Szivárványzászló a Golgotán?

2017. július 6. 16:04

Heltai Péter
Mandiner

Egyetértek Lukácsi Katalin egyik gondolatával: a keresztény szolgálat a komfortzónán kívül kezdődik. De vajon mi is kínálja napjainkban ezt a bizonyos komfortzónát? Biztos, hogy ott csápolna Jézus a szivárványzászló-rengeteg közepén?

Egyetértek Lukácsi Katalinnak a Facebookon posztolt legújabb bejegyzésében megfogalmazott egyik gondolatával: a keresztény szolgálat a komfortzónán kívül kezdődik. De vajon mi is kínálja napjainkban ezt a bizonyos komfortzónát? Biztos, hogy ott csápolna Jézus a szivárványzászló-rengeteg közepén?

Fontos leszögeznünk, mielőtt az egymással szöges ellentétben álló vélemények és érzelmek ingoványos talajára lépnénk, amely egyfajta szellemi „safe space”-ként borul korunk emberére: attól még, hogy valakinek véleménye van egy dologról vagy valamiképpen érez iránta, az automatikusan nem válik legitimmé vagy igazzá. Ez különösen igaz ebben a konkrét esetben, amikor egy katolikus hittudományi főiskolát is végzett és korábban hitoktatóként dolgozó ember olyan dolgokat ír, amelyek szöges ellentétben állnak azzal a tanítással, amit ő (feltételezhetően) elsajátított anno, vagy magáénak vall.

Részt vehet ettől még Katalin a Pride-on? „Megteheti”? Természetesen.

Az már meredekebb, hogy ennek a helyénvalóságának az igazolására miképpen használja fel a „keresztény” jelzőt és Jézus Krisztust egy teljesen katyvaszos érvelésben,

szembemenve a katolikus egyház (és a történelmi keresztény egyházak) hitbeli és társadalmi tanításával.

A keresztény ember komfortzónája ott ér véget, ahol kész az isteni tanításhoz ragaszkodni minden egyéb emberi körülmény ellenére. Amikor képes hűségesen kiállni egyháza tanítása mellett és tanúságot tenni a szeretet és az elfogadás valódi értelméről.Függetlenül attól, hogy az éppen adott kor társadalmainak ideig óráig tartó ideológiái mit várnak el tőle. 

Ez a kiállás – szükségszerűen, a jézusi példát látva – nem egyszer konfliktust, meg nem értettséget, vagy akár gyűlöletet szül. A házasság és család intézményének kérdésében nincs az az alap, amiről azt lehetne mondani, hogy márpedig a relativizáló tendenciákat – ahogy Lukácsi Katalin fogalmaz – „tudomásul kell venni”. És még egy hatalmas tévedés. Az egyház a „polgári házasságot” sosem védte. Ma sem ez az alapvető kérdés, hanem magának a házasság intézményének a lényege. Amely kizárólag egy férfi és egy nő szövetsége lehet. Van erre egy külön szentségünk, és azt a továbbiakban sem városházákon szolgáltatják ki.

Remélem, az már csak (ál)naív feltételezés részéről, hogy a Budapest Pride-on való részvétel nem az LMBTQ „közösség” jogainak kiszélesítésére való igény támogatását jelenti. A világon az összes ilyen jellegű megmozdulás (amely egyáltalán nem reprezentálja a homoszexuálisok egészét és belső viták forrása) egy agresszív lobbi része, amelynek nyílt célja minden „hátrányos megkülönböztetés” felszámolása. A milliószámra szaporodó álidentitások propagálása rövid időn belül a nyugati világ fősodratú gondolkodásának (látszólag) evidens részévé vált, kikezdve ezzel pontosan azt a keresztény világképet, amelyben elvileg Katalin is hisz. 

Jézus Krisztus nem győzte hangsúlyozni, hogy nem a bűnöst, hanem a bűnt ítéli el.

De pontosan ezért következik az ő szeretetéből a hamis szabadosság helyett az igazságra vezető, nehezen és lemondásokkal járható ösvény, az emberi természettel való megalkuvás helyett az abból való felemelkedés, a változás nélküli elfogadás helyett pedig a bíztatás a neki való önátadásra. 

Ez a keresztény út, amelyen Őt követve járhatunk – most szombaton nem éppen az Andrássy úton.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/114342