A (köz)élet harc

Orbán legend – a miniszterelnöki történet nyomában

2017. június 21. 12:34

„Állítom: nem volt egyetlen magyar vezető sem a történelem folyamán, aki annyira tisztában lett volna azzal, hogy mit gondol, mitől fél vagy mire vágyik saját tábora, mint Orbán Viktor” – mondja Novák Zoltán, a Méltányosság Politikaelemző Központ projektigazgatója a Mandinernek. Az elemző szerint Orbán Viktornak van egy jól felépített, folyamatosan alakuló története, míg más magyar politikusoknak nincs ilyen; a magyar történelemből pedig pontosan levezethető a centrális erőtér elmélete és gyakorlata. Interjúnk.

A történelem fortélya címmel jelenik meg a most tíz éves Méltányosság Politikaelemző Központ tanulmánykötete, amely a magyar demokrácia történetét tekinti át a rendszerváltástól máig. Novák Zoltánnal, a Méltányosság projektigazgatójával a kötetben megjelenő tanulmánya nyomán (Orbán legend) a miniszterelnök történetéről, történetépítéséről és politikai teljesítményéről beszélgettünk.

***

Novák Zoltán

 

Orbán legend. Díjat érdemlő szójáték szerepel a tanulmánya címében – de mire is utal vele?

Arra, hogy Orbán Viktornak van egy jól felépített története.

Mielőtt ebbe belemennénk: van egyébként más mai magyar politikusnak története?

Nincs.

Ilyen röviden meg lehet ezt válaszolni?

Igen.

Miért van ez így?

Hiányoznak azok a szereplők, akik a saját pártjukat egy személyben meg tudnák jeleníteni. Ahhoz, hogy felépítsünk egy történetet, kell egy főszereplő is. De hiányzik az a szándék is az ellenzéki szereplők részéről, hogy történeteken keresztül kommunikáljanak. Ez nagyon fontos a mai Magyarországon. Voltak egyébként más korszakok is itthon, amikor azt gondolták, „governance” típusú kormányzásra van szükség, hogy majd menedzser jellegű figurák fogják összefésülni az érdekeket. Európában is sokáig ez volt a tendencia, olyan vezetőket választottak, akik nem ilyen karizmatikus, „mindenki jöjjön utánam, vezetem a népemet” típusú vezetők, hanem tisztviselői, szakértői attitűdöt jelenítettek meg, ami kevésbé igényel karizmatikusságot. Most egy korszakváltás tanúi vagyunk, amikor a választók a nyugati demokráciákban – a világban tapasztalható bizonytalanság miatt – egyre gyakrabban fordulnak olyan erőskezű vezetők felé, akik a változás és biztonság ígéretet egyszerre képesek hitelesen megtestesíteni.

És itthon?

Magyarországon Orbánon kívül most nincsen olyan vezető, aki ilyen szerepkészlettel rendelkezne. Azt látom, hogy fáziskésésben van az egész ellenzék – leszámítva a Jobbikot. Ott van bizonyos szándék Vona Gábor felépítésére, de kérdés, mennyire sikerül hitelesen végrehajtani a pártnak a pozícióváltást, és ennek során mennyire erodálódik Vona hitelessége. A baloldali ellenzék mindenképp fáziskésésben van, ott továbbra is az a régi korszellem erős, amelyben tartottak a vezérszerű politikusoktól. Botka előre tolása egy halvány kísérlet ennek a szemléletnek a meghaladására, de ezt a próbálkozást meg a pártközi rivalizálás gyengíti meg erőteljesen. A baloldal elvi szembehelyezkedése Orbánnal olyan mély, hogy máig ódzkodnak attól, hogy felépítsék a baloldali pandantját.

Gyurcsány Ferenc erre volt egy kísérlet.

Gyurcsány Ferenc megfelelő riválisa volt Orbánnak: egyszer le is győzte őt, alkalmas is lenne a szerepre, de mára annyira elhasználódott, megrongálódott az imázsa, hogy saját szavazótáborán túl már nehezen képes hatást gyakorolni a választókra. Őszöd után egy percig sem pihentette a saját karakterét, nem vonult ki a politikából, pedig megszokott az a nemzetközi gyakorlat, hogy egy politikus egy időre kivonul a közéletből – mondjuk elmegy az európai szintérre politizálni –, hogy újult erővel, felfrissülve térjen aztán vissza. Gyurcsány Ferenc a jelen állás szerint nem válhat első számú kihívóvá.

Ugyanakkor Orbán Viktor se vonult soha vissza vagy nem lépett hátrébb, mégis itt van, és stabilabb a hatalma, mint valaha. 

Orbán Viktor állandóan meg tud újulni, újra tudja írni a történetét. Első korszakában antikommunista, liberális forradalmár attitűd jellemezte őt. Utána, 2002-ig visszafogott konzervatív államférfiként jelent meg a nyilvánosság előtt, majd ismét megújult. Állandóan keresi a folyamatosan újraírható, de mindig eladható történetet. Az, hogy ezt a történetet hogyan írják, kik írják, hogyan áll össze, az természetesen egy változó képlet. 

Épp a minap volt 28 éve, hogy Orbán Viktor elmondta a beszédét Nagy Imre újratemetésén. Hogyan lehetséges az, hogy ennyi idő elteltével, ennyiszer újraírt történet után továbbra is Orbán az ország vezető politikusa, jelentős, stabil támogatottsággal?

Úgy lehetséges, hogy ezt a történetet nem csak Orbán írja, hanem a saját választói közege is.

Első hatalomra kerülése óta kialakult egy szimbiózis Orbán Viktor és a választói között.

1998-tól meg tudta fogni a jobboldalt, és ugyan két választást utána elvesztett, 2010-ben újult erővel tért vissza a hatalomba. Paradox módon a korábbi „egy a tábor”-felfogás, a Fidesznél jobbra lévő erők megerősödésének akadályozása korlátozta az orbáni politika kiteljesedését. A Fidesz 2010-ben már bement középre, a centrális erőtér megvalósult – és éppen ez tudta a legszélesebb, legstabilabb hatalomhoz juttatni Orbánt. Ez a váltás segítette őt a jobboldal kiszélesítéséhez, a valódi néppárttá váláshoz. Ehhez le kellett mondania a radikális jobboldalról, aminek következtében megjelent és megerősödött a Jobbik. 

„A Jobbik megbontja a centrális erőtér kényes egyensúlyát, és ezt a Fidesz nem fogja szó nélkül hagyni”

 

2010 óta a centrális erőtérben létezik a magyar politika, Orbán Viktor kezében összpontosul szinte minden hatalom. Tanulmányában ön azt írja, Orbán Viktor mindmáig két szerep szintézisét tudja létrehozni: ő egyrészt egy mindent előrelendítő, mindent megkérdőjelező, új konfliktusokat és új kereteket kereső forradalmár; másrészt viszont egy személyben a status quo emberének is kell lennie, aki a tömegek szemében az állandóság és a biztonság záloga lehet.

Nagyon érdekes eszköz, amit Orbán alkalmaz: egyszerre van kormányon és ellenzékben, egyszerre kormányozza Magyarországot és ellenzéke az Európai Uniónak. Bármilyen ellenfélkép, ami megfelelően nagy ahhoz, hogy ő forradalmárként lépjen föl, kitölti ezt a szerepet. Ez a habitus a fiatal Orbánban is benne volt, de a konzervatív korszaka 1996 és 2002 között más imázst mutatott. A pártcsatározások fölé emelkedő vezető kívánt lenni, ennek megfelelően alakította ki a kommunikációját: visszafogott, elegáns, mérsékelt vezető akart lenni. Hogy ez hol szakadt meg, azt pontosan meg tudjuk mondani: 2002-ben a két választási forduló között a TF-n szónokló Orbán már nem az az Orbán volt, mint két héttel korábban. Annyira sikeres volt ez a változás a köré épített kampánnyal együtt, hogy később is ezt a szerepet kellett vinnie a siker érdekében. A víziókat vázoló, elemelkedettebb, apolitikusabb vezetői szerepet nem honorálta a választóközönség. Olyan visszajelzést kapott, hogy ez a konzervatív profil nem elég arra, hogy ő kormányon maradjon. Az pedig tény, hogy Magyarországon a konzervativizmusnak nincsenek olyan erős hagyományai, ami mögé jelentős tömegek tudnának felsorakozni, nem lehet vele abszolút többséget szerezni. 

Mi, magyarok egy ilyen lázadó kedvű, kurucus mentalitású nép vagyunk, akiket állandó kardcsörtetéssel lehet csak lelkesíteni, miközben megvívunk egy mindig hatalmasabb ellenséggel?

Van egy ilyen kurucos hagyomány, de hagynám a leegyszerűsített nemzetkarakterológiai elképzeléseket. Orbán egyszerűen jelzéseket kapott a választóktól, amiket a maga szempontjából jól dolgozott föl. Orbán Viktor viszonylag nagyívű pályaútja nem csak saját elhatározásból és racionális megfontolásokból született, hanem olyan visszacsatolások érték – például a 2002-es kudarc –, amikből azt vonta le, hogy sokkal hatékonyabb lehet a népvezéri státusz. Egyúttal azt látta: a Fidesznek is az lehet a jövője, hogy sokkal inkább Orbán Viktorra építik fel a pártot. Ezt a felfogást a mai napig tartják. Ezzel pedig megváltozott a Fidesz is. A kezdetekben több vezetője volt a pártnak, majd továbbra is karakteres arcok voltak Orbán mellett, de most már a miniszterelnökről szól a kormánypárt. A lényeg Orbán Viktor és azt őt választó tömegek sajátos szimbiózisa. Orbán nagyon odafigyel a választóktól kapott impulzusokra, és ezekből a maga szempontjából sikeres következtetéseket von le.

Az az elsődleges szempontja, hogy minden időszakban az aktuális többség kívánalmának feleljen meg?

Igen, de azzal a kitétellel, hogy ő maga is kísérletezik: próbál átadni gondolatokat, attitűdöket, víziókat a közönségnek. Viszonylag nagy hatékonysággal szondázza azt, hogy miként reagálnak erre a választók. Pontosan tudja, hogy egy-egy döntésre, nyilatkozatra, beszédre hogyan reagál a saját tábora – mert ezt folyamatosan és borotvaéles pontossággal szondázzák. Ennek folyamatos kutatására nem sajnálják a pénzt és az energiát.

Állítom: nem volt egyetlen magyar vezető sem a történelem folyamán, aki annyira tisztában lett volna azzal, hogy mit gondol, mitől fél vagy mire vágyik saját tábora, mint Orbán Viktor.

És mivel Orbán tudja, mit kíván a nép, eszerint is alakítja a politikáját, miközben maga is alakítja a vágyakat és elvárásokat. Orbánról azt mondják, hogy mindig elmeny a falig, és folyamatosan a határon politizál, de az ő sikere abban áll, hogy az esetek többségében – a saját felmérésekből – előre tudja, hol van a fal. Ezért is olyan szembetűnőek azok az esetek amikor nem jól mérik fel, hól húzódik a tűréshatár: előzetes regisztráció, netadó. 

Nem csak a néphangulat kapcsán, hanem a nemzetközi partnerekkel szembeni politikában is érvényesül ez?

Igen: a nemzetközi színtéren is így politizál, és jól választ ellenfeleket is. Pontosan tudja, hogy a brüsszeli bürokrácia nem fog minden egyes beszédére, bejelentésére reagálni, és ha mégis reagál, akkor ezeket a konfliktusokat képes importálni és jó haszonnal belpolitikai tőkét kovácsol belőle.  

Ha mondjuk a francia kommunisták kritizálják őt az Európai Parlamentben, az itthon csak növeli a népszerűségét.

Igen. Felmérte, hogy kikkel kell harcolni és meddig mehet el. Van, amikor túltolja a biciklit és visszakoznia kell. Ezeket megpróbálja a veszteség minimalizálásával meglépni.

A CEU-ügy egy ilyen helyzet?

Ilyen lehet, de még folyamatban van az ügy, nem mernék jóslásokba bocsátkozni. De úgy tűnik, ez olyan eset, amikor már a falba ütközött a magyar kormány. A reklámadó ügyének első felvonása is ilyen volt, amikor fel kellett adni az eredeti elképzelést. Van, amikor már nem tud tovább menni, de egy kis vitát ilyenkor is generál, és aztán ezeket a konfliktusokat itthon nagyon jól fel tudja használni. Itthon az internetadó volt egy olyan eset, amikor nem tudta felmérni, hogy a fiatalok számára mit szimbolizál az internet és annak esetleges megadóztatása. Nem tudta felmérni, mert nem a saját hagyományos táborának rezdüléseiről volt szó. A hazai ellenállás láttán végül meghátráltak. Most pedig a CEU- és a civil-ügy kapcsán erős a kormányon a nemzetközi nyomás.

Orbán Viktor valóban mindig megy előre, és ha kell, visszatáncol; de a centrális erőtér rendszere nagyon is stabil 2010 óta. Az elméletből gyakorlat lett, ez egy korszakos renddé válhat?

Igen, de ezt a centrális rendszert nem ő találta fel:

a magyar történelmi hagyományokból levezethető a centrumban elhelyezkedő monumentális párt és a tőle jobbra s balra elhelyezkedő párttöredékek viszonyrendszere.

Orbán az előző évtized végén ráérzett arra, hogy a baloldal összeomlásával lehetőség nyílik a jelenkorban is ennek a rendszernek a bevezetésére. Ettől a ponttól kezdve, az a tény, hogy a Fidesztől jobbra is van egy politikai erő, már nem egy versenyhátrány volt, hanem a centrális erőtér egyik fontos pillére.

De ha valamire odafigyelt a Fidesz és Orbán Viktor 2010 óta, az az, hogy a Jobbik egy pillanatig se nőjön a fejére.

Az megfigyelhető, hogy a centrális előtér egy billegő rendszer. Pláne most, hogy a Jobbik nem óhajt a szélsőjobbon csücsülni örökre. Azzal, hogy a Jobbik megpróbál a centrumba bejönni, támadás érte a centrális erőtér szisztémáját. Hogy ezt mennyire veszélyesnek tartja a kormányoldal, az is mutatja, mennyire hevesek a támadások a Jobbik ellen – a buzizástól a csicskázásig. A Fidesz ma kizárólag a Jobbikra lő, mert veszélyesnek tartja, megpróbálja visszalökdösni a helyére. A Jobbik eltökélt a pozícióváltást illetően, de ezzel megbontja a centrális erőtér kényes egyensúlyát, és ezt a Fidesz nem fogja szó nélkül hagyni. 

„A küzdelemnek mindig felszínen kell lennie: ez egy eposzi harc”

 

Orbán legendájától indultunk el a beszélgetésben: most, 2017-ben úgy tűnik, a miniszterelnök története még javában íródik. A jövőre nézve mi várható, hogyan folytatódhat Orbán Viktor története?

Orbán most egy eléggé sikeres politikát visz. A történetének van egy komoly koreográfiája: mindig van egy spirituális cél, aminek érdekében ő küzd. Ebben a küzdelemben mindig vannak ellenségek, s ezek az ellenségek teljesen változatosak lehetnek. A küzdelemnek mindig felszínen kell lennie: ez egy eposzi harc.

Orbán Viktornak mindig harcban kell állnia? Úgy tűnik, amikor nincs ellenfél a láthatáron, rögtön elindul az erjedés a rendszerében.

Az erjedés egyéb dolgok miatt is elindulhat. De ismétlem: Orbánnak a saját szavazótáborával való kapcsolat a legfontosabb. A deal úgy szól: van egy történet, amiben a választóinak is van szerepe. Mindig készenlétben kell lenniük az Orbán melletti kiállásra, felvonulni mellette vagy elmenni szavazni rá. Ők megteszik ezt, Orbán Viktor pedig megvédi őket az aktuálisan kijelölt veszélytől, legyen szó Brüsszelről, Soros Györgyről vagy a migránsokról. A menekültkérdés egyébként éppen akkor érkezett a Fidesz számára, amikor egy erjedés megindult. 

Nem fáradnak bele a folyamatos készenlétbe, az állandó kondicionálásba a szavazók?

Nagy vita, hogy konszolidálható-e a rendszer vagy sem. Ha egyszer elfogynak az ellenségek, akkor mik lesznek a pozitív témák? A valami ellen való küzdés után mi lesz a valamiért való küzdelem témája, ügye? A konszolidáció kérdése szerintem nem is abban ragadható meg leginkább, hogy csillapodik-e a harci szellem, és a kontra érveket felváltják-e a pro érvek.

A rendszer konszolidációjának egyik nagy erőpróbája az lesz majd a jövőben, hogy csakis Orbán Viktor vezetésével tud-e működni, vagy más vezető is egyben tudja-e tartani azt.

Egy konszolidált rendszer esetében egy hasonló kvalitású jobboldali vezető át tudja majd venni valamikor az irányítást, és működtetni tudja a szisztémát. S hogy elfáradnak-e a szavazók? A támogatottsági adatok szerint a jelenlegi politika működik. Mindaddig működik, amíg a szavazók megfelelően nagy hányada magáévá teszi az orbáni történetet, az eposzi narratívát.

A Fidesz simán megnyerte 2010-et, majd 2014-et is. Állíthatjuk, hogy a migráció elleni harccal a Fidesz megnyerte már 2018-at is?

Közeledünk a választási kampányhoz. Csak az a kérdés, hogy a félelemérzet – hogy az EU újranyithatja a kapukat vagy áterőltetheti a migránskvótát – fenn tud-e maradni.

Akkor most Brüsszel a kvóta újbóli erőltetésével elég sokat tesz azért, hogy Orbán Viktor megnyerje a jövő évi választást.

Igen. Orbán Viktor nem véletlenül vállalja ezeket a vitákat. Ha kitart a konfliktus a kvótáról és minden kapcsolódó témáról, az muníciót adhat Orbánnak. Ha a „migránskérdés” és annak szimbolikája kifullad a választásokig, akkor kell egy a részicsökkentéshez hasonló csodafegyver a kormányon maradáshoz. Mindenestre az ellenzék tagoltsága és viszálya kellő menetszelet biztosít a kampányra hangolódás időszakában, de én arra számítok, hogy számos jóléti ígéret és intézkedés is része lesz a kampánynak, mert pozitív üzenetek nélkül nehéz sikeres kampányt építeni. 

***

A Méltányosság Politikaelemző Központ szerdai eseményének Facebook-oldala.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/113415