A szolgálatról és az önmegvalósítás fontosságáról

2017. július 7. 08:46

Benderik
Mandiner

Iszonyatos teher tud lenni a léleknek, ha olyan szerepben kell élnie, amiben nem érzi jól magát, különösen ha ez állandó titkolódzással is jár. Az egyén önmegvalósítása a társadalom szimpla önérdeke – beleértve a lelke szerinti kiteljesedést akkor is, ha a testével látszólag nincs is összhangban. Hagyni kell az önmegvalósítást. Hogy minél kevesebb energia forgácsolódjon el a lelkek betörésére, a lelkeknek meg önmaguk ápolására, s minél több juthasson a szolgálatra, hogy a lélek a helyét megtalálva tenni tudjon a közösségért.

Érzékeny fába vágom fejszémet most, mert vörös posztós szavak ezek, s érzékeny részei a Nemzet Tudatának, mint a gyulladtan fájós fog. Ám még márciusban olvastam egy érdekes megközelítést, ami a kérdést a szolgálat felől közelíti meg – szolgálat alatt értve mások, a társadalom szolgálatát.

„A normális társadalmi életnek ugyanis az a lényege, hogy készen kapott szerepeket töltünk be, amelyek nem rólunk szólnak, nem értünk vannak: szolgálat, amit másokért teszünk. Hogy nem minden rólunk szól, hogy többet kell adni, mint kapni.”

A konkrét cikk a feminizmus kapcsán hozza be e megközelítést, de úgy érzem, megragadható vele az egész kiterjesztett fogalomrendszer. Az önmegvalósítás, és a bizonyos értelemben ebből eredeztethető nemi szerepes kérdések.

S mivel az „ember szerepe a szolgálat”-felfogás inkább a konzervatív oldalról való megközelítés, az önmegvalósítás és társai mellett pedig az egyéni érdek társadalmi összérdek előtti elsőbbségével szoktak érvelni, így a két oldal egészen addig kibékíthetetlennek látszik, míg meg nem próbáljuk megindokolni az önmegvalósítás fontosságát a szolgálat szempontjából.

Így én most erre teszek egy kísérletet.

*

Kezdem azzal, hogy a szolgálat értelmezhető puszta világian a társadalom szolgálataként, ám a hívő ember számára jelenti az Isteni Terv szolgálatát is – aminek lényege persze szintén az, hogy az egyén fő célja nem saját útjának egyengetése, a léhűtő kényelmes henyélés, minél jobb állások megcsípése dőzsölés céljából,

hanem valami rajtunk kívülálló nagyobb dologban való hasznos részvétel.

E megközelítésben a „készen kapott szerep” a hívő számára Isten elrendelt céljaként értelmezhető. A nem hívő számára itt már nincs kapaszkodó, ő legföljebb annyit mondhat, ha már egyszer férfinak születtél, légy férfi, s ne arra forgácsold energiád, hogy dacolsz a Természettel.

*

A fenti szolgálatról tudjuk, hogy nem könnyű. Különösen, ha lelkiismeretesen gondoljuk teljesíteni. Bármely szerepben tesszük is, ha komolyan gondoljuk, mindig lesznek akadályok. És ha egyrészt egy életen át követjük a ránk mért szerepet, ezek nem mind egyszerű akadályok; másrészt folyamatosan és soha véget nem érőn jönnek, csak jönnek. És jönnek. És jönnek.

Legyen szolgálati helyed egy munkahely – azon belül fizikai vagy szellemi –, legyél családot fenntartó anya és házitündér, legyél nő vagy férfi – ha rendesen csinálod, sokszor kell majd keményen próbára téve állnod a sarat. S az Élet ráadásul a fenti szerepeket keveri, így nem is elég jó munkaerőnek vagy szülőnek lenned, a kényes egyensúlyra is ügyelned kell, összeegyeztetve a sokszor összeegyeztethetetlent – amikor a munka lelkiismeretes elvégzése csak ugyanabban az időpontban lehetséges, amikor a gyerek leckéjében kéne segítened, s döntened kell, hirtelen érkező nagymamádat hozod el a pályaudvarról, vagy gyermeked fellépését nézed meg az óvodában. S persze kellő türelemmel minden elrendezhető, meg más hasonló bölcsességek, de sokszor így is túlnő azon a szinten, ami alatt az ember olykor berogyni hajlamos. Amikor úgy érzi, átcsapnak azok a bizonyos hullámok.

A hívő ilyenkor tudja, hogy csak Isten tökéletes, az ember gyarló, bárhogy próbálkozik is – ettől persze feladni nem szabad, de ad egy megnyugvást, hogy Isten a jó szándékot nézi, annak megléte esetén a félrecsúszott megvalósítást meg tudja bocsátani. A nem hívő meg kapaszkodik, amibe tud, kellő bölcsességgel ő is fel tudja mérni, hogy ha ő mindent megtesz, legalább a lelkiismerete tiszta, és ez a lényeg.

Ám ettől még a szolgálat nehéz. Időnként csak kicsit, de időnként nagyon, s olykor durván-nagyon-nagyon.

*

S mivel mindez a legnagyobb jóindulattal, elszánással, és lelkiismeretes hozzáállással is nehéz, minek terheljük még fölösleges nehezítésekkel?

Ne a levegőbe beszéljünk, adjunk pontos jelentést a fölöslegesnek. Megpróbálom a gépek hatásfokával megközelíteni. Ha a szolgálat a rajtunk kívül állók (mondjuk a társadalom) szolgálata, akkor annak hatásfoka annál jobb, minél több megy erőnkből a társadalom általunk megoldható feladatainak elvégzésére, és minél kevesebb saját problémáinkra. Ebben – kissé technokrata – megközelítésben a saját működőképességünk fenntartására fordított energia a gépeknél használt hőveszteség, ami a hatásfokot csökkenti.

S persze erre szükség van – ahogy lelkünk karbantartására is szükség van a működőképességünk fenntartására –, ám az semmiképpen sem jó, ha az amúgy is szükséges mértéken túl is terheljük az embert olyan dolgokkal, amik nehezebbé/energiaemésztőbbé teszik saját működőképességének fenntarthatóságát, lelki problémáinak kezelgetését, lelkének ápolgatását.

Így minden olyan lelki teher csökkenti a szolgálat hatékonyságát, amivel a lélek azért kell folyamatosan birkózzon, mert úgy érzi, hogy nem  rá szabott elvárásoknak kell folyton-folyvást megfelelnie.

Ebben az értelemben

az önmegvalósítás nem más, mint annak a helynek és szerepnek a megkeresése, ahol az ember a leginkább tud a társadalom általa megoldható feladatainak elvégzésére – azaz a szolgálatra – koncentrálni,

és minél kevesebb energiáját kötik le a fölösleges nehezítések, a saját lelkével való tusakodás annak érdekében, hogy szolgálati helyén szimplán működőképes maradjon. 

Vagyis az önmegvalósítás a megfelelő szolgálati hely megtalálása. 

*

Arra már a társadalom rég rájött, hogy költőlelket nem jó mozdonyvezetőnek erőltetni, mozdonyvezetőlelket könyvelőnek, s legkiváltképp' könyvelőlelket költőnek, mert azzal se a mozdony, se a könyvelés, se a költés nem jár jól végül. Így azt már természetesnek vesszük, hogy a pályaválasztást legjobb az érintettekre bízni – szülőként időnként persze rájuk szólva, ha úgy látjuk, lányunk végzetes ballépést készül elkövetni, midőn pont diploma előtt hagyná ott az egyetemet, hogy megszökjön a csillagszemű juhásszal, mellé csillagszeműnének állva... 

A pályaválasztás azonban csak egy eleme a megfelelő szolgálati hely kiválasztásának. Már az kérdés – az ötletadó cikkben is –, hogy egy nő klasszikus munkahelyen vagy főállású anyaként érzi magát jobban. De az is lehet, hogy az passzol hozzá, ha Afrikába megy falusi tanítónak, felcsap eszkimónak, Tibetbe megy gyógyító szerzetesnek tanulni, szamarakat olt egy farmon, apácának áll, netán remeteként verseket farag. (És itt már nem korlátozódtam persze nőkre.) 

A lényeg, hogy olyan helyen legyen, ahol azt érzi, hogy valami hasznosat csinál, amiért lelkesedni tud, s ami így erőt ad neki a nehézségekhez. Mert bizony ahogy a rosszul megválasztott hely felőrli az energiát a lélek saját fenntartására, úgy a jól megválasztott hely lelkesítő plusz erőt ad. Márpedig ha a szolgálat – az Élet – fent említett nehézségeibe belegondolunk, időnként bizony igencsak szükség van egy kis olyan erőre, ami valahonnan belülről jön, pont amikor racionálisan nézve épp' össze kéne omlanunk a ránk dőlő súly alatt. S nem kell messzire menni: friss gyermekeseknek elég végiggondolni pár alig átaludt éjszakát napközbeni játszóterezéssel. 

*

A nemi szerepek konfliktusai is valahol ott gyökeredzenek, hogy teremtéskor valahogy nem konzisztens módon kerül össze test és lélek, így ha a test által megszabott szerepek közül kell választania, nem találja helyét a lélek. 

Tudom, sokan hiszik, hogy a nemi „tévelygések”, homoszexualitás stb. puszta hóbortok, mert a mai fiatalok már unatkoznak, és jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak, meg mert ma ez a menő.

De azért gondoljunk csak bele, ki vállalna fel olyan kőkemény lelki gyötrődéseket, amikor az érintett azon tűnődik, hogyan mondja el szüleinek, mit fognak szólni, hogyan fogják kitagadni, hogyan ájul el a nagymama, kap szívrohamot az anya, milyen csalódott lemondással szemében néz rá az apa, s megrökönyödött undorral dobja ki a baráti kör, akivel addig együtt hülyebuzizták a hülye buzikat? Ki vállalná fel e gyötrődést pusztán egy jó hecc kedvéért? Az ember egyik legalapvetőbb igénye a csoport, akihez tartozik, hogy az elfogadja őt, s ezt megvonva tőle akár el is pusztul. És ama bizonyos „coming out”-ok előtt a főhős épp' azt gyötrődi magában végig, hogy mi lesz, ha a bejelentés hatására mindenkit elveszít. Nem hihetjük ép ésszel, hogy ezt bárki végigcsinálná egy hecc kedvéért, mert az menő. 

Egyébként jelzem, nem menő. De azért ezt is tudjuk jól, hisz' itt élünk. 

A lényeg: iszonyatos teher tud lenni a léleknek, ha olyan szerepben kell élnie, amiben nem érzi jól magát, különösen ha ez állandó titkolódzással is jár. 

S ha mindezt a szolgálat szempontjából nézzük, az ilyen ember egész addig nem tudja a társadalmat szolgálni, amíg saját lelke beteg. Így a társadalom akkor jár jól, ha hagyja őt is abba a szerepbe állni, amelyikben otthon érzi magát. Mert akkor tud másoknak is hasznára válni. 

*

És persze, nyilván egy szélsőséges elhajlás, amit a skandinávok esetenként a budikkal és az öltözőkkel tesznek, és hogy a gyerek még csak nem is tudhatja, milyen neműnek gondolják őt a szülei, s már az is bűn, ha egyáltalán gondolják valamilyennek. De ez nem azt jelenti, hogy az útkeresés nem fontos, csak az Ember – mint mindenben – ebben is hajlamos a végletekben keresni a megoldást. S mint oly' sokszor, ezt is a legegyszerűbb paraszti logikával teszi: ha az a cél, hogy az ember választhasson utat, ne is mondjuk meg, hol van, mert azzal csak befolyásolnánk. 

De fölösleges ettől itt kis honunkban parázni, mert egyrészt a szélsőségekről idővel kiderül, hogy azok, és akkor visszakorrigálódnak; másrészt meg, ahogy az Amerikában régóta előforduló sokmilliós kártérítési perek se tudtak nálunk meghonosodni, amiért nem volt ráírva a kávéra, hogy forró, úgy a nyolcféle budi se fog azelőtt meghonosodni, mielőtt a skandinávok rájönnek, hogy kicsit eltúlozták.

Az önmegvalósításról szóló könyvek is okoznak olyat, hogy az amúgy családanya lelkű leány úgy érzi, balek, ha nem csinál karriert, és ezzel számára rossz irányt vesz az élete; de ettől még nem az önmegvalósítás és annak igénye a rossz, hanem a róla szóló könyvek túlhajszoltak olykor, s hajtanak az önmegvalósítással ellenkező irányba, amikor nem a saját utat segítenek megtalálni, hanem a sokaknak (állítólag)beváltat az olvasóra erőltetni.

Az is eltúlzott félelem, hogy a mai lányok már csak szinglik akarnak maradni, mert úgy lehet könnyen karriert építeni és kényelmesen élni. Mert én például egyetlen lányra sem emlékszem életemből, aki hosszú távon ne akart volna családot; és olyan nőt sem ismerek, aki azért lenne „szingli”, mert azt szereti. Csak egyrészt nem csak családot akarnak, hanem valami mást is, mert a puszta fajfenntartás – emberként lássuk be – az állatvilág szintje. Másrészt

nem az első szembejövő párzóképes korúval tervezünk jellemzően családot, mert abból aztán minden lesz, csak család nem.

És hogy mikén tudja átadni gyermekének a tudást az Életről egy anya, aki még maga sem járt ott soha igazán? Az önmegvalósítás egy anya esetében nem csupán maga a szolgálat, hanem a megtanulása is annak, amit majd átadhat. Hiszen még a nyúl és a róka is megtanítja kölykét a vadászatra (ki melyik oldalról), ami elég nehéz lenne, ha maga soha nem próbálta volna.

*

Attól nem érdemes túlzottan félnünk, hogy a mai világ már annyira individualistának nevel, hogy lassan senki nem lesz, aki a köz érdekében tenni akar, mert mindenki csak saját céljaiért hajt.

Egyrészt mert az ember alapvető belső igénye a hasznosság érzete. Így ha soknak látjuk a céltalan ifjút, a baj inkább annak tünete, hogy a társadalom nem tud valóban hasznos célokat felmutatni, mert maga is lusta foglalkozni ilyesmivel. Nem szónokolni kell arról, hogy éljen hasznos célokért, hanem mutassunk fel hasznos célokat, és meg fogunk lepődni, milyen sok lesz, aki tesz értük.

Az önmegvalósítók itt is azok, akik aztán hasznossá válnak, mert bennük van meg az igény arra, hogy valamit kezdjenek magukkal. Sőt, ők azok, akik még célt is képesek maguknak kitalálni, s nem várnak arra, hogy a társadalom mutasson fel nekik egyet.

Még aki magának megfogalmazva csak azért hajt, hogy karriert csinálva sok pénzt keressen, ahhoz is elszánás kell, nem inkább kocsmázni menni és kiesni az első akadálynál; és ha végül tényleg karriert csinál és sok pénzt keres, azt végülis valaki valamiért fizeti neki, így végül tényleg hasznosat csinál. Az meg már nyilván nem az ő bűne, ha a társadalom netán nem a valós hasznosság arányában fizet, vagy ha a szénbányász kevesebbet kap a marketingesnél.

*

Végül térjünk vissza kicsit azokra, akiknél ellentétesre teremtődött a test és a lélek. A fiús lányokra, lányos fiúkra – akár csak annyiban, hogy lány létükre nem állnak azonnal anyának, akár úgy, hogy lelkük és testük ellenkező neműnek születtek.

Az elején szereplő idézet fogalmazza meg ez ellenvetést igen pontosan: „A normális társadalmi életnek ugyanis az a lényege, hogy készen kapott szerepeket töltünk be...”.

Vagyis még ha el is fogadjuk az önmegvalósítás – a ránk szabott szerep – igényének jogosságát, vajon nem abból lenne-e egészséges kiindulni, amit készen kaptunk?

Ahogy elején erre írtam, e megközelítésben a készen kapott szerep a hívő számára értelmezhető Isten elrendelt céljaként az adott egyénen – a nem hívő számára itt már nincs kapaszkodó, ő legföljebb annyit mondhat, ha már egyszer férfinak születtél, légy férfi, s ne arra forgácsold energiád, hogy dacolsz a Természettel.

Nos igen, ez elgondolkodtató. Csakhogy.

A lelket – s annak főbb jellemvonásait, irányultságát – vajon nem ugyanaz teremti-e, aki a testet?

S ha az embert az állatvilágból kiemelő legfőbb tényezőnek a lelket tekintjük, s hirdetjük a lélek elsőbbségét a test fölött, vajon mit tekintsünk inkább készen kapott szerepnek? Azt, amit a testtel, vagy azt, amit a lélekkel kaptunk? – amolyan üzenetként Istentől, hogy ez vagy te, gyermekem, így valami ebből kiinduló célt keress magadnak.

Bizony, már az sem egyszerű kérdés, hogy mi a készen kapott szerep. S bizony furcsán hat, ha a lélek felsőbbrendűségét hirdetve, össze nem illő test és lélek esetén bizonyossággal hisszük, hogy a testnek kell meghatároznia a lélek útját, s a lelket kell elnyomnunk, hogy a testet szolgálja.

Azt már csak csöndben vetem fel, hogy ha a teremtést tökéletesnek hisszük, akkor talán a látszólag ellentmondásos test/lélek embereknek is olyan cél rendeltetett, ami pont e látszólagos ellentmondással tölthető be igazán.

*

Nyilván minden társadalom eldöntheti, mit kezd ezzel a jelenséggel.

Ahogy a folyókat megfordítását is eldönthetjük, megmutatva a Természetnek, hogy tudunk mi gumipitypangot termelni az Alföldön.

Csak minek?

A pitypang még hagyján, az csak csendben satnyulva száradozik,

de a folyó, az áttöri az elébe állított gátat.

A bölcs ember a folyót a saját medre fő irányát megtartva regulázza, levágva fölösleges kanyarulatait, vadhajtásait, de elfogadva, hogy a fő lejtésirány arra van, amerre eredetileg folyni akar, így azt azért meghagyja neki.

Nem muszáj persze meghagynia, csak ha nem akar sok fölösleges gyötrelmet saját magának.

*

Nem kellenek nagy szavak, nem kell az individualista filozófia: az egyén önmegvalósítása a társadalom szimpla önérdeke – beleértve a lelke szerinti kiteljesedést akkor is, ha a testével látszólag nincs is összhangban. Hagyni kell az önmegvalósítást. Hogy minél kevesebb energia forgácsolódjon el a lelkek betörésére, a lelkeknek meg önmaguk ápolására, s minél több juthasson a szolgálatra, hogy a lélek a helyét megtalálva tenni tudjon a közösségért.

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/114370