatartását a külpolitikai pragmatizmus felől is megközelíteni. Szijjártó kemény fellépése felfogható egyfajta diplomáciai önvédelmi reflexnek is:
Egy magát valamire is tartó, öntudattal rendelkező állam nem engedhet meg ilyen hangvételű bírálatot, főleg, ha tartalmilag is teljes és fájdalmas tévedés a kijelentés. Az uniós tagországok közül ugyanis Magyarország reagált elsőként és a cselekedett végig konzekvensen migrációs kihívásokkal kapcsolatban. Egy olyan, egész Európát érintő történelmi krízishelyzetben, amely nem mellesleg szoros összefüggésben áll a nyugat-európai terrorizmus megélénkülésével, ahogy arról újra és újra megerősítést kapunk.
Gondoljunk bele, Németország vagy Nagy-Britannia diplomáciai apparátusa hogyan reagált volna egy hasonló megjegyzésre ebben az érzékeny témában. Magyarország ugyan nem színhelye még terrorcselekményeknek, ugyanakkor tranzitországként, a migrációs útvonal ütközőállamaként igenis érintett napjaink legkomolyabb kihívásában, amire két éve adekvát és következetes válasza is van.
A holland kirohanás szigorú kezelésének szükségszerűségéhez tehát nem férhet kétség. Még akkor sem, ha a hidegebbre forduló diplomáciai viszony várhatóan nem lesz tartós: a holland külügyminisztérium elhatárolódott Scheltemától, Magyarország pedig hajlandó elfogadni a holland visszakozást.
Érdemes azonban a külügy intézkedését távlatosan is szemlélni, ugyanis beilleszkedik a külpolitika orbáni tónusváltásába. Gyökeresen változott az elmúlt hét évben a magyar külügy retorikája a korábbi kormányokéhoz képest. Emlékezzünk arra, amikor példátlan módon utasították ki Sólyom Lászlót Szlovákiából, vagy mindennaposak voltak az olyan kijelentések a szlovák politikában, amelyek a magyarokat másodrendű állampolgároknak tekintették, vagy az olyan intézkedések, amelyek épp nyelvi jogaikat korlátozták (Malina Hedvig ügyéről vagy a dunaszerdahelyi hatósági szurkolóverésről nem is beszélve). Felidézhetjük azt is, amikor Szerbiában mindennaposak voltak a magyarokkal szembeni atrocitások. Minden hasonló affér közös jellemzője volt, hogy a magyar külügy nem tett határozott lépéseket a magyar érdeksérelem orvoslására.
Vagyis lehet fanyalogni az új magyar diplomácia érdessége miatt, ugyanakkor tagadhatatlanul örvendetes tény, hogy
Szögezzük le: a keleti nyitás politikáját érheti szakmai kritika, lehet a magyar kereskedőházak teljesítményét vagy a diplomáciai garnitúra lecserélését bírálni. Azonban látni kell, hogy az elmúlt évek világpolitikai fejleményei megkövetelik az agilisabb külpolitikai fellépést. Olyan ügyekkel, mint a kvótaper, a migrációs krízis, az unió kétarcú menekültpolitikája vagy a Trump-féle fordulat, csak az ilyen karakteres külpolitikai vonalvezetéssel lehet eredményesen szembenézni.
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Célba ért Orbán Viktor és Szijjártó Péter terve.
Strukturális törés rázza meg Stuttgartot, ahol az iparűzési adóbevételek csökkenése és a szociális kiadások növekedése egyszerre feszíti a költségvetést.
Andrij Szibiha ezt nem teszi zsebre.
Az ENSZ hangsúlyozza: a tartós visszatéréshez nagyszabású újjáépítésre és munkahelyekre lenne szükség.
Ahhoz nincs kedvem, de szívesen beszélgetek vele a háborús őrületről, a bevándorlók szétosztásáról és a Tisza által tervezett megszorításokról.
Véget ért az 5 éves per, Salvini felmentését az olasz bíróság jogerősen megerősítette, Orbán Viktor pedig üdvözölte az ítéletet.
Egységben az erő! – üzente a világbajnok magyar MMA harcos.
Természetesen még mindig Orbán Viktortól tartanak.
