Fürdővízzel a gyereket? – Válasz egy Vekerdy-kirohanásra

A sommás odamondásairól ismert és alternatív körökben agyonidézgetett pszichológussal készült beszélgetésnek talán nem is az a legmegdöbbentőbb része, amit a népességfogyásról mond (amitől minden demográfus instant szívinfarktust kapna). Hanem az a könnyed és stigmatizáló ítélkezés, amely inkább a vágyakon és sejtéseken, semmint a reális helyzetértékelésen alapul.

Kezdjük azzal, hogy egy fontos alapvetésen ő is gálánsan túllavírozza magát: hiába a kecsegtetőnek tűnő skandináv modell,

Mi abban hiszünk, hogy a hazai iskolarendszer megújítása csakis organikusan, az eddigi hagyományokra és pozitív előképekre építve történhet. Mikre is gondolunk?

Vekerdy azt sugallja, hogy a magyar oktatási rendszerben az általános késztetés sincs meg tehetséggondozásra, ami például Bagdy Emőke  vagy a tehetséggondozással évtizedek óta elkötelezetten foglalkozó pedagógusok munkássága után igencsak vad állítás. De egy gyors példa is a közelmúltból: alig néhány hónapja hozta tető alá az oktatási kormányzat a Budapest Talent Summitet, nemzetközi szakemberek és vagy 400 hazai pedagógus részvételével. A rendezvény fókuszában pedig – láss csodát! – a magyar oktatástól olyannyira eltagadni kívánt tehetséggondozás és kreativitás állt.

A konferencián egyébként bármiféle jó gyakorlatot megoszthattak a jelenlévők: így az iskolai szabadulószobától a Polgár-lányok örökségére épülő Sakkpalotán át a robotépítést a tantermekbe varázsoló Makerspace-ig számos olyan kezdeményezés került reflektorfénybe, amelyek a magyar iskolarendszer vitalitásáról, kreatív energiáiról tanúskodnak. Ezek széleskörű megismertetése és dokumentálása pedig mi, ha nem a Vekerdy szerint „üldözött” kreativitás ösztönzése? Persze egy fecske nem csinál nyarat, de valahol el kell kezdeni.

Ahogy említhetnénk az országszerte működő tehetségpontokat is, amelyek mind egy-egy pedagógus vagy munkaközösség lelkesedése, ötletei és nyitottsága révén jöttek létre, hosszú akkreditációs folyamat után. Vagy számos pozitív iskolapszichológusi mintát is. Egy kézlegyintéssel elintézni mindezt, több mint udvariatlanság minden szakemberrel szemben, akik energiát, időt nem spórolva valósítják meg ötleteiket. Inkább az lenne a kérdés, hogyan lehet minél szélesebb fórumot biztosítani a tapasztalatmegosztásnak, hogyan lehetne anyagilag is honorálni a működő modelleket...

Természetesen nem állítjuk, nem állíthatjuk, hogy a jelenlegi oktatási rendszer ne szorulna korrekcióra, nem lennének olyan átgondolatlan központosítások, amelyek ellentétes hatást érnének el. Viszont – ahogy az a majdnem 20 ezer tagot számláló facebookos pedagógusfórum beszélgetéseiből is kiviláglik: az új minősítési rendszer minden hibájával együtt arra tökéletesen alkalmas, hogy megerősítést, bátorítást, szakmai visszaigazolást nyújtson a pedagógusoknak. Csakhogy erről valamiért kevesebbet hallani.

Visszatérve a kreativitásra. Ahogy arra Jonathan Plucker, a Johns Hopkins University professzora is rámutatott a már említett rendezvényen, a dehumanizálódó munkaerőpiacon a kreatív potenciál mint az ember elidegeníthetetlen, lemásolhatatlan sajátja válik olyan kulcsterületté, ami megkerülhetetlenné fogja tenni az emberi munkát a jövőben is. Igen ám, de Plucker azt is hozzáteszi:

A jolly jokerként előhúzott kreativitás (beszéljünk a hétköznapi, kifejező vagy a legmagasabb fokú, ún. teremtő kreativitásról) ugyanis nem önmagában a vakvilágba történő ötletelést jelenti, hanem olyan összetett folyamatot, amiről Graham Wallas, a kiváló szociálpszichológus óta tudjuk: a problémák felismerésével kezdődik. Ehhez pedig elengedhetetlen bizonyos minták ismerete, a világról való kontextuális tudás megléte. Vagyis alapvető információk és (!) logikai készségek nélkül egyszerűen nincs kreatív folyamat és energia.

Talán sokan emlékeznek rá: a jobblétre szenderült Magyar Bálint-féle oktatási fantazmagóriákban állt szemben utoljára ilyen élesen a tudásalapú iskola a kompetencialapúval. Ez egy mesterségesen kreált és roppant káros ellentét, hiszen az ismeretalapú oktatás tökéletesen megfér a kompetenciafejlesztéssel. A magyar iskolarendszer megújítása nem a lexikális tudásanyag drasztikus megnyirbálását kell, hogy jelentse, hanem a tudásbázis frissítését, illetve annak megtanítását, hogyan lehet és kell megoldani feladatokat. Szilárd és folyamatosan műveltségi bázis nélkül a leginnovatívabb megoldások sem érnek semmit. 

A nagy reformlendület a fürdővízzel önti ki a gyereket is: pedig a szükséges megújulás nyugodtan építhető a magyar oktatás egyébként pozitív tradícióira, hogy ne menjünk messzire, például a tehetséggondozásban felhalmozott tapasztalatokra.

A szerző a Mandiner oktatási szakújságírója, az MCC Fiatal Tehetség Programjának szakmai vezetője, élménypedagógiai szakkönyvek szerzője, korábban hét évig középiskolai tanár