Hópehely nemzedék

Ruth Dudley Edwards: A kelet-európaiak még tisztelik a szabadságot

2017. június 16. 11:28

Ha olyan országból érkezel, ami megélt rossz időket, akkor tiszteled a szabadságot; ha azonban hosszú ideje privilegizált országból érkezel, akkor nem biztos, hogy értékeled a szabadságodat – mondja Ruth Dudley Edwards ír-angol író, publicista a Mandinernek. Edwards szerint a nyugati fiatal elit körében eluralkodó, totalitárius PC-mozgalom elleni küzdelem elleni legjobb eszköz, ha nevetségessé tesszük azt, és rámutatunk az ellentmondásaira. Ruth Dudley Edwards, aki több könyvben is foglalkozott a jelenséggel, erről adott elő Budapesten a Danube Institute rendezvényén. Interjúnk.

Az Illinois-i Egyetemen egy professzor a fehér felsőbbrendűséget támogatók marhaságának nevezte a szellemi sokszínűség követelését a napokban. Donald Trump megválasztása után számos amerikai egyetemi campuson rendeltek el szünetet, illetve rendeltek ki pszichológusokat. Elég egy pillantást vetni a College Fix című portálra, hogy lássuk, épp melyik campuson hogyan támadják a szólásszabadságot és a tanrendet az elnyomás elleni küzdelem nevében a „hópehely-generáció” mozgalmai. A mai politikailag korrekt egyetemi mozgalmak elődje, amelyek a szólásszabadságot az elnyomás eszközének tartják, 1964-65-ben még Szólásszabadság Mozgalomként indultak a Berkeley-n. Hogyan lehet, hogy végül a szólásszabadság elleni harcig jutottak?

A Szólásszabadság Mozgalom nem igazán amellett állt ki, amit mi szólásszabadságnak nevezünk. Ők inkább balos szólásszabadságra gondoltak. Szerintem a szólásszabadság azt jelenti, hogy meg kell hallgatnunk olyan gondolatokat is, amelyeket nem szeretnénk meghallgatni, vagy amelyek egyenest felháborítanak minket. De Kaliforniában elég hamar máshogy kezdték el értelmezni a szólásszabadságot. Igazán érdekes, hogy ma épp Kalifornia az, ahol megverhetnek bárkit, aki olyasmiket mond, ami nekik nem tetszik. De ez csak egy figyelmeztető jel. A hatvanas években Cambridge-be jártam, és ott a tanrendről ment a vita, az egésznek nem igazán volt köze a politikához. A politikában nem történtek olyan dolgok, amelyek igazán érdekesek lettek volna. A dublini egyetemen a könyvtár nyitvatartási ideje miatt háborogtak a hallgatók, jobb oktatást és több lehetőséget szerettek volna, szóval gyakorlati dolgokért tüntettek. A cambridge-iek egy-két nagy üggyel voltak elfoglalva, Kalifornia pedig, hát az Kalifornia. De még ha nem is szeretjük a marxizmust, akkor is elmondhatjuk, hogy annak legalább volt valami lényegi eleme, amiért kiállhattak az akkori diákok, most pedig a semmiért küzdenek. 

A világ mekkora része „fertőzött”? Amerika egyértelműen, néha jönnek hírek Nagy-Britanniából is, idehaza pedig egyelőre nem létezik mérhető safe space-es mozgalom.

Mindenekelőtt is nem lep meg, hogy bárki, aki volt kommunista országokból érkezik, nem pazarolja az idejét ilyenekre, mert még élvezi a szabadságot. Ha olyan országból érkezel, ami megélt rossz időket, akkor tiszteled a szabadságot, ha azonban hosszú ideje privilegizált országból érkezel – gyűlölöm használni ezt a szót, mivel a balos szótár része –; akkor nem biztos, hogy értékeled a szabadságodat. Ezek a gyerekek lehet, hogy túlságosan védett környezetből érkeznek, a szüleik minden nehézségtől megóvták őket. És találniuk kell valamit, ami leköti őket.

Ha sosem próbált meg az élet, nem kellett aggódnod egyáltalán, hogy lesz-e étel az asztalon, akkor ilyen témák után nézel, hogy elfoglald magad.

Mikroagresszió…. Ami azt jelenti, hogy te úgy nézel rám, ahogy nekem nem tetszik, akkor az offenzív. Ha én úgy érzem, akkor te bűnös vagy. Csak az érzések számítanak. Nem a kérdés, hogy mit tettél, hanem hogy én mit gondolok, hogy te mit tettél. Ez az egész olyan nevetséges, nem sokáig mehet ez így tovább, úgyhogy optimista vagyok. Nehéz ugyanis a mozgássérültek jogait szembeállítani a feketék jogaival. És mitől számít valaki privigelizáltnak? Egyszer megcsináltam egy privilégiumtesztet, és kiderült, hogy igazából hátrányos helyzetű vagyok, talán mert bevallottam rajta, hogy volt részem szexuális zaklatásban. 

Az történelmileg szükségszerű – hogy marxista ízű kifejezést használjak –, hogy amikorra egy ország eléri azt a jólétet, amire vágyott, elpuhulnak az állampolgárai és ilyen érzékenyek lesznek?

Szerintem inkább az oktatás a kérdés: az a fontos, hogy ki tanít minket. A oktatásügyben baloldali túlsúly érvényesül. Tapasztalhatjuk, hogy valóra vált, amit Rudi Dutschke javasolt Mao Ce-tung és Antonio Gramsci nyomán, hogy előkészítse a forradalomra a társadalmat: ez a „hosszú menetelés az intézményeken keresztül”. A egyetemekről kikerülve a jobboldali diákok általában inkább a magánszektorban helyezkednek el és a gyarapodásra koncentrálnak, a baloldaliak viszont olyan munkát keresnek, ahol befolyásosak lehetnek. A statisztikák szerint hétszer annyi a baloldali professzor az egyetemeken, mint a jobboldali. 

William F. Buckley is írt hasonló jelenségekről az ötvenes években megjelent God and Men at Yale című kötetében a Yale egyetem világáról, a nyolcvanas években Allan Bloom írt hasonló témájú könyvet Closing of the American Mind címmel. Ön mit gondol, mikor kezdődött ez az egész?

Nagyjából a kései hatvanas években indult a dolog, amikor egy csomó balos diák kitalálta, hogy neki küldetése van. 

Említette a hosszú menetelést, a frankfurti iskola javaslatát, ami szerint pár évtized alatt el kell foglalni az oktatási intézményeket és más kulturális pozíciókat. A baloldaliak az olyan megjegyzéseket, melyek szerint ez a hosszú menetelés sikeres volt és teret nyert a kulturális marxizmus, azzal söprik le az asztalról, hogy ez összeesküvés-elmélet. Ön mit gondol?

Inkább csak a csordaszellem térhódításáról van szó. Úszni kell az árral. Ha egyetemi munkád van és megkérdőjelezed a bevett álláspontot, akkor ráadásul a munkádat is veszélyezteted.

A jobboldaliaknak egyre bátrabbaknak kell lenniük az egyetemeken, ha ki akarják mondani, amit gondolnak.

A többség nem tudja, honnan származnak a PC elvek, nem néznek utána, a közeg számára ez a világszemlélet és a hópehely-mentalitás magától értetődő. Szóval nincs szó összeesküvésről, hanem inkább csak a gondolkodás hiányáról és arról, hogy sokan félnek szembeszállni az uralkodó irányvonallal. Mi úgy nőttünk fel Írországban, hogy eleve belénk plántálták az ír nacionalizmust; ezt a nacionalizmust az ír forradalom juttatta diadalra, amit csak pár ember csinált. De mindenki elfogadta, nehéz volt ugyanis megkérdőjelezni. 

Hova fog vezetni mindez, mi lesz a következménye a mostani egyetemi helyzetnek?

Saját magát termeli újra ez a közeg. De azért vagyok optimista, mert egyre több egyetemen szállnak szembe ezzel a mozgalommal. És mondják mondják azt, hogy rendben van, ha ezt az irányt folytatjátok, nem kaptok tőlem több pénzt. Szóval csökken az egyetemeket anyagilag támogatók száma. Sokat foglalkoztam Indianával az előző egy évben, ahol Mike Pence amerikai alelnök kormányzó volt, és ami a rozsdaövezethez tartozik. Írtam egy cikket egy héttel az amerikai elnökválasztások előtt, hogy miként lehet nyerni Indianában. Tudtam, hogy miért szavaztak az emberek Trumpra, és teljes mértékben megértem az érveiket. Az nevet, aki utoljára nevet, és Indianában nyert a jobboldal. Talán az egyetemeken is ez fog történni.

De mit tud tenni a jobboldal? Kölcsönveszi a baloldali szótárat, és azt mondja, a konzervatívok elnyomott, alulreprezentált kisebbség az egyetemeken, akiket védeni kell és kvótát kell kapniuk? A jobbosok baja, ha ők nem maradnak az egyetemen, én inkább a magánszférát választják, nem?

A Yale-en már létezik a szólásszabadságért küzdő csoport. Ilyen csoportokat kell alapítani és küzdeni. A másik, hogy rá kell mutatni az ellentmondásokra. Ugyanis az egész identitáspolitika tele van ellentmondásokkal. Miként döntjük el, hogy egy féllábú és egy fekete közül ki az elnyomottabb? A féllábúság vagy a fekete mivolt a nagyobb hátrány? A „kulturális tisztelet” ilyen értelemben egyszerűen nonszensz. A fiatal, egyetemista jobboldaliak azok, akiknek ki kell állniuk magukért, és akár a törvényeket is használniuk kell a PC-mozgalom ellen. Az Evergreen University-n már az alkalmazottakat is megtámadták. Ekkor mindenképp ellen kell állni, függetlenül a következményektől. Okosnak kell lenni, és végül sokan hallgatni fognak ránk, felnőnek az emberek. 

Egyesek szerint a politikai korrektség vagy nem létezik, vagy csak a jobboldal fegyvere, illetve megvan a jobboldal saját PC-nyelvezete is. Esetleg a PC csak az udvariasság eszköze. 

Ez nonszensz, én az udvariasság pártján vagyok, de nem szeretem a PC-t. A baloldal azonban foglyul ejtette a nyelvet. A jobboldalnak úgy kell használnia a nyelvet, hogy az érthető legyen. Kettő könyvet írtam a campusokról, az első a Cambridge-i Egyetemen tapasztalható politikai korrektségről szólt, 1993-ban. Most pedig a hópehely-generációról írok regényt. Nagyon érdekes a túlságosan védett környezetben felnőtt gyermekek világa, akik azt hiszik, minden arról szól, hogy miként érzik magukat;

és olyan világot akarnak maguknak, mint John Lennon Imagine-jében, ami egy hülye dal.

Nem tanultak meg semennyire rugalmasnak lenni, nincs állóképességük. Minden az áldozati mivoltról szól. Szóval most más az ellenség, mint korábban. Érdekes, hogy a legutóbbi londoni terrorcselekménynél két ember volt, akik nem elfutott, hanem próbált tenni valamit: egy közeli pékségben dolgozó román férfi és a Millwall focicsapat egyik drukkere. Az emberek elfutottak, mert csak erre tanították őket. És még mindig képesek azt mondani a politikusok, hogy semmi köze az iszlámhoz annak, amikor valaki Allahot kiáltva lövöldözni kezd az utcán. Persze, hogy van köze hozzá, az iszlamizmus itt van velünk. Az iszlamizmus valódi veszély, s kár, hogy ennyi halottba kerül ezt beismerni.

Mit tudunk tenni mindez ellen a mindennapi életben?

Nevetségessé kell tenni ezeket a dolgokat, sosem szabad elveszteni a türelmünket, és humorizálni kell. Valamint rá kell mutatni az ellentmondásokra. A gyermekeinket ellenállóvá és rugalmassá kell nevelni.

***

Ruth Dudley Edwards ír-angol író 1944-ben született Dublinban. A University College of Dublinon és a Cambridge Egyetemen végzett. Több történészi kötet, illetve számos krimi szerzője. Két kötete szól az angolszász világ egyetemi campusairól. Számos lap szerzője. 2017. június 8-án a budapesti Danube Institute meghívására érkezett Budapestre, hogy előadást tartson a nyugati egyetemeken hódító politikailag korrekt mozgalomról. 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/112936