Eurotúra Katalóniáig

2017. július 29. 15:37

Nekivágtam Európának egy hátizsákkal, minden tervezés nélkül, megnézni, hol tart most az öreg kontinens.

„Úgy ismered meg magadat, hogy belepottyantod magadat a legkülönbözőbb helyzetekbe, és megfigyeled, mi lesz. Ez nem munka, ez játék. Én remélem, hogy halálomig fogok így játszani” – vallja Feldmár András pszichológus.

Kíváncsi voltam, mi lesz velem, ha nekivágok Európának egy hátizsákkal. Tudják, csak úgy: minden tervezés nélkül. Egy kedves barátom kísért el az útra, na meg az interrail ticketem, ami elvileg minden európai vonatra jó. Régi álmom volt, hogy nekimegyek Nyugat-Európának, hiszen az ingercentrikus élet jó: mindegy, hogy jó vagy rossz, de valami történjen velünk. Előjelüktől függetlenül az ingerek építik a személyiséget, mindig egy kicsit többé válunk általuk.  

Fel is pattantunk egy este a Keletiben egy Svájcba tartó vonatra. Zürichben ébredtünk másnap reggel. Egy nap alatt bejártuk az egész várost. Minden tiszta volt, rendezett, nyugodt, és valahogy olyan kimért. Egy méregdrága sör mellett beszélgetésbe elegyedtünk egy helyi sráccal, aki elmondta: az iskolában mindenki utálta, hogy franciául kellett tanulni. Szerinte az egész országban van egy lefojtott ellentét a francia és a német anyanyelvűek között. Csak erről lényegében senki nem beszél. Nem szólalnak meg egymás nyelvén, nem is igazán érintkeznek. Elgondolkodtunk azon, hogy akkor vajon mégis, milyen nyelven beszélnek egymással a fociválogatottban, de hamar rájöttünk, hogy valószínűleg albánul.  

                                                         Egy vasárnap Zürichben

Úgy láttuk, itt pár további őrült drága sörön kívül nem nagyon történhet velünk semmi, így átvonatoztunk Svájc francia nyelvű területére, Lausanne-ba. A sör persze itt is drága volt, tíz után pedig csak még drágább borokat lehetett kapni a boltokban. A város ellenben gyönyörű volt. Macskaköves utcák és magas hegyek a Genfi-tó partján. A konferenciaváros egyébként tele volt ragasztva Budapestet reklámozó plakátokkal. Talán még az olimpiai kampány során döntött úgy a kormány, hogy telebombázza Lausanne-t az esti fényben úszú Budapesttel, ugyanis a svájci város a Nemzetközi Olimpiai Biztosság székhelye. Azt nem tudjuk, sikerült-e a plakátokkal pár lausanne-it elcsábítani a magyar fővárosba.

Nem szerettük a tömeghelyeket Párizsban 

Pénzünk nem volt szállásra, ezért többnyire pályaudvarokon aludtunk, vagy ha úgy jött ki a lépés, akkor a vonaton. Svájcban tényleg nem volt szükség szállásra, a pályaudvar felért egy közepes magyar kollégium körülményeivel. Mivel hajléktalanoknak még a hírét sem hallottuk, nyugodtan aludtunk el a sínek melletti padokon. Reggel rendőrök keltettek. Udvariasan, jókedvűen jelezték, hogy nyitják a pályaudvart, ezért lassan most már keljünk fel. Kávéval épp nem kínáltak, de az sem lepett volna meg.  

                                       Nyugalom, rend, tisztaság. Ez Lausanne és a Genfi-tó. 

Pár órával később már a híres TGV-vel robogtunk Párizs felé. Hasítottunk előre szépen, de aztán jött a hidegzuhany: kiderült, hogy Nyugat-Európában egy helyjegy a nemzetközi vonatokra 30 eurónál kezdődik, de akár 150 euró is lehet. Ilyen árak mellett Európában a vonatozás nem alternatívája a repülésnek. Párizsban lefutottuk a kötelező köröket, megnéztünk mindent, amit meg kellett, de alig lehetett találni egy jó romkocsmát, sörözőt a belvárosban vagy attól pár órás sétára. Egyszerűen nem volt, patkány ellenben annál több. A parkokban úgy hemzsegtek az óriáspatkányok, mint nálunk a galambok. Az esti órákban ott rohangáltak a gyerekek között a játszótereken, a parkokban, vagy épp az Eiffel-torony alatt.  

A tömeghelyeken volt bennünk egy kis szorongás. Hazudik, aki azt mondja, eszébe sem jut, hogy ott, ahol éppen sétálgat, nemrég még egy véres terrortámadás történt. Hazudik, aki azt mondja: meg sem fordul a fejében, hogy ez bármikor újra megtörténhet. Persze, ne éljünk félelemben, mert ez a terroristák célja, éljük az életetünket bátran, önfeledten, meg minden, de azért örültünk, amikor már Barcelona felé tartottunk.  

„A katalán nő lesz az, amelyik dolgozik”

A vonaton összefutottunk egy Barcelonában pincérként dolgozó román figurával, akitől megérdeklődtük, hogy mégis mi alapján fogjuk tudni megkülönböztetni a katalán nőket a spanyol nőktöl. Nagyot nevetett. Azt mondta ugyanúgy néznek ki, de a katalán csaj lesz az, amelyik dolgozik.

Barcelona volt az első nyugat-európai nagyváros, amin azt éreztük, hogy tele van élettel. Emberi árakon is találtunk jó helyeket. Itt galambok és patkányok helyett papagájok voltak mindenhol, a szűk sikátorokban pedig katalán zászlók lógtak ki az ablakokból. A magaslatokról nem volt szemet gyönyörködtető látvány ránézni a katalán fővárosra, de a városba leereszkedve minden megváltozott: mindenütt elbűvölő terekbe, hangulatos sikátorokba és csodás parkokba futottunk bele. Betoltunk pár tapast, megnéztük a Sagrada Familiát, aztán elindultunk a végső úticél, a FIB fesztiválnak otthont adó tengerparti Benicássim felé.  

A Sziget valóban világszínvonal 

Hetedik éve tomboltam végig a Szigetet, aztán persze kicsit ráuntam és kíváncsi voltam, milyen egy másik, nagy külföldi fesztivál. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a Sziget komoly világszínvonalat képvisel. Ezt a spanyol fesztivált  – ahol egyébként olyan nevek léptek fel, mint a Red Hot Chili Peppers, Liam Gallagher, Biffy Clyro, Kasabian vagy a Foals – össze sem lehet hasonlítani a mi Szigetünkkel. Egyszerűen más dimenzió szervezésben, lehetőségekben, koncerteken túli programokban. Fejetlenség, pitiánerség és amatőr megoldások jellemezték Spanyolország egyik legnagyobb fesztiválját. Mindnehol órákat kellett sorban állni, nem lehetett kártyával fizetni, csak idétlen kuponokkal és a camping is katasztrofálisan volt megoldva. Arról nem is beszélve, hogy a spanyolok egyszerűen nem tudnak angolul. Se a fiatalok, se az idősek. Tényleg nem arról van szó, hogy rosszul beszélnek angolul, hanem, hogy konkrétan egy szót sem tudnak angolul. A legtöbb szervező sem.  

                                     Red Hot Chili Peppers a spanyol tengerparton

Mindesetre a koncertek legalább nagyot mentek. Az RHCP még mindig szétviszi az embert, bár a Can't Stopot sajnos nem játszották el. Liam Gallaghernek csak a régi, Oasis számai voltak ütősek, az újakon csak álldogáltak az emberek. Két szám között, gondolta, leteszteli, vannak-e angolok és írek a tömegben. Nem kellett volna, az akció nem sült el túl jól. Miután ugyanis a felek rájöttek, hogy közösen zúznak egy koncerten, beindult a gyűlölködés: az angolok fujjolták az íreket, az írek ütötték az angolokat és fordítva. A pogóban az egyik angol srác a szemünk előtt rúgta hátba az előtte ugráló ír-zászlós fiatalt. Nem tudjuk, hogy a fiatalabbik Gallagher testvér direkt csinálta-e, mindenesetre sikerült elhoznia Spanyolországba a hagyományos angol-ír feszkót. A fesztivál egyébként többé-kevésbé békességben lepergett, bár a hatalmas moshpitekben minket is rendesen megdolgoztak.  

A szlovákok lehet, hogy ledobtak volna

Hazafelé Prágán keresztül utaztunk. Hála a nyugat-európai csavargásnak, a kaland végére olyannyira kifogytunk a pénzből, hogy a Prága-Budapest helyjegyre már nem futotta. Kérdeztük a cseheket a pályaudvaron, hogy szerintük a szlovákok le fognak-e minket dobni a vonatról a határnál, ha meglátják, hogy nincs helyjegyünk.

„Á dehogy, a szlovák ellenőrök nagyon barátságosak” – kaptuk a választ.

„De mi magyarok vagyunk” – pontosítottunk.

„Az más. Akkor lehet, hogy ledobnak” – vágták rá gyorsan a csehek.

Szerencsére végül sikerült ügyesen meghúznunk magunkat és hazajutottunk Budapestre, aminél továbbra sem találunk jobb nagyvárost a létezésre.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/115376